Felszálltam a buszra. Csak a szokásos délutáni pakk volt nálam: egy 3 éves gyerek futóbiciklivel, egy hátizsák az oviból hazamenős cuccokkal, egy jobb napokat látott babakocsi, benne másfél éves totyogóval.A babakocsiknak és mozgássérülteknek fenntartott helyen egy harmicas férfi ült két cipősdobozzal az ölében. A busz félig volt tele, mellettünk még voltak üres székek. Mivel nem mozdult, szóltam az úriembernek, hogy a babakocsinak fenttartott helyen ül, ahova szeretnék beállni. Nem mozdult. Az ölében tartott két márkás sportcipős dobozra mutatott és közölte, hogy sok a cucca, nem megy sehova. Megkértem még egyszer. Körülöttünk az emberek néma csendben figyeltek. A férfi végül felállt és áttelepedett a szemben lévő üléssorba, közben folyamatosan szitkozódva, hogy mégis mit képzelek. Mikor finoman válaszoltam, közölte, ne szóljak be. Az i-re pedig azzal tette fel a pontot, hogy különben is, mit pofázik neki valaki, aki egész nap otthon b@ssza a rezet a két kölökkel, neki, aki 36 éves és dolgozik.
A férjemmel egyre többet gondolkozunk azon, vajon milyen irányba kellene terelgetnünk a fiaink személyiségfejlődését. Sokan mondják körülöttünk, hogy a gyerekeket igazából nem lehet nevelni, azt veszik át viselkedésükben, amit a szüleiktől látnak. Én mégis úgy gondolom, azért van tudatos ráhatási lehetőségünk is. Kérdés kell-e beavatkozni s ha igen, milyen irányba.
Legyenek inkább jól nevelt, szabálykövető emberek, akik figyelembe veszik más emberek érdekeit, érzéseit is, mégha ez egyre gyakrabban nem válik előnyükre (ahogy nekünk sem). Vagy inkább próbáljuk elterelni őket a szülői példától, hogy énközpontú, vasakaratú céltudattal rendelkező, úthengerekké váljanak, aki minden helyzetben kizárólag azt vizsgálják, mi jó nekik? Ez így első ránézésre elég egyértelműnek tűnik, hiszen mindannyian jó emberek akarunk lenni. De sikeresek is. Ehhez pedig a legtöbb esetben az udvarias, szabálykövető, empatikus hozzáállás nem a legjobb irány. Pláne egy férfinál.
Patthelyzet.
Nem tudom. A dolgok nyilván nem feketék és fehérek, jöhet mindenből egy kicsi. Az viszont biztos, hogy a klasszikus emberi értékek egyre kevesebbet érnek. Vagy lehet, nem csökkent az értékük, de a marketingjük pocsék. A hűség, az őszinteség, a megbízhatóság és társaik nem futtatnak FB kampányokat és az amerikai filmekben is inkább giccsnek használják őket, mint hiteles és követendő jónak. Napjaink emberei egyre inkább elveszítik azokat a tulajdonságaikat, amiktől valóban emberek. A nők már nem tudják, hogyan legyenek még műbbek, s a férfiaknak lassanfogalma sincs, mitől is lesznek férfiak valójában. Hogy nem attól igazán férfi valaki, ha menőmárkás autója, kockás hasizma vagy százmilliós árbevételű cége van. Sokkal inkább lehet férfi azáltal, hogy oltalmazza a gyengéket, előzékeny és nagyvonalú, megbízható és őszinte. Egyenes gerinccel jár, képes távolra nézni, de közelre is látni. Lovag. Ez egy valóban kihalásra ítélt faj lenne?
Mindenki egyedi próbál lenni, miközben olyan kreált, nemiségben és emberségben eltorzult bálványokat követ, akik csillogással próbálják befedni azt a mérhetetlen ürességet, ami bennük tátong. Mert hagyták, hogy belülről kimarja őket a jólétnek nevezett kénköves pokol mérge. Kesztyűbábok, akik az új generáció kilúgozásával romlásba döntik a világot. Kell ez nekünk, most komolyan?
Eladni a lelket az ördögnek? Ez már Faustnak sem jött be. Talán a fiaim is megbocsátják majd, hogy inkább Madách-csal tartok: küzdjünk és bízva bízzunk abba, hogy megfordul a világ. És újra emberek fogják lakni: valódi nők és férfiak. Köztük Zsolt és Ákos. Úriemberek, a szó valós értelmében. Bocs srácok!
