Avarfalvi Mesék

Kortárs mesék, versek, mondókák

A gyermek áldás

2014. október 01. 16:12 - Várfalvy Emőke

Hol volt, hol nem volt, a magas bükkös hegy szoknyáján, ahol még a szőlőt is királyleánykának hívják, volt egy város. Szép város volt, közepén erős falú várkastély magasodott, utcáin színes, sok ablakos, nagy kapujú házak álltak, s körülötte, amíg a szem ellátott, gyönyörű, bodros levelű, nagyfürtű szőlősorok zöldelltek.

A városban lakó uraság nagyon büszke volt rá, hogy az ő szölőjéből készül a legpirosabb bor az országban. Annyira tüzes volt ez az ital, mint a haragos bika tekintete, el is neveték hát, bikavérnek. Mivel a bikavér messze földön híres volt, az uraság mindig a legjobb vincelléreket választotta szőlője gondozójának. Így került hozzá a messzi Kárpátokból, a mindig vidám mosolyú János.

János úgy szerette a szőlőt, mint más a gyermekét. Minden hajnalban korábban volt kint minden szolgánál, hogy megnézze, hogyan nőnek a szép zöld fürtök, nem bántja-e bogár a tőkéket, kell-e kapálni, permetezni. Késő estig figyelte a szőlőben dolgozók munkáját és minden szüretkor boldogan vitte be az első puttony bornak valót a várkastélyba. Az uraság nagyon szerette Jánost szorgalmáért és azért, mert mindig jó kedve volt.

Egy őszi este, mikor János épp hazafelé igyekezett a szőlőből megpillantott egy hosszú hajú, barna leányt a mező szélén. Gombát szedett. Jánosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ilyen szépet még nem látott. Ahogy megállt és bámulta, a lány rátekintett, s szemei olyan ragyogóak voltak, mint a legszebb szőlőszem az uradalomban.

- Ki az a szép leány? - kérdezte János a mellette bandukoló szőlőművestől.

- Az e? Hát, az az uraság intézőjének, László úrnak az egy szem leánya, Ildikó.

- Ildikó. - ismételte János álmodozva, s megemelte a kalapját a szép lány felé.

Attól a naptól kezdve János mindenhol csak a szép szőlőszemű lányt kereste. S mikor találkoztak, megemelte a kalapját és hangosan köszönt. Hamarosan László úr is észrevette, milyen nagyon tetszik a leánya a vincellérnek. Meg is kérdezte tőle:

- Hallod-e Ildikó. Nagyon sokat jár mostanában errefelé az a János. Talán csak nem beszéltél vele?

Ildikó szemérmesen lesütötte a szemét és elpirult. Eltelt a tél, s a tavasz első virágaival betoppant János is az intéző házába megkérni Ildikó kezét. A lány boldogan mondott igent neki, s az apja is örömmel fogadta a szorgalmas fiút a családban. Az uraság is áldását adta a párra, a mennyegzőjükre küldött egy tucat csirkét és egy nagy hordó, jó erős bikavért.

Ildikó és János boldogan éltek a nagy szőlővárosban. János még szorgalmasabban dolgozott, hogy este minél előbb viszontláthassa gyönyörű feleségét. Teltek múltak az évek, s a pár még mindig úgy szerette egymást mint az első napon. A városban lakók irigykedve néztek rájuk, mikor az utcán vasárnap a templom felé igyekeztek.

- Milyen szép pár! - suttogták a vénsasszonyok - De vajon hol a gyermekük?

Bizony ez volt az egyetlen okuk a szomorúságra. Bárhogyan várták, nem született gyermekük. Ahogy az évek szálltak, úgy lettek ők is egyre szomorúbbak. Egy őszön az uraság magához hivatta János:

- Ejnye János, hát mi bajod? Hová tűnt a virágos jókedved? Úgy járkálsz itt, mint akinek elverte a termését a jégeső! Na, ne búslakodj! Tudom ám én, hogy vidítsalak fel! Kelj útra és hozd el nekem a frankoktól a legkékebb szőlőt a világon. Ilyen még senkinek sincs ebben az országban. Te lehetsz az első vincellér, aki ilyet ültet. Eredj már holnap, s tavaszra visszatérsz.

János hazament, elbúcsúzott Ildikótól és útnak indult. Ildikó sokat búslakodott az üres házban, míg egy téli reggelen az uraság szakácsnéja bekopogott hozzá.

- Gyere Ildikó. Hallotam, hogy te sütöt a legfinomabb tortát a városban. Segíts nekem az uraság konyháján. Meglátod a munka jobb kedvre derít.

Ildikó ezután minden nap eljárt az uraság konyhájára és finomabbnál finomabb süteményeket készített az ebédhez. A szakácsné nagyon szerette, mert Ildikó sosem evett a sütményből, így ami megmaradt, azt mind ő vihette haza. A munkával gyorsan telt a idő. Ahogy olvadni kezdett a hó, Ildikó minden napra várta Jánost haza a frankoktól.

János is nagyon hazavágyott már. Így az első tavaszi madárcsicsergéskor felpakolt egy szekér szőlővesszőt és elindult haza a feleségéhez. Az utolsó estén  egy erdő szélén vert tanyát. Tüzet rakott és nekilátott szalonnát sütni. Már épp elkészült a vacsorája, amikor egy szakadt, öreg csavargó vánszorgott el előtte az úton. János megsajnálta az öreget és utána kiáltott.

- Hé, öregapám, jöjjön ide a tűzhöz melegedni egy kicsit. S egyen  ebből a sült szalonnából is. Ne éhezzen, mint otthon!

