Avarfalvi Mesék

Kortárs mesék, versek, mondókák

Tök jó mondóka

2017. október 17. 15:01 - Várfalvy Emőke

Tik-tak, tik-tak,

októberi tökök,

tudom, vártok,

értetek is jövök,

lesz itt móka kacagás,

sütkérezés, faragás,

kérhetitek mosolygósra,

a héjját meg ropogósra,

a szemét meg fényesre,

a belsejét pépesre,

nem kell ide több szó,

ugye, hogy a tök jó?

halloween-2770084_640.jpg

Szólj hozzá!

A Pöttyös utcai Nagyszülőkölcsönzó

2017. szeptember 13. 11:49 - Várfalvy Emőke

A mai mese Matkóról szól. Matkót, igazából Máténak hívták, de kedvenc játékmacija bece neve hamar ráragadt a huncut, fekete hajú, kócos kis legényre.

Matkó egy sokemeletes házban lakott a harmadikon. Jó volt a harmadikon lakni, hiszen oda még anya is pont fel tudott lépcsőzni fiával az ölében, ha nem járt a lift.

A lift amúgy remek dolog egy házban. Megmutatja, mennyit nő a gyerek. Matkó minden nap megpróbálta, s ahogy telt az idő, egyre magasabbra ért. Mikor épp lábujjhegyre állva meg tudta nyomni a hármast, akkor lett belőle iskolás.

Az iskola furcsa volt. Főként az a része, hogy sokat kellett ülnie. Matkó mégis megszerette, mert lenyűgözték az új dolgok: főleg a számok. Az első év hamar el is szállt és elérkezett a nyári szünet.

 Már mindenki nagyon várta a nyarat, hogy ne kelljen korán kelni és több idő legyen játszani. Meg persze a pancsolást és a nagymamázást. Matkó legjobb barátja, Palkó szerint ugyanis a nyárban a nagymamázás a legjobb dolog.

- A nagymama annyi mesét olvas, amennyit csak szeretnék. Mindig van fagyi és tejszínhab a hűtőjében és, ha véletlenül kifogyna, akkor elvisz cukrászdába. - magyarázta Palkó.

- Lehet vele állatkertbe menni és nagyinak mindig mindenre van ideje, nem úgy, mint anyáéknak. Nagyival lenni annyira jó, hogy a legjobb lenne, ha az egész év szünet lenne.

Matkó figyelmesen hallgatta Palkót a nagymamáról. Már az oviban is gondolt rá, milyen jó lehet egy nagymama. A többi gyerekért néha ők jöttek és ilyenkor a csoportársai mindig nagyon örültek.

Matkónak nem volt nagymamája, de most, hogy Palkó ennyit mesélt róla, már tényleg nagyon szeretett volna egyet.

- Vajon, honnan lehetne nagymamát szerezni? - töprengett hazafelé. S még akkor is ezen gondolkozott, mikor felértek a harmadik emeletre.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem nekiment Irén néninek, aki a szomszédjukban lakott és épp a boltba indult kenyérért.

- Ejnye Matkó, min töröd azt az okos fejedet? - kérdezte mosolyogva.

- Kell szereznem egy nagymamát! Palkó szerint a nagymamázás a legjobb dolog a világon. Pláne a nyári szünetben. - magyarázta lelkesen Matkó."

- Tudod Matkó, saját nagymamát nem lehet csak úgy szerezni. Az embernek vagy van saját nagymamája vagy nincs.

- A kisfiú már épp elszomorodott volna, de Irén néni folytatta:

- Ettől még lehet nagymamád. Mi lenne, ha kölcsön vennél egyet?

- Kölcsön? - csodálkozott Matkó.

- Igen, kölcsön! - válaszolt Irén néni - A kék, lábbal hajtós autót is kölcsön kérted múltkor Palkótól, mert nagyon szeretted volna, igaz?

- Ez igaz. De honnan kérhetnék én kölcsön nagymamát? - kérdezte kíváncsian Matkó.

- Gyere be hozzám. - mondta Irén néni - Tudok valakit, aki szívesen adna neked kölcsön egy egészen jó nagyit.

Irén néni régi számítógépén hamarosan ott mosolygott Bori, Irén néni unokája. A nagylány messze lakott, egy hosszú és bonyolult nevű városban a világ másik felén. Csak nagyon ritkán jött el a nagymamájához látogatóba, máskor a számítógépen keresztül beszéltek. Irén néni elmondta Borinak az ötletét.

