Hajnalban mikor az ágyból kilépve a talpadba egy mozdonykémény beleáll,

A szívizom ordításra pumpálna, de egy kétgyerekes már nem is kiabál,

Hipnotikus, mint minden hajnal, mi a rideg konyhában, lassan ébred,

A rozsdamentes vízforraló faláról visszanéz szétcsúszott, harmincas képed.

Viszketés, amit érzel, s a fejed vakarva töprengsz, ez már a korrózió?

A szemed alatt két fekete árok. A reggelit kéred, hozom Zsolti, jó?

A kisszoba padló egy aknamező, legóból felhúzott gyerekgyártelep,

Nem fiam, ez nem szénsavas szörpi, na idd meg szépen a tápszered!

A fürdőszobában melegen fogad, egy azonnal oldódó szennyes kupac,

A mosogatóban egy leégett fazék, b@sszus, az ott benne ugye nem egy kukac?!

Egy kicsi, egy nagy, ez van és más semmi, tudom, ők az én két kicsi kincsem,

Hogy vagyok? Ne kérdezd! Talán húsz év múlva, most épp egy szabad percem sincsen.