Gizi néni háza kicsi volt, de takaros. Az a fajta régi ház, aminek mindig virágos a kertje, mindig sepert előtte a járda és mindig kaphatsz a lakójától egy-két jó szót, sőt, akár frissen szedett gyümölcsöt vagy süteményt is. Kevés ilyen régi ház van ma már.

Gizi néni mióta ismertem nyugdíjas volt, de sosem láttam, hogy nyugton lett volna. Talán csak meleg nyári estéken, mikor a padon ült a ház előtt. Ilyenkor anyával vagy a másik szomszédasszonnyal beszélték meg, ki mit látott, hallott aznap. Ekkor sem pihent teljesen, az ölében tartott kosárba folyamatosan perdültek ki a csigacsinálón megsodort apró tészták.

Egyik nap, mikor hazafelé sétáltam az iskolából, kint állt a kapuban. Hallgatózott. Na, nem úgy, mint azok, akik pletykákra vadásznak, hanem úgy, mint azok az emberek szoktak, akik nem hisznek a fülüknek. Meg is állított.

- Ej, Lacikám, te is hallod ezt a beszédet?

Megálltam, hallgatóztam, de a villanyoszlopon károgó varjú hangján és a ház mellett álló fenyő susogásán kívül semmit nem hallottam.

- Biztos képzelődöm – nyugtatta magát öreg szomszédunk s a kezembe nyomott egy körtét, amit a köténye zsebéből húzott el – aztán megedd ebéd után! Pont jó.

Megköszöntem az ajándékot, tovább lépdeltem hazafelé, ő nem mozdult, csak állt a kapuban.

Másnap anyukám átküldött, hogy segítsek behordani a néni tüzelőjét, mert az unokái nem tudnak jönni, esőre áll az idő és nem hiányzik annak a fának, hogy még vizesebb legyen.

Ölbe szedtük s hordtuk a hasábokat szorgosan. A sufniban felhalmoztuk szép magas rakásba. Gizi néni néhány körönként megállt kicsit, azt gondoltam pihen. Szemét a ház melletti fenyőre szegezte, hunyorgott s néha megrázta a fejét.

- Baj van? – kérdeztem a sokadik ilyen után, de ő nem mondott semmit, hordtuk a fát.

Sötét volt már, mire végeztünk. A konyhában ott várt hímzett konyharuhával leterítve egy tál aranygaluska.

- A kedvencem – csillant fel a szemem és alig vártam, hogy jó adagot csurgathassak a virágos porcelántányéromra a galuska mellé készült sűrű vanília sodóból.

Gizi néni, most is leült mellém és nézte, ahogy eszem. Ő estére már nem eszik édeset. Napközben is csak egy falatkát, mert vigyázni kell a cukorral, ha az ember vén. Ő így mondta. Máskor az iskoláról, barátokról, a húgomról kérdezgetett, most viszont mesélni kezdett.

A ház előtti fenyőről beszélt, amit még az apja ültetett azon a napon, mikor ő megszületett. .

- Fannának hívtam , mivel nem volt testvérem, azt játszottam, hogy a fenyő a húgom. Persze jó hamar a nővérem lett. Mikor akkora iskoláslyány voltam mi te most Lacika, a Fanna már árnyékot vetett rám. Aztán csak nőtt és nőtt. Az esküvőm napján már jócskán túl volt a házunk tetején, de mindig volt az alján is ág, hogy szedhessek róla karácsonyra illatnak. Alatta játszottak a gyerekeim, a Péterke meg az Esztike, mikor tűzött a nap s mi a Déni bácsival kapáltunk ott szemben. Sokat ölelgették, Péterke egyszer fel is mászott rá, hogy megnézze, milyen a kilátás a Fanna néne válláról. Úgy féltem, hogy leesik, de szerencsére annyira szúrták a tűlevelek, hogy nem ment magasra, inkább megnézte a madárfiókákat az alsó ágon, aztán lejött. Minden évben eltettem egy tobozt, ami hullott róla. Már van hetvenhárom. Ez pedig itt a hetvennegyedik. Az utolsó.

