Január, ha havas,

kedvem sosem avas,

szívverésem heves,

ne savanyodj, nevess,

gyere gyúrjuk, tapad,

vesd csak bele magad,

macska, pingvin, ember,

hóból építsd kedvvel,

ússzon a hóangyal,

ne törődj a faggyal,

fess faágat dérrel,

barátkozz a téllel!

Szüd egy jégtáblán ült és bátorságot gyűjtött. Úszásóra következett.

Minden vele egy időben kikelt pingvincsibe remekül úszott és imádta a vizet. Ő viszont alig várta, hogy a partra evickélhessen az órák végén.

A víz hideg. A hullámok magasak. És mindig mindenki megelőzi.

- Utálok úszni - panaszkodott a szüleinek, akik ilyenkor türelmesen elmagyarázták neki, hogy amelyik pingvin nem úszik, az nem fog halat. És, aki nem fog halat, annak üres marad a hasa.

Szüd úszott, de nem gondolt a halakra. Még akkor sem, ha nagyon éhes volt. A kavicsokra gondolt, amiket néha a jég között talált az óceánparton. Gyönyörűnek találta őket. Főleg azokat, amiket teljesen gömbölyűre simogatott a víz. Órákig tudta őket nézegetni. Találgatni, milyenek lehetettek, mielőtt partot értek. Vajon azokról a helyekről érkeztek, ahol most éppen tavasz vagy nyár van? Ahol mindig süt a nap és a vízpartot teljesen beborítják a mindenféle színű és formájú kavicsok? Szüd papája sokat mesélt a kis Pingvinnek a világ többi tájáról, ahol az évnek csak egészen kicsi részében borít be mindent a jég vagy a hó. A legtöbb hónapban zöldbe öltözik a természet, s amerre csak a szem ellát ezer-féle színpetty pompázik a pipacspirostól a rozsdabarnáig. Szüd imádta a színeket, talán ezért is nyűgözték le annyira a kavicsok.

Egy nap nagyon messzire merészkedett a pingvin kolóniától. Annyira belefelejtkezett a kavicsvadászatba, hogy azt a nagy sziklát is elhagyta, amiről minden pingvin tudta, mögötte kezdődik a fókák birodalma. Aznap a fókák szerencsére épp kirándulni mentek egy távolabbi jéghegyre, így Szüd egyedül totyogott a kihalt partszakaszon.

Egyszer csak egy fura, csillogó valami állta útját. Még sosem látott ehhez hasonlót, de rögtön tudta, hogy ez a valami igazán különleges.

Először körbejárta. Aztán finoman megkopogtatta a csőrével. A kopogás hatására a valami olyan hangot adott ki, mint a repedő jégtáblák. Szüd a csőrébe fogta a valami végét és húzni kezdte hazafelé. Sokszor megállt még az őt riadtan kereső szüleihez ért vele.

- Jaj, Szüd! Hol jártál? Csak nem mentél át a Fókapartra? Kisfiam, úgy aggódtam – hadarta a mamája.

- Nahát, kisöreg! Micsoda kincset találtál – lengette meg a szárnyát büszkén a papája.

- Kincs? - csillant fel Szüd szeme.

- Palackposta – mondta a papája és vizsgálgatni kezdte a palackba préselt dugót – húzzuk ki!

Szüd papájának a csőre már túl nagy volt a dugó kihúzásához, Szüdé azonban tökéletesnek bizonyult. Miután a dugó kikerült a palackból, a pingvinszülők kirázták a tartalmát. Egy levél és egy sosem látott színű, gyönyörű, gömbölyű kavics volt benne.

- Hoppá! - kiáltott fel a papa pingvin – ez alighanem egyenesen a világ másik feléről jött.

Szüd izgatottan várta, hogy a papa elmondja mi áll a levélben.

- Sajnos nem tudom elolvasni, de a sarkkutató barátom biztos segít. Tőle tudom azt is, hogy ez itt - mutatott a levélen egy hatalmas mancs lenyomatra - egy jegesmedvétől származik. És a jegesmedvék pont a bolygó másik felén élnek. Egy nagyon hasonló helyen mint mi, aminek a neve: Északi-sark.

- És a kavics? A kavics is onnan való? - kíváncsiskodott Szüd.

- Bizonyára. Már csak ki kell derítenünk, mi a célja vele a levélírónak – mondta a papa pingvin és el is indult csőrében a levéllel, hogy megkérdezze barátját, Amundsent.