A nagylány először csodálkozott, de aztán azt mondta Matkónak:

- Persze, szívesen kölcsön adom Irén nagyit neked. Ő a legjobb nagyi a világon, úgyhogy vigyázz rá. Nagyon finom almáspitét süt és mindig kitalál olyan mesét, amilyet csak akarsz. Könyv nélkül, fejből.

- Tényleg lennél a kölcsön nagyim Irén néni? - kérdezte Matkó boldogan.

- Hát persze! - mondta Irén néni és megölelte Matkót - Mi nagyik amúgyis akkor vagyunk igazán boldogok, ha az unokáinkkal lehetünk. S hát egy kölcsön unoka is unoka. 

A nyári szünet így remekül telt. Matkó boldogan nagymamázott Irén nénivel a kölcsön-nagyival. Elmentek együtt az állatkertbe, ettek rengeteg fagylaltot és olyan játszótereket is felfedeztek, ahol Matkó előtte még sosem járt. Rengeteget nevettek együtt.

Egy nap Irén néni és Matkó egy magas, öreg házba mentek, ami egy nagy, zöld kert közepén állt. A kertben nénik és bácsik sétálgattak. S mikor a házba beértek, ott is csak idős embereket és doktorokat lehetett látni.

- Mi ez a hely? - kérdezte Matkó csodálkozva.

- Ez egy Idős Ház.  Azért így hívják, mert itt csak idős emberek élnek. - mondta Irén néni - Azért jöttünk, hogy bemutassalak Kata néninek, a nővéremnek. Ő itt lakik, abban a szobában. - mutatott egy bezárt, barna ajtóra.

Kata néni nagyon kedves volt. Pont olyan, mint a huga, csak kicsit szomorúbb. Ahogy mindenki az Idős Ház lakói közül. Matkó meg is kérdezte:

- Mond Kata néni, itt miért olyan rosszkedvűek az emberek?"

- Tudod Matkó, a legtöbb néni és bácsi minden nap várja, hogy az unokák meglátogassák őket, hiszen unokázni a legjobb dolog a világon. Sajnos vannak unokák, akik nagyon messze laknak és vannak, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy eljöjjenek. Meg van olyan néni is, aki nagyon szeretne, de egyáltalán  nincs unokája.

- Hazafelé menet Matkó egész úton töprengett. Majd, mikor felértek a harmadikra vidáman így szólt:

- Mi lenne, ha az Idős  házban lakókat is kölcsön venné valaki. A táborban hallottam, hogy Dorkának meg Julcsinak sincs nagymamája és Pepére is ráférne egy nagypapa. Szerinted lehet?

- Ez igazán remek ötlet Matkó! - mondta Irén néni mosolyogva - Nem is értem, hogy ez miért nem jutott előbb eszébe senkinek.

Így lett a Pöttyös utcai szomorú Idős Házból, nevetéstől és meséktől hangos Pöttyös utcai Nagyszülő kölcsönző, ahol minden nagyiszülőre vágyó kisgyerek találhatott magának egy kedves, szerető kölcsön-nagymamát vagy nagypapát.

 nagyis_mese.png

Szólj hozzá!

Szilvamagozó mondóka

2017. szeptember 13. 11:29 - Várfalvy Emőke

Besztercei hamvas,

A közepe magvas,

Kívül kék és fényes,

Belül puha, édes,

Van egy nagy kosárral,

Magozzuk apával,

Egy a tálba,

Egy a szájba,

Jut még elég a lekvárba,

Gombócba és lepénybe,

Mindenféle edénybe,

A kamrapolc,

Létramagas,

Legeslegtetejére.

szilva_mondoka.jpg

Szólj hozzá!

Wifi-avatás

2017. szeptember 10. 16:10 - Várfalvy Emőke

Csippanás, a kéz már járna,

szem lesüt, az elme kába,

ám nem áll meg, viszi lába,

mosolyogva lép halálba.

Ne mobilozz, hogyha mész!

 

Facepalmot nyom fenn az Isten,

ennyi bolond, hittem, nincsen,

mivel kell, hogy őket intsem,

tenyeréből feltekintsen?

Ne mobilozz, hogyha mész!