Letettem a kanalamat és kezembe vettem a gyanta illatú tobozt.

- Jövőre is biztos hoz majd ugyanilyen szépeket – mondtam, mikor visszanyújtottam a kincset.

- Jövőre már nem lesz itt a Fanna, ahogy én sem. Napok óta beszél hozzám. Azt suttogja, hogy dolga van az angyalokkal, ahogy nekem is – válaszolt Gizi néni én pedig nem tudtam mit feleljek. Kezembe vettem újra a kanalat, bár ragacsos volt a gyantától. A számban pedig valami keserű ízt éreztem. Nem esett jól a maradék galuska.

Másnap, mikor az iskolába mentem megláttam Gizi nénit. Az ünneplő ruhája volt rajta, a buszmegálló felé igyekezett. Még sosem láttam hétfő reggel ünneplő ruhában.

Sok nap telt el. Rengeteg volt a dolgozat. Tanulnom kellett. Húgom is betegeskedett, nem szomszédoltunk. Míg advent kezdete előtti pénteken történt valami. Ahogy indultam volna iskolába egy teherautó állta el az utamat. Tűzoltók, munkásruhás emberek sürgölődtek Fanna körül. Gizi néni is köztük volt, hallgatta, ahogy az egyik tűzoltó magyaráz s közben le nem vette a szemét a fenyőről.

Az egyik munkásruhás mondta, hogy induljak, mert mindjárt vágják a fát és itt nem biztonságos, meg amúgyis el fogok késni az iskolából. Szaladni kezdtem.

Hazafelé is futva jöttem. Látni akartam mi lett Fannával és bemenni Gizi nénihez, hogy meséljen még róla. Vagy jöjjön át inkább hozzánk egy kicsit anyával beszélgetni. Talán ő megvigasztalja, mert biztos szomorú. Még emlékeztem rá, milyen szomorú voltam, amikor elveszett a macim, amit születésemkor kaptam, pedig az csak nyolc évig volt velem, nem hetvennyolcig, mint a Fanna vele.

Mikor a Gizi néni háza elé értem az ablaka sötét volt. A kapuja zárva. Repültem haza.

- Most nincs otthon, de holnap meglátogatjuk – mondta anya.

Aztán megcsörrent a telefonja, így nem tudtam megkérdezni, hogy hol látogatjuk meg. Nem beszélt sokat, de miután letette pulóvert adott a húgomra.

- Öltözz te is, be kell mennünk a városi kórházba, a Gizi néni… - elkezdtek potyogni a könnyei, én pedig azonnal a bakancsomat kezdtem keresni.

Az autóút a városon át vezetett.  Rengeteg volt az útlezárás, így valamilyen kerülőútnak köszönhetően egyszer csak a Fő térnél kötöttünk ki. Szorgos emberek díszítgették a tér közepén álló hatalmas fenyőfát. Mikor megláttam, azonnal tudtam, hogy ez nem egy sima erdei fenyő. Ez Fanna.

Mikor a kórházhoz értünk, apa már ott volt. Előbb jött el a munkából, innen tudtam, hogy nagyon nagy lehet a baj. Anya rábízott minket és beszaladt az épületbe. Egy darabig vártunk rá, aztán apa azt javasolta, menjünk be mi is az előtérbe, ott mindig van kávéautomata, vesz nekünk egy forró csokit.

Épp megittuk, mikor megláttuk anyát a lépcsőn lefele jönni. Lehajtott fejjel közeledett.

- Mehetünk Gizi nénihez, neki is viszünk csokit? – kérdezte a húgom izgatottan mikor hozzánk ért.

- Sajnos nem mehetünk már be hozzá. De, ha mind itt vagyunk, gyertek, sétáljunk el a városi karácsonyfához. Az emeletről láttam, most kapcsolták be rajta a fényeket. Talán még az angyalt is látni fogjuk onnan, aki hozta. Ő minket biztosan.