Közeledett a karácsony. Nekem pedig szokás szerint zúgott, zakatolt, sípolt és zsongott a fejem. Tele minden tennivalóval, vennivalóval, ennivalóval. A lista hosszabb, mint a Mikulásnak, pedig nekem senki sem ír levelet. Na jó, régi jó ismerőseim sosem felejtkeznek meg rólam. A három királyok: Gázművek, Villamosművek, Vízművek. A titokzatos Díjbeszedő, akinek minden kukásautós előre köszön. A mindig élére vasalt pingvin jelmezes komoly bácsik Bank és Biztosító. És Magenta1-es kisasszony a kis üvegkábelen száguldó cserfes! Folyton nyaggatnak. Különleges ajánlatokat tesznek, amiket senki sem ért. Néha szerintem ők sem. Díjbekérnek. Emlékeztetőt küldenek. Ha feledékeny napjaim vannak felszólítanak. Egyszer még fenyegetőztek is valami hashajtóval. De lehet gyorshajtó volt. Vagy kihajtó. Nem, már emlékszem, behajtó. Ő pontosan nem tudom, mit csinál, de biztosan nagyon jó kézügyessége lehet, ha minden könyv sarkát be tudja hajtani azoknál, akikhez bemegy. Gondolom ezért küldik. Biztos nem azért, hogy bekerüljenek a falba a régóta a polcon unatkozó tiplik, amikbe ugye behajtják a csavart. Azzal a kis elektromos izével, ami olyan mint egy fúró.

Jajjj, igen! Pont olyan volt a fejem, mint amikor a szomszédban csak fúrnak és kalapálnak, és vésnek és késnek. Már hogy a mesterek a határidővel, hogy befejezzék ezt a zajongást, amiért biztos nem fizetne nekik senki, ha nem lenne egyszer a sok késedelem végén végre kész a fürdőszoba, nappali, rajta szúnyoghálós szigetelt ablakokkal és most figyelj: olyan redőnnyel, ami csak megnyomod a gombot és már megy is fel, meg le és fel meg le és csak egy ici picit nyikorog, jajjj, ha már új korában nyikorog, mi lesz, ha már ókorú lesz?!

Jaaaajjjjj!

Nem bírok ki több zajt, csörömpölést, nyiszatolást, flexelést, vixolást, viháncot, hívjanak fináncot!

- Halló – mondtam a telefonomba. Nem, nem a fináncokat hívtam. Engem hívtak. A telefon csengett. Muszáj volt felkapni, különben még egy zaj kezd el keringeni, kószálni és tekeregni a fejemben és akkor megőrülök.

- Holnap pontban ötkor nálad – szólt a telefonba köszönés nélkül egy hang – csizmád van?

- Csizmám? Kölcsönbe? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Nem. A lábadra – válaszolta a hang és csilingelősen kacagott – és kell még egy tollkabát, orkánkesztyű, s talán egy kucsma meg pantalló, ami meleg mint a kandalló.

- Már megint a gardróbomban kutat ez a cifra, aki folyton kopogós cipőben közelít s általában nem szól, hogy jön, csak ott terem – gondoltam s közben bólogattam illedelmesen. Bár ez telefonban nem látszik.

- Akkor reggel - csilingelt a hangja, mint a Mikulás száncsengője, aztán letette.

A csilingelés sokáig visszhangzott a fejemben, míg fazekakat és lábosokat kongattam. Tekergett a centrifugában a sok éppen párját ritkító zokni. És dudáltak egymásra kinct a kocsik, akik megcsúsztak kicsit az ónos esőben.

Későn kerültem ágyba. És még ott is zúgott, búgott, csivitelt és kelepelt a fejemben a sok év végén megbokrosodott ló módjára fickándozó gondolat.

Aztán csöngettek.

Nem az ébresztő óra. Nem a postás. Nem a villanyszerelő és nem is a kéményseprő.

A pörgősszoknyás állt az ajtóban természetesen.

Pontban ötkor. Ahogy mondta. Hajnalban.

Rohanás a szekrényhez! Húzni a hacukát! Közben kortyolni egyet a csuporból, mert, ahogy ismerem, már megint menni fogunk. Mindig megyünk valahova, ha megjelenik. Én meg csak loholok utána. És ott lesz az utca ricsaja, ami pont nem hiányzik ebbe a hangorkánba, ami a fejemben van.

Gyors voltam, mint egy őrült hangosan zakatoló dízelmozdony az összes szerelvényével.

Nyikordult a bejárati ajtó. Én kicsihogtam rajta. A pörgösszoknyás pedig ott áll prémes irhakabátban, lábán hosszú csizma, kezén pom-pomos kesztyű.

Kesztyűs mutatóujját mosolygós szája elé tartotta. Nem csilingelt. Pisszegett.

Aztán kézen fogott és húzott maga után.

Huhogott, kattogott és zakatolt a fejemben minden, bár kezdtem magam egyre különösebben érezni.

Nem fáztam. Nem éheztem. És a téli bundás bakancsom sem szorított, pedig azt hittem fog. Minden évben szorít.

Az utcán még nem járt senki. A csupasz fák mozdulatlanul kapaszkodtak a sötét égen elterülő puha paplanba. Aludtak. Aludt még minden és mindenki. Aludtak a neszek, a zörgések, csörgések, berregések, brummogások, nyikorgások és nyekergések és eltűntek a fejemből is a zúgás, zakatolás, zsongás és miegyéb. Csönd lett. Finom puha csönd. Nem mertem összepiszkolni hangokkal ezt a szép fehér, puha csöndet, ami mindenen ott pihent. Vastagon mégis pille könnyen. Hűvösen, mégis meleget adón. Magához ölelt minden hangot, betakargatta őket s segített téli álomba szenderülni nekik a hatalmas pelyhekben hulló hó.