A legcsikisebb szó, mind közül a világon, ha játszom, ha eszem, toppantok, s kiáltom: nem! Kiugrik a számon, hangosan, morcosan, körbeszáll a szobán, huncutul, kócosan: nem! Anyától kaptam mind, most visszaadom neki, csikizze meg őt is, de vajon, szereti? Nem!        

Zalán és az anyukája hazafelé tartottak az óvodából. Épp a nagy, színes, vármászókás játszóteréről híres parkon vágtak át, amikor furcsa hangot hallottak. A középsős, kék kabátos kisfiú egy pillanatra megtorpant, de az anyukája, húzta tovább. Sietett, mint mindig, s főképp télen, mert hideg van. És…

Szánkó, szánkó hegyre megy, húzzák apró emberek, kacaj hajtja őket, attól nagyra nőnek. Gyorsan, gyorsan, húzz bele, csússzunk mind a völgybe le, sikongat az öröm, lehet még egy köröm?

Legkedvesebb hóbortom, kinyitom a hóboltom, vigye, aki tudja, ingyen van a dunyha! Száll a pihe szerte, háztetőkre, kertbe, fehér az utca, tér, én vagyok a tél.