Régen a Duna nem volt ám ilyen békés. Nem sétált ilyen szép csendesen két partja között  és sokszor okozott nagy nagy szomorúságot az embereknek. Mert a Duna hiú volt ám. Nagyon hiú. Ő akart a legszebb folyó lenni mind közül. Nem elégedett meg csillogó, kék vizének ragyogásával, formás medrével, s azzal hogy északtól délig, bármerre járt, mindenki csodálta. Még szebb akart lenni.

Mikor tavasszal a fák és a mezők virágba borultak, a Duna is nekilátott feldíszíteni magát. Amerre járt, mindenhol belátogatott a partján élők házába, udvarába s elvitte, ami neki tetszett. Tükrös szekrényt, csillogó szerszámú kocsit, virágos porcelán tányérokat, a szép asszonyok selyemkendőit, ruháit, s ékszeres ládikójukból a gyöngyöket. Felkapta a neki tetsző kincseket és csak vitte, vitte, s közben vidáman kacagott.

- Én vagyok a legszebb folyó a világon.

Hanem egy napon meghallotta, hogy a Morva folyónak hidat épített a Cseh király. A Dunának sem kellett több. Ő is azonnal egy hidat akart.

- Még hogy annak a pataknak hídja legyen, nekem pedig nem! - bosszankodott, mikor meglátta a partján a magyar királyt sétálni. Az öreg király gondterhelten bámult a Duna felé, mikor az megszólította.

- Miért búslakodsz király egy ilyen szép, tavaszi napon?

- Nohát, pont te kérdezed? - sóhajtott a király - az országom felét elöntötted. Az alattvalóimat kiraboltad. Mindenki bánatos és tőlem várja, hogy téged megzabolázzalak. De hát mit tehetnék én veled?

- Megmondom én - csillant fel a Duna víztükre a Budai Vár alatt - Kössünk alkut. Építs nekem egy hidat. De nem ám akármilyet, hanem egy olyat, amilyet még nem látott ez a vidék. Hatalmas pillérekkel, láncokkal meg kőszobrokkal. Legyen ez a legszebb híd a világon. Ha megteszed, ígérem, békén hagyom az alattvalóidat. 

A király elfogadta az alkut. Elhozatta messze földről a legjobb hídépítő mestert, akinek száz ember dolgozott éjjel és nappal, hogy minél előbb elkészüljön a gyönyörű híd. 

A Duna nagyon várta új ékszerét, s boldog volt, mikor a király egy reggelen elsétált hozzá és bejelentette, elkészült a Lánchíd. A Duna csodálattal szemlélte a hatalmas pilléreket, a nagy vasláncokat és az oroszlán szobrokat, melyek a híd két oldalát őrizték. 

- Álltad a szavad király, köszönöm. Én is állom. Nem öntöm el többet az országod, hiszen ezzel a gyönyörű híddal én vagyok a legszebb a világon.

A király boldog volt, hogy végre megóvhatta alattvalóit a Duna szeszélyétől, a Duna pedig boldog volt, hogy ő a legszebb folyó a világon.

Csakhogy néhány év múlva a meghallotta, hogy egyre több folyón épültek szebbnél szebb hidak. S ezen nagyon elszomorodott. Bánatában elindult és elöntött újra minden várost, falut, erdőt és rétet, amit csak elért partjai mentén. Ahogy búsan csordogált, Budán ismét találkozott a magyar királlyal.

- Hallod-e Duna, nem ebben állapodtunk meg! - mondta a király szigorúan.

- Igen, igen - szabadkozott a Duna - csakhogy már nem elég ez az egy híd. Így nem én vagyok a legszebb a világon. Építs nekem még két hidat. Legyenek vasból, díszesek, szépek, s rajtuk sok-sok faragott kőszobor. Ha megépítteted, ígérem, többet nem öntöm el az országodat.

- Rendben. - mondta a király, s másnap elhozatták a világ két legjobb hídépítő mesterét, akik neki is láttak a munkának. Kétszáz ember dolgozott nekik éjjel és nappal, míg a két új híd el nem készült.

