Szomorúan álldogált a Hóember az udvarban. A november végén leesett hóból építették a gyerekek. Akkor fehér volt minden, a kert, az utca, a háztetők és a fák, meg persze a Hóember is. Szép piros fazekat kapott kalapnak, az orra pedig egy friss, ropogós répa lett. Büszke is volt magára a Hóember nagyon, hiszen a gyerekek is minden nap kijöttek hozzá. Hoztak neki köveket gomboknak, körbetáncolták, énekeltek neki vagy csak nagy szemekkel csodálták a művüket. Nagyon jó dolga volt.  

Vidáman álldogált az udvaron, míg egy napon eleredt az eső, fújni kezdett a szél, s a Hóember piszkos, szürke lett. A táj is elsötétült és minden olyan szomorúvá változott. Már a gyerekek sem törődtek többé a Hóemberrel, s a szép kőgombjai is lepotyogtak róla lassanként.

A Hóember bánatosan állt, betegnek érezte magát és csúnyának. De ami a legjobban fájt neki, hogy olyan nagyon egyedül volt. Ahogy magában szomorkodott, arra repült egy kis cinke. Megsajnálta a bánatos Hóembert és a fejére ülve megkérdezte:

- Miért lógatod azt a hosszú sárgarépa orrod?

- Hogy is ne lógatnám, mikor csúnya is vagyok, beteg is vagyok, egyedül is vagyok. Egész nap folyik a könnyem, de senki nem törődik velem. Mi vár így rám? – mormogta a Hóember bánatosan.

- Ne szomorkodj, hamarosan itt a Karácsony! Biztos Te is kapsz valamit! Légy türelmes! – csipogta a cinke és továbbröppent.

- Karácsony? Vajon mi az a karácsony? – töprengett a Hóember.

Ezután minden nap figyelte a kaput, hátha megérkezik a karácsony. Látta, hogy a gyerekek és a szüleik is nagyon készülődnek valamire. Dobozokat és nagy zacskókat cipelnek, színes égőkkel díszítik a kerítést és egyik este egy nagy fenyőfát is hazahozott az édesapa.

- De vajon hol a karácsony? – gondolkodott a Hóember – Talán a dobozokban? Vagy a szatyrokban?

Nagyon szerette volna megkérdezni a gyerekeket, de sajnos ők nem tudtak vele beszélni, így egymagában gondolkodott, töprenkedett.

Aztán egyik este úgy érezte, mintha valaki csiklandozná az orrát. Körbenézett és látta, hogy újra eleredt a hóesés. Esett egész este és éjszaka, meg reggel és délben. Szép fehér lett az udvar, az utca, sőt a háztetők és a fák is. A Hóember bámulta a havat és mintha már nem lett volna olyan szomorú. A hó délután is esett, még akkor is, mikor beesteledve a gyerekek kiszaladtak az udvarra.

- Javítsuk ki a Hóembert! – kiáltozták vidáman és friss hóval dörzsölték, visszatették a gombjait és kerestek neki egy szép nagy cirokseprűt is.

- Építsünk neki családot! – javasolta a legnagyobb gyerek, s hamarosan a Hóember mellé került egy Hóleány és egy Hógyerek is.

Ahogy a gyerekek elkészültek a nagy munkával körbetáncolták a Hócsaládot és vidáman elénekeltek néhány karácsonyi dalt.

- Jól van Kicsik, most már gyertek be, – kukucskált ki a konyha ablakán az édesanyjuk – úgy látom megérkezett az angyalka.

- Hurrá, itt a karácsony! - kiáltottak a gyerekek és berohantak mind a házba.

A Hóember boldogan nézett körbe a gyönyörű havas udvaron, s látta, hogy újra szép és fehér mindene. Már nem érezte betegnek magát, s amikor ránézett a mellette mosolyogva álldogáló Hólányra és Hógyerekre úgy érezte, hogy ő a legboldogabb Hóember a világon, hisz már tudta, a legszebb ajándékot kapta karácsonyra: egy családot.