Míg a papára várt, Szüd a különös kavicsot vizsgálgatta. Mintha valami varázslatos fény derengett volna benne. Még sosem látott hasonlót.

Már este volt, mikor papa hazaért. Szüdnek majd le ragadtak a szemei, de nem akart aludni. Talpa alatt őrizve a kavicsot várta, hogy kiderüljön, mit üzent a kavics régi gazdája.

- Jól gondoltam. Egy jegesmedve kölyök küldte a levelet, akinek egy sarkkutató segített az Északi-sarkon megírni. Kavicsokat gyűjt és Nordnak hívják. Azt kéri, hogy, aki megtalálja az üzenetet, küldje el a legszebb kavicsot az otthonából, ő cserébe elküldte az ő kedvencét ajándékba.

Szüd válaszpalackja néhány ezer kilométeres kitérő után egy kutató hajó fedélzetén jutott vissza Nordhoz. A jegesmedve kölyök minden barátjának elújságolta az úszóleckéjük előtt, hogy világra szóló kavicsbarátságot kötött egy pingvinnel, akinek létezéséről eddig csak mesék szóltak az Északi-sarkon.

Gizi néni háza kicsi volt, de takaros. Az a fajta régi ház, aminek mindig virágos a kertje, mindig sepert előtte a járda és mindig kaphatsz a lakójától egy-két jó szót, sőt, akár frissen szedett gyümölcsöt vagy süteményt is. Kevés ilyen régi ház van ma már.

Gizi néni mióta ismertem nyugdíjas volt, de sosem láttam, hogy nyugton lett volna. Talán csak meleg nyári estéken, mikor a padon ült a ház előtt. Ilyenkor anyával vagy a másik szomszédasszonnyal beszélték meg, ki mit látott, hallott aznap. Ekkor sem pihent teljesen, az ölében tartott kosárba folyamatosan perdültek ki a csigacsinálón megsodort apró tészták.

Egyik nap, mikor hazafelé sétáltam az iskolából, kint állt a kapuban. Hallgatózott. Na, nem úgy, mint azok, akik pletykákra vadásznak, hanem úgy, mint azok az emberek szoktak, akik nem hisznek a fülüknek. Meg is állított.

- Ej, Lacikám, te is hallod ezt a beszédet?

Megálltam, hallgatóztam, de a villanyoszlopon károgó varjú hangján és a ház mellett álló fenyő susogásán kívül semmit nem hallottam.

- Biztos képzelődöm – nyugtatta magát öreg szomszédunk s a kezembe nyomott egy körtét, amit a köténye zsebéből húzott el – aztán megedd ebéd után! Pont jó.

Megköszöntem az ajándékot, tovább lépdeltem hazafelé, ő nem mozdult, csak állt a kapuban.

Másnap anyukám átküldött, hogy segítsek behordani a néni tüzelőjét, mert az unokái nem tudnak jönni, esőre áll az idő és nem hiányzik annak a fának, hogy még vizesebb legyen.

Ölbe szedtük s hordtuk a hasábokat szorgosan. A sufniban felhalmoztuk szép magas rakásba. Gizi néni néhány körönként megállt kicsit, azt gondoltam pihen. Szemét a ház melletti fenyőre szegezte, hunyorgott s néha megrázta a fejét.

- Baj van? – kérdeztem a sokadik ilyen után, de ő nem mondott semmit, hordtuk a fát.

Sötét volt már, mire végeztünk. A konyhában ott várt hímzett konyharuhával leterítve egy tál aranygaluska.

- A kedvencem – csillant fel a szemem és alig vártam, hogy jó adagot csurgathassak a virágos porcelántányéromra a galuska mellé készült sűrű vanília sodóból.

Gizi néni, most is leült mellém és nézte, ahogy eszem. Ő estére már nem eszik édeset. Napközben is csak egy falatkát, mert vigyázni kell a cukorral, ha az ember vén. Ő így mondta. Máskor az iskoláról, barátokról, a húgomról kérdezgetett, most viszont mesélni kezdett.

A ház előtti fenyőről beszélt, amit még az apja ültetett azon a napon, mikor ő megszületett. .

