Ősz anyó minden évben alig várta az augusztus huszonegyedikét. Többnyire ezen a napon perdült be az ajtaján Nyár földig érő selyemruhában, aminek mindig friss tengeri szellő illata van. Tavaly citrommintásat viselt. És száguldó piros sportautókról csacsogott.
Az idős tündér imádta Nyár történeteit. Annyi izgalmas dolgot látott az év leghosszabb nappalai és legmelegebb éjszakái alatt, hogy nem győzte őket elmesélni. Közben tejeskávét ittak, amibe mindig bőségesen jutott az Ősz anyó titkos hozzávalójából. Nyár sütőtök fűszernek hívta. Még úgy is, hogy kiderült, tök nincs benne egy morzsányi sem.
A szezonzáró kávézás nem csak a friss történetek miatt volt fontos. Ilyenkor adta át Nyár az évszak stafétát kolleganőjének, hogy másnaptól hullhassanak az enyhet adó esők, néhány héten belül arany, mély bordó és rozsdabarna színűre színezhessék lombjukat a fák. Beköszönthessen a vadgesztenye görgetés, a diókoppantás és a puha ködtakaróba burkolózás ideje.
Eljött a huszonegyedike, a huszonkettedike, aztán augusztus utolsó napja is, de Nyár nem volt sehol. Vagyis mindenhol ott volt. A levegő szinte izzott. A növények mind eső után sóvárogtak. A szúnyogok sosem látott felhőkben repkedtek nem csak éjszaka, de nappal is, élvezve a végtelennek tűnő idényt, míg a halak szinte fuldoklottak a tavak felforrósodó vizében. Ősz anyó aggódni kezdett, de várt. Biztos volt benne, hogy Nyár okkal marad ilyen sokáig és hamarosan átadja a stafétát neki. Aztán mikor következő vasárnap sem jelent meg, az idős tündér feltette kedvenc szalmakalapját és útnak indult, hogy megkeresse Nyarat.
Megdöbbent attól, amit látott. Feketére égett napraforgómezők, sárgára aszott füvű rétek tárultak szeme elé. A levegőben füstszag terjengett.
- Erdőtűz – hallott a háta mögül egy ismerős hangot.
- Hát te? – fordult meg Ősz anyó riadtan.
- A sarkvidéki jégpalotámban olyan meleg van, hogy folyamatosan csöpög a plafonról a víz. Nem tudtam tovább aludni, látnom kellett, hogy mi folyik itt – magyarázta Tél apó.
- Elképzelésem sincs. Meg kell találnunk Nyarat, mert biztosan baj történt!
Ősz anyó és Tél apó együtt folytatták az utat. Nyár otthona felé tartottak, mely egy szomorúfűzfa alatt állt egy tó közepén lévő szigeten. Mikor a partra értek nem hittek a szemüknek. Az azúrkék tó helyén csak egy kiszáradt meder szürkéllett. Ősz anyóék amilyen gyorsan csak tudtak átbukdácsoltak a szigetre. Nyár a fűzfa alatt feküdt lehunyt szemekkel. Ősz anyó ijedten guggolt mellé. Rázogatta, ébresztgette Nyarat, de az nem ébredt fel. Teste forró volt, mint akinek magas láza van. Ősz anyó a karjába vette s jobb híján a könnyeivel megnedvesített zsebkendővel borogatta be tündértársa homlokát.
Eközben Tél apó körbenézett a szigeten. Hamar megtalálta Nyár strandidő-generátorát, amin rengeteg piros led lámpa és vészjósló pityegés jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben a géppel. Tél apó feltette a szemüvegét, és nekiállt megfejteni a hiba okát.
Három éjjel és három nap sírdogált ölében a beteg Nyárral Ősz anyó. Észre sem vette, hogy könnyei először a Nyár-szigetet körülvevő apró tavat töltötték meg, aztán tovább folytak ereken át csermelyekbe, onnan patakokba, amik megárasztották a környékbeli folyókat.
Tél apó rengeteg dolgot kipróbált, hogy leállítsa a strandidő-generátort. Aztán a gép, mielőtt teljesen lefagyott, kiköpött magából egy halom haragos zivatarfelhőt, jó pár kövér hófelhőt és egy tomboló szélvihart, ami fogta a felhőket, és huss, nagy dérrel-dúrral elhúzott kelet felé.
Nyár láza lassan lement. A negyedik nap reggelén riadtan ült fel:
- A fecskék. Jajjj! Az én kis fecskéim! – kiáltotta.
- De jó, végre felébredtél – sóhajtott Őszanyó megkönnyebbülten.
- De a fecskéim…elindultak délre, de jött a vihar. Borzasztó szél, téli hideg lett, esett az eső és nem tudtak repülni. Leestek a földre… - Nyár könnyes szemekkel nézett Ősz anyóról Tél apóra.
- Ez csak egy rossz álom lehetett – mosolygott Nyárra Ősz anyó bíztatóan – de tudod mit? Te maradj itt Tél apóval, igyatok egy finom, meleg almás-fahéjas teát, addig én elmegyek és megnézem, minden rendben van-e a fecskékkel. A naptáram szerint amúgy is pont itt az ideje az indián nyárnak. Térülök, fordulok, ködszálltára itt vagyok.
Közeledett a karácsony. Nekem pedig szokás szerint zúgott, zakatolt, sípolt és zsongott a fejem. Tele minden tennivalóval, vennivalóval, ennivalóval. A lista hosszabb, mint a Mikulásnak, pedig nekem senki sem ír levelet. Na jó, régi jó ismerőseim sosem felejtkeznek meg rólam. A három királyok: Gázművek, Villamosművek, Vízművek. A titokzatos Díjbeszedő, akinek minden kukásautós előre köszön. A mindig élére vasalt pingvin jelmezes komoly bácsik Bank és Biztosító. És Magenta1-es kisasszony a kis üvegkábelen száguldó cserfes! Folyton nyaggatnak. Különleges ajánlatokat tesznek, amiket senki sem ért. Néha szerintem ők sem. Díjbekérnek. Emlékeztetőt küldenek. Ha feledékeny napjaim vannak felszólítanak. Egyszer még fenyegetőztek is valami hashajtóval. De lehet gyorshajtó volt. Vagy kihajtó. Nem, már emlékszem, behajtó. Ő pontosan nem tudom, mit csinál, de biztosan nagyon jó kézügyessége lehet, ha minden könyv sarkát be tudja hajtani azoknál, akikhez bemegy. Gondolom ezért küldik. Biztos nem azért, hogy bekerüljenek a falba a régóta a polcon unatkozó tiplik, amikbe ugye behajtják a csavart. Azzal a kis elektromos izével, ami olyan mint egy fúró.
Sötét ruhás alak surrant végig a városháza utcáján.
