A nagyobbik fiam nagyon nehezen szokta meg az óvodát. Reggelente sokat csimpaszkodott a nyakamba vagy morzsolgatta kétségbeesett szemöldök ráncolással a Pinyut. Bár az óvó nénijeink szerintem világbajnokok a szakmájukba, s kiváló párost alkotnak mérhetetlenül különböző személyiségükkel, a reggeli elválás szinte mindig csendes könyzáporba torkollott.

Íróként persze verbális megoldást sikerült találnom. Azért írom, hogy sikerült, mert az ovis évet végül az alábbi varázsigével csináltuk végig. Nálunk működik, így szeretettel osztom meg veled is, hátha nálatok is segít, hogy a szomorúság felhők mögött kisüssön a nap.

Használati utasítás:

Amikor a mondókát mondom, mutatom is amiről beszélek, a szíveket, a cérnát és persze a kötést. Ha esik, plusz csomót kötünk, ami vízálló. Ha nyűgösebb a nap, hiszticsomót is kötünk, amit Zsolti határoz meg, mekkora legyen. A végén jól meg is rángatjuk képzeletbeli csomónkat, így adok nyomatékot, annak, hogy erős. :)

A szöveg:

A te kicsi szíved és a mami nagy szíve között van egy kis cérna, amin a mami szeretette mindig ideér, így akkor is itt vagyok, amikor nem látsz.

Megkössük? (a gyerkőc bólint vagy igent mond, ekkor kötünk 3 db szép csomót és hangosan együtt számolunk).

Egy, kettő, három.

Jó erős, nem szakad el!

(Nagy ölelés, búcsúpuszi és indulás)