- Fannának hívtam , mivel nem volt testvérem, azt játszottam, hogy a fenyő a húgom. Persze jó hamar a nővérem lett. Mikor akkora iskoláslyány voltam mi te most Lacika, a Fanna már árnyékot vetett rám. Aztán csak nőtt és nőtt. Az esküvőm napján már jócskán túl volt a házunk tetején, de mindig volt az alján is ág, hogy szedhessek róla karácsonyra illatnak. Alatta játszottak a gyerekeim, a Péterke meg az Esztike, mikor tűzött a nap s mi a Déni bácsival kapáltunk ott szemben. Sokat ölelgették, Péterke egyszer fel is mászott rá, hogy megnézze, milyen a kilátás a Fanna néne válláról. Úgy féltem, hogy leesik, de szerencsére annyira szúrták a tűlevelek, hogy nem ment magasra, inkább megnézte a madárfiókákat az alsó ágon, aztán lejött. Minden évben eltettem egy tobozt, ami hullott róla. Már van hetvenhárom. Ez pedig itt a hetvennegyedik. Az utolsó.

Letettem a kanalamat és kezembe vettem a gyanta illatú tobozt.

- Jövőre is biztos hoz majd ugyanilyen szépeket – mondtam, mikor visszanyújtottam a kincset.

- Jövőre már nem lesz itt a Fanna, ahogy én sem. Napok óta beszél hozzám. Azt suttogja, hogy dolga van az angyalokkal, ahogy nekem is – válaszolt Gizi néni én pedig nem tudtam mit feleljek. Kezembe vettem újra a kanalat, bár ragacsos volt a gyantától. A számban pedig valami keserű ízt éreztem. Nem esett jól a maradék galuska.

Másnap, mikor az iskolába mentem megláttam Gizi nénit. Az ünneplő ruhája volt rajta, a buszmegálló felé igyekezett. Még sosem láttam hétfő reggel ünneplő ruhában.

Sok nap telt el. Rengeteg volt a dolgozat. Tanulnom kellett. Húgom is betegeskedett, nem szomszédoltunk. Míg advent kezdete előtti pénteken történt valami. Ahogy indultam volna iskolába egy teherautó állta el az utamat. Tűzoltók, munkásruhás emberek sürgölődtek Fanna körül. Gizi néni is köztük volt, hallgatta, ahogy az egyik tűzoltó magyaráz s közben le nem vette a szemét a fenyőről.

Az egyik munkásruhás mondta, hogy induljak, mert mindjárt vágják a fát és itt nem biztonságos, meg amúgyis el fogok késni az iskolából. Szaladni kezdtem.

Hazafelé is futva jöttem. Látni akartam mi lett Fannával és bemenni Gizi nénihez, hogy meséljen még róla. Vagy jöjjön át inkább hozzánk egy kicsit anyával beszélgetni. Talán ő megvigasztalja, mert biztos szomorú. Még emlékeztem rá, milyen szomorú voltam, amikor elveszett a macim, amit születésemkor kaptam, pedig az csak nyolc évig volt velem, nem hetvennyolcig, mint a Fanna vele.

Mikor a Gizi néni háza elé értem az ablaka sötét volt. A kapuja zárva. Repültem haza.

- Most nincs otthon, de holnap meglátogatjuk – mondta anya.

Aztán megcsörrent a telefonja, így nem tudtam megkérdezni, hogy hol látogatjuk meg. Nem beszélt sokat, de miután letette pulóvert adott a húgomra.

- Öltözz te is, be kell mennünk a városi kórházba, a Gizi néni… - elkezdtek potyogni a könnyei, én pedig azonnal a bakancsomat kezdtem keresni.

Az autóút a városon át vezetett.  Rengeteg volt az útlezárás, így valamilyen kerülőútnak köszönhetően egyszer csak a Fő térnél kötöttünk ki. Szorgos emberek díszítgették a tér közepén álló hatalmas fenyőfát. Mikor megláttam, azonnal tudtam, hogy ez nem egy sima erdei fenyő. Ez Fanna.

Mikor a kórházhoz értünk, apa már ott volt. Előbb jött el a munkából, innen tudtam, hogy nagyon nagy lehet a baj. Anya rábízott minket és beszaladt az épületbe. Egy darabig vártunk rá, aztán apa azt javasolta, menjünk be mi is az előtérbe, ott mindig van kávéautomata, vesz nekünk egy forró csokit.

Épp megittuk, mikor megláttuk anyát a lépcsőn lefele jönni. Lehajtott fejjel közeledett.

- Mehetünk Gizi nénihez, neki is viszünk csokit? – kérdezte a húgom izgatottan mikor hozzánk ért.