Másvilágon mind a pártok,

nem értik, mi ez az átok,

mi szórja az ifjúságot,

őrangyal bár vigyáz rátok.

Ne mobilozz, hogyha mész!

 

Bringán zúzott, fülben tombolt,

épp, ha tizenhat éves volt,

kamion kit árokba tolt,

metálzenére lett ma holt.

Ne mobilozz, hogyha mész!

 

Falat shortban formás lába,

smink chekkolás, mindjárt látja,

útját tilosban levágja,

mozdony alatt lesz ma ágya.

Ne mobilozz, hogyha mész!

 

Ránéz épp csak fent a szájton,

lett a képre elég lájknyom,

hírneve marad csak álom,

kocsi nem állt meg féktávon.

Ne mobilozz, hogyha mész!


Fut a kocsi, jön a hot spot,

ez de jó kép, nyom egy posztot,

’nézd, száznyolcan, ugye osztod’

végállomás villanyoszlop.

Ne mobilozz, hogyha mész!

 

Mefisztó markába röhög,

jöjjön a sok okos kölyök,

itt örök free wifi pörög,

vasvillával ritkán bökök,

Mobilozz csak, hogyha mész!

phone-2547282_640.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjelent: 2017. szeptemberében az Író Cimborák oldalán

Szólj hozzá!

Agyépítők

2017. szeptember 07. 12:22 - Várfalvy Emőke

avagy mire jó a délutáni alvás

- Alszik már? – kérdezte türelmetlenül Agyas Mester az irányító központot rádión.

- Még nem – jött a rövid válasz, amit Agyas Mester már nem tudott szó nélküli hagyni.

- És mikor fog? Már fél órája várjuk, hogy elkezdhessük a munkát! Az egész csapat itt áll készenlétben. A neuronragasztót is bekevertük pontban egy órára. Ez nem nyál, hogy csak úgy lityegjen-lötyögjön.

- Sajnálom – válaszolt a központi ügyeletes a rádióba.

- Sajnálja? – fortyogott az öreg építésvezető – Ne sajnálkozzon itt fiam, hanem csináljanak valamit, hogy végre dolgozhassunk!

- Nem értem mire gondol - válaszolt az ügyeletes bizonytalanul.

- Hogyhogy mire? Hát arra, hogy csináljanak valamit, hogy elaludjon a gyerek. Itassanak vele langyos tejet, vagy kapcsolják be az unalom funkciót, esetleg futassák körbe húszszor a szobán és akkor életbe lép a fáradtság protokoll. Tőlem mesét is olvashatnak neki, mindegy! Most komolyan nekem kell magának ötleteket adni? Hát milyen észlény az ilyen? – mérgelődött az építő mester.

- Ez nem ilyen egyszerű Mester úr, ezt maga is tudja – válaszolt barátságosan az Agyalapi Irányító Központ Vezetője, aki hallva a hangos rádiós vitát, segítségére sietett az ügyeletesnek.

- Te vagy az Mirigy? – kérdezte Agyas Mester az ismerős hangtól.

- Én vagyok Agyas Mester, hogy van? – érdeklődött a főészlény.

- Én remekül vagyok fiam. Egy ilyen nagycsoportos gyerek agya az már kihívás, szép munka. Rengeteg finomságon lehet dolgozni. Csupa tekervény, rengeteg új kapcsolat. Csodálatos lehetőségek. Friss, ruganyos anyag. Sehol egy hiba! Szeretem az ilyet! Tegnap például a zenei hallást irányító rendszert hangoltuk. Szerintem simán lehet ezután belőle zongorista, vagy rock sztár. Ma meg jönne a mozgáskoordinációs központ. Azzal eddig még nem sikerült eleget foglalkozni, de, úgy látom, ma sem haladunk vele. Holnapra pedig a memória van betáblázva. Tudod milyen szigorú a terv, nem lehet csak úgy eltérni tőle, mert egyesek nem képesek még arra sem, hogy egy ovist ágyba küldjenek.

- Tudom Mester, persze – bólogatott Mirigy megértően és megnyomott pár gombot a vezérlőn.

- Remek, akkor szólj rá arra a sok észlényre körülötted, hogy iparkodjanak lefektetni azt a gyereket, mert, ha most nem alszik legalább két órát a csendes pihenőn, akkor sosem fog tudni rendesen focizni, a fára mászásról és az úszásról nem is beszélve.

agyepites.jpg

kep forrasa: constantcontact.com

Szólj hozzá!