Az öreg boldogan ült le János mellé a tűzhöz és jó ízűen evett a szalonnából, meg János maradék kenyeréből. Másnap reggel, hogy János felébredt, az öreg csavargó épp a botját vette, majd mosolyogva elköszönt.

- Köszönöm fiam a szíves vendéglátást! Hálából faragtam neked éjszaka egy bölcsőt. Vidd haza, bizonyosan hasznát veszed.

János szomorúan nézett a bölcsőre, de nem akarta megbántani az öregembert, így megköszönte és hamarosan tovább indult hazafelé. Estére meg is érkezett Ildikóhoz és boldogan borultak egymás nyakába a hosszú távollét után. János leült az asztalhoz, előrakta az Ildikónak Frankföldről hozott ajándékait, meg behoza a szekérről a bölcsőt is, amit az öreg csavargótól kapott. Ildikó szomorúan nézett a bölcsőre, de, amikor János elmesélte, hogy hogyan jutott hozzá, halványan elmosolyodott és a kötényéből elővett egy szem diót.

- Különös, amit mondasz kedves férjem. Ezt a diót én is egy rongyos, öreg koldustól kaptam pont ma este a konyhán. Szegény ennivalóért jött könyörögni, de a szakácsasszony nem adott neki. Aztán amikor hazafelé indultam én elcsentem neki néhány tepertős pogácsát és a várkastély kapujában odaadtam. Ő hálából ezt a diót adta, és azt mondta, vigyázzak rá úgy, mintha édes gyermekem volna, mert ez egy csodadió. Hát, ha már van egy bölcsőnk, tegyük bele ezt a diót, hagy legyen neki kényelmes szállása minálunk.

Attól a naptól kezdve a dió Ildikóék ágya melett aludt a bölcsőben, puha párnák és meleg dunyha alatt. Ildikó ringatta, énekelt neki esténként s úgy szerette, mintha igazából gyermek lett volna. János szomorúan nézte a feleségét, a városiak pedig beszélni kezdtek a hátuk mögött.

- Tán bizony megbolondult ez a fiatal asszony, hogy egy diót dédelget? - súgdosták a vénasszonyok a padon.

Hamarosan a szakácsné is meghallotta a pletykákat és megpróbált Ildikó lelkére beszélni.

- Hallod-e Ildikó! Mit csinálsz te azzal a dióval? Az emberek megszólnak. Ne csinálj ilyen bolondságokat!

De Ildikó csak a fejét rázta. Szívéhez nőtt az apró, barna dió, s továbbra is vigyázott rá, szeretgette, dédelgette, mintah gyermek volna. A szakácsné azonban nem hagyta annyiban adolgot. Egyik nap, míg Ildikó a krémet keverte az uraság születésnapi tortájához, kilopózott és ellopta a diót. Este, mikor Ildikó hazatért, üresen találta a bölcsőt. Kereste a diót mindenfelé, de nem találta, s mikor János hazaért feleségét keserves sírásban találta.

- Mi a baj Édesem? - kérdezte János.

- Jaj, drága férjem! A diócska! Elveszett! - könnyezett Ildikó az üres bölcső mellett. - Kérlek, keresd meg nekem!

János megsimogatta a felesége fejét és elindult, hogy megkeresse a diót. Kereste az udvarban, az utcán, egész éjszaka a várost járta, de nem találta. Ildikó a bölcsőre borulva pityergett, majd hajnalban elszenderedett. Mikor a verebek csiripelni kezdtek az ablak alatt, s az ég világosodott, Ildikó gyereksírásra ébredt. Két újszülőtt sivalkodott a bölcsőben. Egy kisfiú és egy kislány. Ildikó csodálkozva nézett a síró kisdedekre, mikor hirtelen kinyílt az ablak és a szakad koldus nézett be rajta. De nem volt már ő sem szakadt, sem koldus. Hófehér ruhája csak úgy szikrázott a hajnali nap fénében, ahogy kedves mosolya is. Így szólt Ildikóhoz:

- Emlékszel még rá leányom, amikor enni adtál egy szegénynek, akit elzavartak? Én akkor egy diót adtam neked és azt mondtam, úgy szeresd, mint a gyermekedet. Te pedig hallgattál rám és nem törődtél azzal, mit mondanak az emberek, szeretted és dédelgetted a diót. Hát ebből a dióból lett ez a két gyermek. Irmuska és Imruska. Ők a tiéid. Szeressétek őket a férjeddel olyan nagyon, ahogy egymást szeretitek.

Ildikó boldogan ölelte magához a két kisgyermeket. Ekőzben János egy kövön ült csüggedten és fáradtan a város szélén. Ahogy fejét búsan lógatva gondolkodott, valaki a válára tette a kezét és megszólította:

- Eredj haza János, a feleséged és a gyermekeid már várnak.

János riadtan felnézett. Az útszéli csavargó állt előtte tiszta, fehér ruhában, mosolyogva.

- Jó ember vagy, ezt bebizonyítottad, mikor kérés nélkül egy szegény, nincstelen segítségére voltál. Jóságod és türelmed jutalma nem maradhat el. Siess haza!

János szaladt a feleségéhez és nem hitt a szemének, amikor meglátta a két apró gyermekkel a karján. Ettől a naptól kezdve nem volt náluk vidámabb család a városban. A vénasszonyok sem súgdostak már a hátuk mögött, hiszen, akiket megáld az Úr, azokon nem foghat semmilyen gonosz nyelv. S hát mi lehet nagyobb áldás egy család számára, mint a türelemmel és szeretettel kiérdemelt gyermek.

Ildiko_Janos.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://avarfalvimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr886750257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.