- Sajnos nem mehetünk már be hozzá. De, ha mind itt vagyunk, gyertek, sétáljunk el a városi karácsonyfához. Az emeletről láttam, most kapcsolták be rajta a fényeket. Talán még az angyalt is látni fogjuk onnan, aki hozta. Ő minket biztosan.

Ősz anyó minden évben alig várta az augusztus huszonegyedikét. Többnyire ezen a napon perdült be az ajtaján Nyár földig érő selyemruhában, aminek mindig friss tengeri szellő illata van. Tavaly citrommintásat viselt. És száguldó piros sportautókról csacsogott.

Az idős tündér imádta Nyár történeteit. Annyi izgalmas dolgot látott az év leghosszabb nappalai és legmelegebb éjszakái alatt, hogy nem győzte őket elmesélni. Közben tejeskávét ittak, amibe mindig bőségesen jutott az Ősz anyó titkos hozzávalójából. Nyár sütőtök fűszernek hívta. Még úgy is, hogy kiderült, tök nincs benne egy morzsányi sem.

A szezonzáró kávézás nem csak a friss történetek miatt volt fontos. Ilyenkor adta át Nyár az évszak stafétát kolleganőjének, hogy másnaptól hullhassanak az enyhet adó esők, néhány héten belül arany, mély bordó és rozsdabarna színűre színezhessék lombjukat a fák. Beköszönthessen a vadgesztenye görgetés, a diókoppantás és a puha ködtakaróba burkolózás ideje.

Eljött a huszonegyedike, a huszonkettedike, aztán augusztus utolsó napja is, de Nyár nem volt sehol. Vagyis mindenhol ott volt. A levegő szinte izzott. A növények mind eső után sóvárogtak. A szúnyogok sosem látott felhőkben repkedtek nem csak éjszaka, de nappal is, élvezve a végtelennek tűnő idényt, míg a halak szinte fuldoklottak a tavak felforrósodó vizében. Ősz anyó aggódni kezdett, de várt. Biztos volt benne, hogy Nyár okkal marad ilyen sokáig és hamarosan átadja a stafétát neki. Aztán mikor következő vasárnap sem jelent meg, az idős tündér feltette kedvenc szalmakalapját és útnak indult, hogy megkeresse Nyarat.

Megdöbbent attól, amit látott. Feketére égett napraforgómezők, sárgára aszott füvű rétek tárultak szeme elé. A levegőben füstszag terjengett.

- Erdőtűz – hallott a háta mögül egy ismerős hangot.

- Hát te? – fordult meg Ősz anyó riadtan.

- A sarkvidéki jégpalotámban olyan meleg van, hogy folyamatosan csöpög a plafonról a víz. Nem tudtam tovább aludni, látnom kellett, hogy mi folyik itt – magyarázta Tél apó.

- Elképzelésem sincs. Meg kell találnunk Nyarat, mert biztosan baj történt!

Ősz anyó és Tél apó együtt folytatták az utat. Nyár otthona felé tartottak, mely egy szomorúfűzfa alatt állt egy tó közepén lévő szigeten. Mikor a partra értek nem hittek a szemüknek. Az azúrkék tó helyén csak egy kiszáradt meder szürkéllett. Ősz anyóék amilyen gyorsan csak tudtak átbukdácsoltak a szigetre. Nyár a fűzfa alatt feküdt lehunyt szemekkel. Ősz anyó ijedten guggolt mellé. Rázogatta, ébresztgette Nyarat, de az nem ébredt fel. Teste forró volt, mint akinek magas láza van. Ősz anyó a karjába vette s jobb híján a könnyeivel megnedvesített zsebkendővel borogatta be tündértársa homlokát.

Eközben Tél apó körbenézett a szigeten. Hamar megtalálta Nyár strandidő-generátorát, amin rengeteg piros led lámpa és vészjósló pityegés jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben a géppel. Tél apó feltette a szemüvegét, és nekiállt megfejteni a hiba okát.

Három éjjel és három nap sírdogált ölében a beteg Nyárral Ősz anyó. Észre sem vette, hogy könnyei először a Nyár-szigetet körülvevő apró tavat töltötték meg, aztán tovább folytak ereken át csermelyekbe, onnan patakokba, amik megárasztották a környékbeli folyókat.

Tél apó rengeteg dolgot kipróbált, hogy leállítsa a strandidő-generátort. Aztán a gép, mielőtt teljesen lefagyott, kiköpött magából egy halom haragos zivatarfelhőt, jó pár kövér hófelhőt és egy tomboló szélvihart, ami fogta a felhőket, és huss, nagy dérrel-dúrral elhúzott kelet felé.

