A gondolatból betűk lesznek, Táncolnak és ölelkeznek, Így születnek meg a szavak, Hol rövidek hol hosszúak, Kézen fogva sorba állnak, Rajzolnak sok mondatot, S a mondat majd elmeséli, Az író mit gondolhatott.

Őszi eső nap nap után ráérősen szemerkél, Fáradt süni mindenfele téli szállást keresgél. Farakásban túl huzatos, Ez a bokor nagyon szúr, A házak közt emberek járnak, Üregben róka az úr. Lám csak, lám! De finom puha, ez a színes avarhalom, Csupa illatos levéllel…

Hű, milyen hatalmas levélkupac, Rikkant az aprócska fehér kukac, Ha ezt most mind befalom, Tele lesz a pocakom. De nagyon! Falatozik, majszol, Lakmározik, habzsol, Degeszre töm, bezabál, Kukac pocak tele már, De nagyon! Ejnye, te kis torkos, Falánkságban szorgos, Éhenkórász…

Hajnalban mikor az ágyból kilépve a talpadba egy mozdonykémény beleáll, A szívizom ordításra pumpálna, de egy kétgyerekes már nem is kiabál, Hipnotikus, mint minden hajnal, mi a rideg konyhában, lassan ébred, A rozsdamentes vízforraló faláról visszanéz szétcsúszott,…

Erdő alján, járdán, kertben száraz levél rengeteg, Sárga, barna, mély avarban  taposni úgy szeretek, Zizeg, zörög, surrog halkan, S engem csak visz, visz a talpam, Amíg tart az avar, Engem biz' nem zavar, A sár!