Fruzsilu és az iskolakezdő varázslat

2017. szeptember 01. 16:22 - Várfalvy Emőke

- Anyu! – toporgott Fruzsilu reggel az előszobában. Már felvette pántos, fekete lakkcipőjét is, ami úgy kopogott a padlón, ahogy egy kislány cipőjének kopognia kell. Olyan hercegnősen.

- Anyu! – ismételte meg a kislány türelmetlenül.

- Anyuuuuu! – harmadszorra már kiabált, pedig az egyrészt nem szabad, másrész egy ekkora lakásban felesleges is, de hát ezen a napon nem törődik az ember a szabályokkal.

- El fogunk késni! – nyöszörögte Fruzsilu elkeseredetten, mikor Anyu végre megjelent a szokásos, hatalmas táska helyett egy kicsi retiküllel, egy textilszatyorral és az iskolatáskával.

- Bocsika, csak… - kezdett bele Anyu, de rájött, hogy egyrészt ezzel is megy az idő, másrészt… szóval ideje volt már indulni.

Fruzsiluéktól nem volt idegen a késés, de ez a kislányt a legritkábban zavarta. Hat évesen az embernek az idő olyan, mint az intelligens gyurma: nyúlik, gombóccá alakul, szakad, törik, pattog, vagy éppen végtelenül unalmas. Játék. Ma viszont először az életben fontos volt. Méghozzá nagyon.

- Első nap az iskolában – mosolygott Apa és szeme még csíkszerűbbé húzódott a szemüveg mögött.

A piros autó gyorsan haladt, de a szeptember elsejei forgalom nem kegyelmezett a családnak. Bedugultak.

Fruzsilu a haját csavargatta és lebiggyesztette a száját. Anyu idegesen nézegette az órát.  

- Egy csoda lesz, ha odaérünk – suttogta és titokban abban reménykedett, hogy melléjük szegődik egy őrangyal, mondjuk az elsősöké. Végülis miért ne lehetne pont az elsős gyerekeknek saját őrangyala?

Úgy tűnt Anya nem hiába reménykedik, a piros autó az utolsó percben megérkezett az iskola elé, és, nem kérdés, hogy varázslat volt a dologban, még egy szabad parkolóhely is akadt.

A Fruzsilu szinte berepült az iskola kapuján, nyomában Apával és Anyával.

- Jaj ne! – nyögött fel Anya az osztályteremtől alig néhány lépésre – Kint felejtettem a táskádat!

Apát kérni sem kellett, fordult is vissza az autóhoz.

- Én meg mindjárt bepisilek, megvársz? Egy perc! – suttogta a kislánynak, mert furcsa mód épp a női mosdó előtt álltak meg.

Mit volt mit tenni, Fruzsi néhány perce egyedül maradt a napfénytől ragyogó üres iskolafolyosón. Már mindenki a teremben volt az elsősök közül, csak ő nem.  Idegesen kopogtatta pántos, fekete lakkcipőjével a kőpadlót, amikor valami furcsát vett észre. Néhány lépésre tőle egy fiatal nő lépett ki a folyosóra. Ahogy a napfény rásütött, ruhája csillogni kezdett, a háta mögött pedig szivárvány fényben játszó valami lebegett.

Fruzsilu még a száját is eltátotta a csodálkozástól.

A csillogó ruhás nő egy pillanatig lecsukott szemmel sütkérezett a napfényben, aztán, mintha érezte volna, hogy nézik, megfordult.

- Te tündér vagy? – kérdezte a kislány suttogva.

- Pszt! – tette a fiatal nő a mutatóujját a szája elé – Ez legyen a mi titkunk Fruzsilu, jó?

- Honnan tudod a nevemet? – csodálkozott el még jobban a kislány.

- Mert én vagyok a tanító nénid. Még szép, hogy tudom, hogy hívnak! És ő alighanem az apukád – mutatott a távolból közeledő szemüveges férfi felé.

Ebben a pillanatban Anyu is előkerült a mosdóból.

- Akkor mehetünk? – mosolygott a tanító néni és a családdal együtt belépett az osztályterembe.

Megkezdődött Fruzsilu első iskolanapja.

iskolai_varazslat.jpg

illusztráció: Joyce Geleynse

Szólj hozzá!