Nyár láza lassan lement. A negyedik nap reggelén riadtan ült fel:

- A fecskék. Jajjj! Az én kis fecskéim! – kiáltotta.   

- De jó, végre felébredtél – sóhajtott Őszanyó megkönnyebbülten.

- De a fecskéim…elindultak délre, de jött a vihar. Borzasztó szél, téli hideg lett, esett az eső és nem tudtak repülni. Leestek a földre… - Nyár könnyes szemekkel nézett Ősz anyóról Tél apóra.

- Ez csak egy rossz álom lehetett – mosolygott Nyárra Ősz anyó bíztatóan – de tudod mit? Te maradj itt Tél apóval, igyatok egy finom, meleg almás-fahéjas teát, addig én elmegyek és megnézem, minden rendben van-e a fecskékkel. A naptáram szerint amúgy is pont itt az ideje az indián nyárnak. Térülök, fordulok, ködszálltára itt vagyok.

Mikor épp hogy februárra

pördül át a naptár,

pihennek a méhcsaládok,

csendes minden kaptár,

medve gyomra korog-morog,

zajos-bajos panasz,

feltápászkodik, kicammog,

hé, nincsen még tavasz?

Megcsipkedi orrát a dér,

s a tél fagyos szele,

alszik még a málnabokor,

ide ki ne gyere!

Medve ásít, visszabújik,

nem kér ő a télből,

hosszan s édesen álmodik,

málnáról és mézről.

Közeledett a karácsony. Nekem pedig szokás szerint zúgott, zakatolt, sípolt és zsongott a fejem. Tele minden tennivalóval, vennivalóval, ennivalóval. A lista hosszabb, mint a Mikulásnak, pedig nekem senki sem ír levelet. Na jó, régi jó ismerőseim sosem felejtkeznek meg rólam. A három királyok: Gázművek, Villamosművek, Vízművek. A titokzatos Díjbeszedő, akinek minden kukásautós előre köszön. A mindig élére vasalt pingvin jelmezes komoly bácsik Bank és Biztosító. És Magenta1-es kisasszony a kis üvegkábelen száguldó cserfes! Folyton nyaggatnak. Különleges ajánlatokat tesznek, amiket senki sem ért. Néha szerintem ők sem. Díjbekérnek. Emlékeztetőt küldenek. Ha feledékeny napjaim vannak felszólítanak. Egyszer még fenyegetőztek is valami hashajtóval. De lehet gyorshajtó volt. Vagy kihajtó. Nem, már emlékszem, behajtó. Ő pontosan nem tudom, mit csinál, de biztosan nagyon jó kézügyessége lehet, ha minden könyv sarkát be tudja hajtani azoknál, akikhez bemegy. Gondolom ezért küldik. Biztos nem azért, hogy bekerüljenek a falba a régóta a polcon unatkozó tiplik, amikbe ugye behajtják a csavart. Azzal a kis elektromos izével, ami olyan mint egy fúró.

Jajjj, igen! Pont olyan volt a fejem, mint amikor a szomszédban csak fúrnak és kalapálnak, és vésnek és késnek. Már hogy a mesterek a határidővel, hogy befejezzék ezt a zajongást, amiért biztos nem fizetne nekik senki, ha nem lenne egyszer a sok késedelem végén végre kész a fürdőszoba, nappali, rajta szúnyoghálós szigetelt ablakokkal és most figyelj: olyan redőnnyel, ami csak megnyomod a gombot és már megy is fel, meg le és fel meg le és csak egy ici picit nyikorog, jajjj, ha már új korában nyikorog, mi lesz, ha már ókorú lesz?!

Jaaaajjjjj!

Nem bírok ki több zajt, csörömpölést, nyiszatolást, flexelést, vixolást, viháncot, hívjanak fináncot!

- Halló – mondtam a telefonomba. Nem, nem a fináncokat hívtam. Engem hívtak. A telefon csengett. Muszáj volt felkapni, különben még egy zaj kezd el keringeni, kószálni és tekeregni a fejemben és akkor megőrülök.

- Holnap pontban ötkor nálad – szólt a telefonba köszönés nélkül egy hang – csizmád van?

- Csizmám? Kölcsönbe? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Nem. A lábadra – válaszolta a hang és csilingelősen kacagott – és kell még egy tollkabát, orkánkesztyű, s talán egy kucsma meg pantalló, ami meleg mint a kandalló.

