Ha anya leszel, szembe kell nézned azzal, hogy soha nem lesz jó valakinek, amit csinálsz: ez a szaranya effektus. Nehéz megszokni, főleg az első gyerek mellett, amikor még minden annyira, de annyira új, s annyira, de annyira jól, sőt, tökéletesen akarod csinálni. Aztán mikor már belerázódtál rájössz, hogy a gyerekkel úgy a legjobb az élet, ha van kerete, de amúgy rugalmas, mint egy harisnyanadrág. Ha nagyjából jó a méret, testhez simul, s senkinek sem tűnik fel, hogy nem tökéletes. Nem dől össze a világ, ha egyszer kimarad egy evés, alvás, kicsit maszatos a pofi, nem akkor fordul, kúszik, mászik áll és jár mint amikor az aggódó arcot vágó szomszéd néni szerint kéne.
A para elengedése felszabadító és olajozó hatású. S ha ez megvan már kevésbé zavar az is, ha szaranya vagy például ringatós foglakozás vezető szemében, aki szerint nem egy évesen kell elkezdeni a gyermek zenei nevelését, hanem még akkor, amikor a nyáladzáson és a visítva bukáson kívül nem tud mást. Nem érdekel, hogy szaranya vagy a zöldséges szemében, mert nem a legpirosabb, legkerekebb és legdrágább almát veszed, hanem inkább a kicsit foltos, deformált legolcsóbbat. Tudnillik azt jobb eséllyel nem kezelték minden szarral, amitől hűdeszép és hűdemű lett. Nem foglalkozol a szomszédok furcsa nézésével, akik tegnap délután hallották, hogy emelt hangerővel próbáltad rávenni a dacos háromévest, százhatvanhetedjére, hogy egyen már valamit végre kettőkor. Mert nem, nem veszel neki a boltban csokis piskótát, ha tíz perc múlva ott és akkor kitalálja, hogy mégis éhes. Ja, ez sem zavar. Meg az sem, hogy hogy milyen szemrehányón bámul rád az eladó meg a többi vásárló, hogy te szemét, hát éhezteted azt a gyereket?! Miért nem veszed meg azt a rohadt kekszet neki, amikor olyan nagyon szépen kéri?
Nem zavar semmi. Mert túlléptél. Zen buddhisták nyugalmával lebegsz a gyereknevelés problémái felett, arcodon a nirvána végtelenjének mosolya és egy észre nem vett csokoládé folt a szád sarkában. Ha jól nem is megy, mert mint tudjuk jó szülőnek nem lehet lenni, de csinálod. Kitartóan. Napi 16 órában, heti 7 napban.
Azonban van valami, amitől még Chuck Norris is kifeküdne lelkileg, ha nem a fején, hanem a lábán kéne heti rendszerességgel epilálnia: ha szaranya vagy a párod szemében. Ha gyermeke(i)d apja a fejedhez vágja egy vidámnak ígérkező, ám szájszkanderbe torkolló szombat délután, hogy ugyan már, nem érti, hogy miért nem vagy rugalmasabb. Rugalmasabb? Végülis nulla rugalmasságot feltételez az, hogy az évek hosszú során kemény munkával felépített életed hajlandó voltál feladni és belevágni valamibe, amibe a férfiak nagy része akkor sem menne bele, ha bikinis lányok reklámoznák, milliós fizetés, napi egy rekesz jégbe hűtött sör és háromliteres motorú sport kocsi járna hozzá bónuszként. Anya lettél. Évek óta otthon ülsz, mert ugyebár a konzervatív család nem bírná feldolgozni agyilag, ha a gyereknek bölcsődébe kéne járnia. Nincs egyetlen szabad napod sem, amikor ne kellene etetned, altatnod, szart takarítanod, mosogatnod, főznöd, mosnod, mert ezeket ugyebár te tudod a legjobban a világon, és különben is, mit adjak a gyerekre? Emellé mosolyogni, jól kinézni és úgy csinálni, hogy ejha, milyen jól esett ma is kétszázhatvanhétszer elénekelni a megy a gőzös Kanizsárát. Ha végül mégis elslisszolsz gyantáztatni (a kimenők kimenője, ugye?!), hogy ne úgy nézz ki, mintha a Majmok Bolygójának castingjára gyúrnál, közlik veled, hogy jó szórakozást, de azért siess, mert mit csináljak két óráig a gyerekekkel egyedül? (mit? Amit én napi 16 órában heti 5 nap).
Szóval ilyenkor az ember sok mindent átgondol, s rájön, hogy valamit kegyetlenül elrontott. Én úgy érzem, nálam maximum egy tíz éves, kínai talajtornász lehet csak rugalmasabb az olimpiai felkészítőtábor után, kezében egy zacskó gumicukorral. Hogyan tovább? Nem tudom. De, ha rájövök, feltétlenül megosztom veled a tudást is, s mert figyelmesen olvastál, közben együtt érzően bólogatva, a Nobel Béke-díjat is, amit a felfedezés jelentőségéért kapni fogok.
Peace Mamikáim, lesz ez még rosszabb is.
