- Anyu! – toporgott Fruzsilu reggel az előszobában. Már felvette pántos, fekete lakkcipőjét is, ami úgy kopogott a padlón, ahogy egy kislány cipőjének kopognia kell. Olyan hercegnősen.
- Anyu! – ismételte meg a kislány türelmetlenül.
- Anyuuuuu! – harmadszorra már kiabált, pedig az egyrészt nem szabad, másrész egy ekkora lakásban felesleges is, de hát ezen a napon nem törődik az ember a szabályokkal.
- El fogunk késni! – nyöszörögte Fruzsilu elkeseredetten, mikor Anyu végre megjelent a szokásos, hatalmas táska helyett egy kicsi retiküllel, egy textilszatyorral és az iskolatáskával.
- Bocsika, csak… - kezdett bele Anyu, de rájött, hogy egyrészt ezzel is megy az idő, másrészt… szóval ideje volt már indulni.
Fruzsiluéktól nem volt idegen a késés, de ez a kislányt a legritkábban zavarta. Hat évesen az embernek az idő olyan, mint az intelligens gyurma: nyúlik, gombóccá alakul, szakad, törik, pattog, vagy éppen végtelenül unalmas. Játék. Ma viszont először az életben fontos volt. Méghozzá nagyon.
- Első nap az iskolában – mosolygott Apa és szeme még csíkszerűbbé húzódott a szemüveg mögött.
A piros autó gyorsan haladt, de a szeptember elsejei forgalom nem kegyelmezett a családnak. Bedugultak.
Fruzsilu a haját csavargatta és lebiggyesztette a száját. Anyu idegesen nézegette az órát.
- Egy csoda lesz, ha odaérünk – suttogta és titokban abban reménykedett, hogy melléjük szegődik egy őrangyal, mondjuk az elsősöké. Végülis miért ne lehetne pont az elsős gyerekeknek saját őrangyala?
Úgy tűnt Anya nem hiába reménykedik, a piros autó az utolsó percben megérkezett az iskola elé, és, nem kérdés, hogy varázslat volt a dologban, még egy szabad parkolóhely is akadt.
A Fruzsilu szinte berepült az iskola kapuján, nyomában Apával és Anyával.
- Jaj ne! – nyögött fel Anya az osztályteremtől alig néhány lépésre – Kint felejtettem a táskádat!
Apát kérni sem kellett, fordult is vissza az autóhoz.
- Én meg mindjárt bepisilek, megvársz? Egy perc! – suttogta a kislánynak, mert furcsa mód épp a női mosdó előtt álltak meg.
Mit volt mit tenni, Fruzsi néhány perce egyedül maradt a napfénytől ragyogó üres iskolafolyosón. Már mindenki a teremben volt az elsősök közül, csak ő nem. Idegesen kopogtatta pántos, fekete lakkcipőjével a kőpadlót, amikor valami furcsát vett észre. Néhány lépésre tőle egy fiatal nő lépett ki a folyosóra. Ahogy a napfény rásütött, ruhája csillogni kezdett, a háta mögött pedig szivárvány fényben játszó valami lebegett.
Fruzsilu még a száját is eltátotta a csodálkozástól.
A csillogó ruhás nő egy pillanatig lecsukott szemmel sütkérezett a napfényben, aztán, mintha érezte volna, hogy nézik, megfordult.
- Te tündér vagy? – kérdezte a kislány suttogva.
- Pszt! – tette a fiatal nő a mutatóujját a szája elé – Ez legyen a mi titkunk Fruzsilu, jó?
- Honnan tudod a nevemet? – csodálkozott el még jobban a kislány.
- Mert én vagyok a tanító nénid. Még szép, hogy tudom, hogy hívnak! És ő alighanem az apukád – mutatott a távolból közeledő szemüveges férfi felé.
Ebben a pillanatban Anyu is előkerült a mosdóból.
- Akkor mehetünk? – mosolygott a tanító néni és a családdal együtt belépett az osztályterembe.
Megkezdődött Fruzsilu első iskolanapja.
illusztráció: Joyce Geleynse