- Már megint a gardróbomban kutat ez a cifra, aki folyton kopogós cipőben közelít s általában nem szól, hogy jön, csak ott terem – gondoltam s közben bólogattam illedelmesen. Bár ez telefonban nem látszik.

- Akkor reggel - csilingelt a hangja, mint a Mikulás száncsengője, aztán letette.

A csilingelés sokáig visszhangzott a fejemben, míg fazekakat és lábosokat kongattam. Tekergett a centrifugában a sok éppen párját ritkító zokni. És dudáltak egymásra kinct a kocsik, akik megcsúsztak kicsit az ónos esőben.

Későn kerültem ágyba. És még ott is zúgott, búgott, csivitelt és kelepelt a fejemben a sok év végén megbokrosodott ló módjára fickándozó gondolat.

Aztán csöngettek.

Nem az ébresztő óra. Nem a postás. Nem a villanyszerelő és nem is a kéményseprő.

A pörgősszoknyás állt az ajtóban természetesen.

Pontban ötkor. Ahogy mondta. Hajnalban.

Rohanás a szekrényhez! Húzni a hacukát! Közben kortyolni egyet a csuporból, mert, ahogy ismerem, már megint menni fogunk. Mindig megyünk valahova, ha megjelenik. Én meg csak loholok utána. És ott lesz az utca ricsaja, ami pont nem hiányzik ebbe a hangorkánba, ami a fejemben van.

Gyors voltam, mint egy őrült hangosan zakatoló dízelmozdony az összes szerelvényével.

Nyikordult a bejárati ajtó. Én kicsihogtam rajta. A pörgösszoknyás pedig ott áll prémes irhakabátban, lábán hosszú csizma, kezén pom-pomos kesztyű.

Kesztyűs mutatóujját mosolygós szája elé tartotta. Nem csilingelt. Pisszegett.

Aztán kézen fogott és húzott maga után.

Huhogott, kattogott és zakatolt a fejemben minden, bár kezdtem magam egyre különösebben érezni.

Nem fáztam. Nem éheztem. És a téli bundás bakancsom sem szorított, pedig azt hittem fog. Minden évben szorít.

Az utcán még nem járt senki. A csupasz fák mozdulatlanul kapaszkodtak a sötét égen elterülő puha paplanba. Aludtak. Aludt még minden és mindenki. Aludtak a neszek, a zörgések, csörgések, berregések, brummogások, nyikorgások és nyekergések és eltűntek a fejemből is a zúgás, zakatolás, zsongás és miegyéb. Csönd lett. Finom puha csönd. Nem mertem összepiszkolni hangokkal ezt a szép fehér, puha csöndet, ami mindenen ott pihent. Vastagon mégis pille könnyen. Hűvösen, mégis meleget adón. Magához ölelt minden hangot, betakargatta őket s segített téli álomba szenderülni nekik a hatalmas pelyhekben hulló hó.

Vásárlók, vásárlók költekezve,

sietnek Lidlbe s a Dmbe,

hűlt helye a polcon a cikkeknek,

a kártya lehúzók csak pittyegnek.

Reklámok szózata minket is hív,

értse meg akciós ez a fényív,

tegyék a kosárba minden vágyuk,

ezt a jó árat el nem szalasztjuk.

Tegyük most félre a szegénységünk,

két kézzel szórjuk még akad pénzünk,

Áruhitelt ingyen mind imádják,

jövőre kölcsönnel majd kiváltják.

Dicsőség, imádás fogyasztásnak,

költeni kell hiszen nincsen másnap,

kell az új gazda a termékeknek,

extra nagy profit a tőkéseknek.

Sötét ruhás alak surrant végig a városháza utcáján.

A térfigyelő kamerák - ha működtek volna - bizonyosan rögzítik, hogy az egyik saroknál még egy gondosan kilyuggatott kartondobozt cipelt. A másik saroknál azonban már zsebre dugott kézzel és gallérjába húzott nyakkal igyekezett a lehető leggyorsabban elillanni.

 A levegő hideg volt és párás. Ilyen időben a hangok is tompábbak, s nagyon közel kellett volna lépni a sötét ruháshoz, hogy halljuk, mit suttogott a dobozba, mielőtt rejtélyes módon megszabadult tőle.

Másnap reggel, két dolog tartotta lázban a város lakóit: a kettős fronthatás okozta fejfájás. És a városháza falán keletkezett különös jel.

- Tengerimalac – mutogattak rá a gyerekek.