 A Duna nagyon várta már új ékszereit, s boldog tajtékot vert a partján, mikor elkészült a sárga Margit híd és a zöld Szabadság híd. A Duna csodálattal szemlélte a gyönyörű fém korlátokat és a szépen faragott kőszobrokat. 

- Most már valóban én vagyok a legszebb folyó a világon - mondta és választ nem várva vidáman tovább folydogált medrében.

Néhány év múlva a sirályok azonban újabb hírt hoztak a távoli Angliából egy hídról, mely minden hídnál felségesebb és modernebb. A Duna elszomorodott.

- Még hogy minden hídnál felségesebb? Ugyan! Az én hídjaimnál nincs különb a földön.- sopánkodott, majd bánatában elöntötte az összes part menti város, falut, erdőt és rétet, s elvitt magával mindent, ami csak útjába került.

Ahogy Buda alatt épp egy hatalmas, faragott tükörrel játszadozott, meglátta az új magyar királyt, az öreg király fiát. Az ifjú király nagyon elkeseredetten bámult felé, de a Duna nem törődött a király bánatával egyszerűen odaloccsantotta:

- Még több hidat akarok! Parancsold meg, hogy építsék meg a legszebb és legmodernebb hidakat nekem. Legyen rajtuk világítás, vonatok és villamosok, minden, ami csak egy hídon lehet. Most azonnal. Különben elnyelem az országodat! 

Az ifjú király rémülten nézett a Dunára. Ismerte apja egyességét a folyóval, de megrémült a Duna erejétől. Másnap elhozatta az összes nagy hídépítőt a világ minden tájáról és építtetett még hat hidat a Dunának. Voltak köztük modernek, voltak köztük szépek. Mindegyik hatalmas és erős volt. A Duna ámulattal figyelte, ahogy minden hídon ötszáz ember dolgozott, hogy mielőbb elkészüljenek. Mikor az összes híd megépült a Duna gyönyörűnek, erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. Büszkén duzzadtak tükrén a hullámok és gőgösen verte vissza a nap fényét. Mikor Pest alatt folydogált, nem győzte csodálni gyönyörű és modern hídjainak képét a part menti házak ablakaiban. Nagyon elégedett volt. A legszebb folyó a világon.

Ám egy napon, egy távolról érkezett utazó egy hatalmas, ködbe vesző, magas, vörös hídról mesélt egy utastársának a Dunán hajókázva. A Duna szinte elsárgult a haragtól. 

- Már megint megelőztek. Már megint nem én vagyok a legszebb! - tajtékozott magában, s elöntötte majd egész Magyarországot dühében. Ahogy Buda alatt járva meglátta a már öregedő magyar királyt odakiáltott neki:

- Akarok egy új hidat! Egy minden eddiginél magasabbat és modernebbet. Ami olyan magas, hogy a teteje néha elveszik a ködben. 

A király csak bámult a Dunára, nézte, nézte a folyót szomorúan, majd csendesen így szólt.

- Nem építek neked több hidat, mert nem érdemled meg. Te vagy a legszebb folyó ezen a földön, de a legtelhetetlenebb is. Nem álltad a szavad sem apának, sem nekem, s ha most építek neked egy újabb hidat, majd a fiamtól is azt fogsz kérni. Nem Duna, nem híd kell neked, hanem gátak.

S a király másnap elhívatta a világ legjobb gátépítő mestereit, s olyan magas gátakat építtetett a Duna köré, amin az csak nagy ritkán és igen nehezen tudott áttörni egy kis időre.

S bár néha szomorú volt, főként, mikor a tavasz beköszöntével a virágzó fákat nézte, már nem akart semmit elvenni senkitől. Mikor kilenc szép Budapesti hídja alatt folydogált, megszemlélte magát a pesti házak ablakaiban és megállapította:

- Talán mégis én vagyok a legszebb folyó a világon.