Egy sac per kb. húsz éves kiscsaj ma le öreganyámozott. Bár ez népmesei megközelítésben épp jól jönne, 31 évesen nem vettem annyira jó néven. Még úgy sem, hogy mostanában néha tényleg úgy 80 és a halál közé saccolnám be a valós koromat. Pláne, hogy még vagy negyed óráig osztott ki úgy, hogy véletlenül nekem volt igazam. Mert szabad szemel jól láthatóan hazudott. És bunkó volt. És...na mindegy. Mikor bánatomban hazafelé kullogtam a babakocsiban csillogó szemű, fél éves porontyomat tologatva, aki lelkesen hajtogatta, hogy dádádá - igen Ákos, jól jött volna annak a kis néninek egy dádádá - megint a gumicsontomon rágódtam. Hogyan kell gyereket nevelni? Már olyat, aki megállja a helyét a világban.

Én mindig jó kislány voltam. Engedtem leülni a nénit a buszon, megfogtam az ajtót a pocakos anyukáknak, előre engedtem az idősebbeket, sőt, tudom überluzerség, de a tanáraimat is tiszteltem, sőt valamelyiket még kimondottan szerettem is. A mai napig felnézek azokra az emberekre, akik valamilyen területen nagyot alkottak, de azokra is, akik nem olyan nagyot, de az szívvel, lélekkel csinálták úgy, hogy nem hajtottak át egy lánctalpassal mások testén/lelkén/érdekein stb. Mindenkinek megadom a tiszteletet, függetlenül a szakmájától, anyagi helyzetétől, színétől, szagától, nemétől és korától. Ez vagyok én. Ezt kaptam a batyumba útravalónak. 

Ez most valóban öreganyásan hangzik - tulajdonképpen el sem hiszem, hogy ezt leírom, de cáfoljatok meg KÉRLEK!!!! - a mai fiatalok valahogy borzasztóan mások. Mintha valami úthengergyár szabadult volna a világra. A sok kis élettapasztalattal nem rendelkező, anyahotellakó akkora arccal gyalogol bele mindenbe és mindenkibe, hogy nem győzök csodálkozni. Biztos vannak kivételek és elnézést kérek tőlük, de a szabadság kora kinevelt egy olyan generációt úgy 23-tól lefelé, akiknek kb. senki és semmi sem szent. Figyelmetlenek, pofátlanok és meg vannak róla győződve, hogy rajtuk kívül mindenki hülye, ja és minden jár nekik, persze erőfeszítés nélkül. Tulajdonképpen nem lehet rájuk (nagyon) haragudni, ők ezt kapták vagy nem kapták a batyujukba. És lássuk be a világ is ebbe az irányba halad. De hova vezet ez? Merthogy a világ ugyebár mi vagyunk, emberek. S a jövő generációit, vagyis a jövőt mi alakítjuk, anyák? Hogyan tovább? 

Tanítsam a saját csomagomból a gyereket a vintage életszemléletre tisztelettel, önfegyelemmel, meg más hasonló békebeli dolgokkal s vállaljam, hogy életképtelenséget csomagolok nekik útravalóul. Vagy küldjem őket teljes páncélzatban az úthengerek közé, vállalva, hogy lesz két fiam, akik igazi gördülő sziklaként mennek át mindenen, ami nekem szent? De boldogulnak. Nem tapossák el őket. Sőt, ők lépnek majd fejről fejre, míg elérik azt a nagyon magasan lévő valamit, amit manapság a boldogság kulcsának titulálnak, holott csak arany színű sztaniolba csomagolt, drága parfümmel beszórt hányadék.