- Vízidisznó – nyilatkozta az állatkert szóvivője a helyi TV stábnak, akik kapva kaptak a különös híren.

- Kapibara, kapibara – ordított az arra suhanó kamaszok bedugós füleseiben a hipnotikus hangzású sláger.

A városháza dolgozói legyintettek. Látnák az épületet belülről, kész állatkert.

Ahogy a csodák, a tengerimalac – vízidisznó – kapibara is csak három napig tartott volna, ha a városházában nem szaporodtak volna meg a megmagyarázhatatlan jelenségek.

A dolgozók először a virágzó mezők egyre erőteljesebb illatával nem tudtak mit kezdeni.

- A Margitkára gyanakodtunk, az ő parfümje mindig olyan... karakteres – mondta el a legolvasottabb internetes portál újságírójának az egyik osztályvezető-helyettes asszisztensének a gyakornoka.

A rejtélyes virágillatot sötétedés után a falból kiszűrődő motoszkálás és suttogó gyerekhang követte.

- Csak annyit tudtam kivenni, hogy rád talál a… - zokogott a zsebkendőjébe a városháza biztonságáért felelős csoportvezető titkárnőjének anyja, aki teljesen sokkos állapotba került, pedig csak egy kis mézeskaláccsal szerette volna meglepni a lányát a munkahelyén.

A furcsa zajok mellett egyre több helyen tűntek fel tik-tak méretű, csokoládéra emlékeztető bogyók. Ezekről a tik tokkerek egybehangzóan azt állították, egy újfajta, növényi eredetű, 100%-ban bio partidrogról van szó. Peruból került az országba és a hivatalnokokat akarta megviccelni velük egy fűlegalizálásért küzdő titkos társaság.

A rendőrség a városháza szomszédságában található túlárazott adventi vásárban legénybúcsúzó brit tudósok bevonásával elemezte az anyagot. Mivel az első elemzések eredményein erősen meglepődtek, a britek közreműködésével bevonták a kontinens összes bűnügyi laborját a vizsgálatba, hogy még az ünnepek előtt biztosat tudjanak.

Közben a városháza dolgozói egyre többen vonultak betegszabadságra vagy kérelmeztek otthoni munkavégzést, mert egyesek szerint nem csak suttogtak, de esetenként meg is mozdultak a falak. Sőt egyes irodákban – leginkább a főosztályvezetőkében – megjelent a tengerimalac-vízidisznó-kapibara jel a falon.

A városháza PR-osa hosszan győzködte a bazilikában miséző püspököt, hogy egy kis szenteltvizet igazán elhinthetne náluk is, különben lassan senki nem mer már bejárni a hivatalba.

 Miközben mindenki a jelenség hátterét találgatta, rettegett vagy próbált a maga módján a végére járni az ügynek, Gerlóczy Géza, barátainak csak Gombóc, kitartóan és békésen habzsolt. Fogalma sem volt, hol van. Ahogy arról sem, mi történik vele másnap, mikor 8 óra alvás, 8 óra evés és 8 óra szaladgálás után újra felébred a végtelennek tűnő kajatengerben. De igazából nem is érdekelte mi lesz másnap. Szorgalmasan zabált és precízen ismételte az utolsó mondatot, amit hallott, mielőtt felébredt volna ezen a különös helyen.

- Ha szerencséd van kis krapek, a karácsony rád talál.

S hol volt eközben a karácsony?

A világon csak kevesen tudnak róla, de mikor épp nem az angyalkákkal, Mikulással, három királyokkal, Fater Christmasszel karöltve csempész örömöt meg szeretetet az emberek szívébe világszerte, egy városházán dolgozik. Biciklivel jár, sokat beszélget, rengeteget olvas, ábrándozik és a nem újrahasznosítható ügyiratokból, amiket először gondosan átböngész, papírrepülőket, békákat, darukat, csónakokat hajtogat.

A hivatalban senki sem tudja, ki ő valójában. Nem is nagyon kérdezgették. Elfogadták hóbortos figurának, már csak azért is, mert ő a polgármester.

Két nappal az előtt, hogy minden évben esedékes titkos üzleti útjára indult volna, a karácsony irodájában leszakadt a plafon nagy része. Miután elült a por meglepetten látta, hogy a sittkupac tetején egy szőrös állatka ül és őt nézi.

- Elnézést kérek a zavarásért, Gerlóczy Géza vagyok, a barátaimnak csak Gombóc – csipogta kedvesen az állatka, amiről a karácsony hirtelen nem tudta eldönteni: egy nagyra nőtt tengerimalac, egy törpe vízidisznó vagy egy kabala méretű kapibara.

