A magányos bolygó már jó ideje érezte, hogy valaki figyeli. Tulajdonképpen nem volt benne biztos, hogy amit érez figyelem, hiszen mint írtam magányos volt. Oly annyira, hogy a Napon kívül nem beszélt és találkozott senkivel.

A Nap meg, mint igazi csillag, folyton el volt foglalva. Leginkább önmagával. A bolygó egyszer gondolt is rá, hogy megmondja, nem a Nap körül forog a világ, de sosem jött el a megfelelő alkalom. Meg hát aggódott is, mi lesz, ha egyetlen ismerősét megbántja.

Így csak hallgatott és tűrte a Nap gyakori önimádó kitöréseit:

- A tündöklő ragyogás nem ingyen van ám! Ha tudnád, mi munka van ebben! – magyarázta gyakran, de közben oda sem figyelt, hogy a Bolygó válaszol-e. Csak az érdekelte vajon felfedezik-e ragyogó tehetségét végre.

Így hát a bolygó magányos volt, teltek az évek és évszázadok, míg egyszer csak érzett valamit. Valami különöset. Sokáig töprengett rajta, megnézze-e mi az. Lehet, egy elhúzódó meteorzápor vagy talán a Nap űz vele idétlen tréfát?

- Esetleg éghajlatváltozás – ijedt meg igazán a gondolattól , mert még emlékezett rá, milyen rossz volt, amikor felszínéről az utolsó óceán is elpárolgott.

Azóta valahogy olyan szürkének és szomorúnak érezte magát. El is morzsolt egy kénsavas könnycseppet és már épp beletörődött volna, hogy ez is így marad, amikor meghallott egy ismeretlen hangot.

Sóhajtás volt.

- De gyönyörű vagy!

- Tessék? – pördült azonnal a bolygó a hang irányába.

- Gyönyörű vagy! – válaszolta egy apró alak és hosszú, csőszerű szemét még tágabbra nyitotta.

- Hogy én? – csodálkozott a bolygó.

- Ki más? – mosolyodott el az alak és tekergetni kezdte a hosszú, csőszerű szemén lévő gyűrűket – Gyönyörű vagy, nem véletlenül lett a neved Vénusz.

- Nem is tudtam, hogy van nevem – pirult el a bolygó.

- Mi neveztünk el így. A szépség római istennőjéről – válaszolt az alak és megigazította fején vastag, bundás sapkáját.

- Ki az a mi? – érdeklődött a bolygó.

- Mi, az emberek – felelt szűkszavúan az alak és belefújt elgémberedett tenyerébe.

- Emberek – ismételte meg a Bolygó áhítattal.

- Már évszázadok óta figyelünk és csodálunk téged aki, a legfényesebb csillagként ragyogsz az égbolton.

- Óóó – kezdett bele a bolygó csalódottan – én nem vagyok csillag. Csak egy bolygó.

- De a mi egünkön csillagként ragyogsz – válaszolt az apró alak.

A bolygó ismét elpirult és valami furcsa melegséget kezdett érezni a belsejében. Ahogy azon tűnődött, hogy vajon mi lehet az, észre sem vette, hogy az apró alak eltűnt. Helyén csak egy fényes, kék golyót lát zöld foltokkal.

- Milyen gyönyörű! – gondolta magában és ettől fogva szemmel tartotta a kék golyót és rajta az embereket, akik nemcsak higy figyeltek rá, szerették is.

A hosszú, csőszemű alak: a Csillagász után új embereket is megismert. A Hajóst, a Pilótát, a Vándort és a Szerelmest. De minden ember körül a legjobban a Gyermeket szerette, akit szívesen bámult, míg alkonyat után elalszik és megvárta, míg reggel felébred. A Gyermek még szebb nevet adott neki, mint az emberek régen.

Ő úgy hívta:

Esthajnalcsillag.