- Karácsony – mutatkozott be végül udvariasan a polgármester – mi járatban van itt Gerlóczy úr?

- Gombóc, ha szabad kérnem. És, ha már így megtaláltuk egymást, akkor, ha minden igaz, szerencsém van. Nekem legalábbis ezt mondták.

- Abszolút – bólintott Karácsony - van szerencsém meghívni egy vacsorára, merthogy épp vége a hivatali óráknak és az épületben azután nem tartózkodhat senki.

- Ami azt illet épp az imént uzsonnáztam úgy negyvenedjére, de, ha ilyen kedvesen hív az úr, hát legyen.

Karácsony karjába vette Gombócot és hétmérföldes léptekkel kisétált vele a városháza kapuján, amit, egy kissé már rozsdásodó kulccsal gondosan be is zárt.

A közeli bazilika harangjai ekkor kongatták el a hat órát. Mikor a hatodik kongás is elhalt a levegőben, a városháza remegni kezdett, majd szépen, elegánsan, ahogy egy úriember ül le a terített asztal mellé, az épület összeomlott.

- Oh – horkant fel Gombóc, aki Karácsony karjáról, néhány méterről figyelte a bámulatra méltó eseményt.

- Nos… - hümmögött Karácsony, mielőtt elmesélte volna Gombócnak, hogyan cserélte a városháza réges-régi tégláit titokban illatos szénára.

- Szegény volt az eklézsia, kellett valami ötlet. A méhlegelők kéznél voltak és csak úgy ontották a kaszálnivalót. A méhek nagyon készségesen segédkeztek, mert hát nekem köszönhetően a mézeskalács akkora sláger, hogy nem győzik gyártani hozzá az anyagot évről évre. Az a pár tégla nem hiányzott volna, ha most nem falod fel a helyükre tömködött szénát, de ha már így esett… hmm...úgy tűnik, holnap után lesz még egy kis túlóráznivalóm azzal a bizonyos karácsonyi csodával.

 Kép forrása és a mese inspirálója: https://www.instagram.com/zubreczkidavid/p/C1AE_rCI7-A/

Ó, porszívó, ó, porszívó,

de jó, hogy mindent fölszedsz,

nem fog ki rajta por se szőr,

csak szívja, szívja emberül,

ó porszívó, ó porszívó,

de jó, hogy mindent fölszedsz.

Ó, tisztító, ó, tisztító,

csillog a padló, csempe,

vízkőmentes lesz a mosdó,

penésztelen a tusoló,

ó, tisztító, ó, tisztító,

csillog a padló, csempe.

Ó, zsíroldó, ó, zsíroldó,

megsúgok egy nagy titkot,

a konyhapult, a tűzhelyem,

fél éve vár, hogy jó legyen,

ó, zsíroldó, ó, zsíroldó,

megsúgok egy nagy titkot.

Ó, szárító, ó szárító,

tűnj el csak három napra,

ne lógjon rajtad bugyogó,

se zokni, gatya suhogó,

ó, szárító, ó, szárító,

tűnj el csak három napra!

Mosogat, ó, mosogat, ó,

a ház ura is részt vesz,

lehet ez tőled ajándék,

azért sem főzök halászlét,

mosogat, ó, mosogat, ó,

a ház ura is részt vesz.

Kis karácsony, magos vekni,

kirepedt-e mond a bejgli,

ha nem repedt jó a képe,

posztold egyből ki a fészre.

Kis fenyőfa, mandelstollen,

nem telik rá idén úgysem,

kinek mégis, irgalmazzon,

küldjön egyet instagrammon.

Jaj de rút a mézeskalács,

széjjel folyt az egész rakás,

cukormázas kenő titkot,

fedd fel légyszi, drága tik-tok!

Kiskarácsony lúdlábtorta,

csupa dzsuva még a konyha,

tojáslikőr, kispajtásom!

Felmosáshoz? Nem sajnálom.

Kezem lábam krémben ázik,

idegszálam mind szikrázik,

ha szikrázik, pálinkázzon,

csak összejön a karácsony.

Cukorsokk száll minden házra,

kis családra, nagycsaládra,

egyél zserbót pici kocka,

tömjed mert a nagyi hozta.

Nagykarácsony éjszakája,

nincs idő az éhhalálra,

ügyelet van? Szedd a cuccod,

s ne hagyd itt a szaloncukrod!