A minap Miskolcon elvesztett kisfiúról már gondolom mindenki hallott, olvasott valahol. Szomorú sztori, minket, szülőket meg egyenesen kiborít egy ilyen hír, igaz? Ahogy az ezzel kapcsolatos véleményekbe botlok, furcsa érzésem támadt. Főleg ettől a típusú véleménytől: ha az anyjának mentális problémái vannak, hogy nem vette észre senki? Miért nem csináltak vele valamit, mielőtt ez bekövetkezett volna?
A kérdés jogos, a válasz meg megdöbbentő: az anyákkal senki sem törődik igazán. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. A külső szemlélő számára a kisgyerekes anyák élete móka és kacagás, hiszen nem kell dolgozniuk, csak otthon játszogatni az illatos, kacagó csecsemővel. Pedig az anyává válás az egyik legmegterhelőbb pszichikai változás egy nő életében, amit sokan nem vesznek könnyedén, sőt. Még a legelszántabb ősanyák is megtorpannak néha a diadalmenetükben (persze ők csak halkan a belső szobában), s elgondolkoznak azon: ez már mindig így lesz? És velem mi lesz? Meddig vagyok képes folyton csak adni? Napi 24 órában, heti 7 napban helyt állni?Nem aludni? Nem enni? S mindezt kvázi egyes egyedül.
Na igen. Egyedül. Ez az egyik legnagyobb probléma. A valódi emberi kapcsolatos, a törődő közösség elvesztése. Sokan vannak úgy, hogy kisgyerekes anyaként szorosabb emberi kapcsolatot maximum a közeli rokonokkal (persze, ha nem csak vérségi alapon, de földrajzilag is közel vannak) esetleg a nagyon hűséges barátnőkkel tartanak fent. A barátokat nagyon hamar lemorzsolja egy gyerek érkezése. Ha szerencsénk van, talán a szomszédban is akad, aki szól hozzánk, ne adj Isten, azt is észre veszi, ha épp bal lábbal keltünk fel. Mondjuk erre nagyobb városban csekély az esély. Meg persze ott vannak az apák is, de mint tudjuk, a férfiaknak annyi érzékük van a lelki dolgokhoz, mint nekünk a nyomtatott áramkör tervezéshez. Szóval rájuk nehéz számítani. A játszóteres ismeretségekre, a közértes nénire és más, hasonló, gyakori ám felületes ismerősre szintén ne számítsunk. A legtöbben még a keresztnevünket sem tudják, nemhogy diagnosztizáljanak rajtunk egy kezdődő vagy épp már tomboló depressziót.
Aki észrevehetné még a bibit az a védőnő. Csakhogy, én azt tapasztaltam s hallottam is nem egy helyről, hogy ha egy anya valamennyire iskolázott vagy csak értelmesnek tűnik, a védőnő úgy érzi, nem lesz gond vele és egyszerűen hanyagolja. Az első fiamnál a védőnőnk egy kezemen meg tudom számolni, hányszor látogatott meg öt percre, a másodiknál meg maximum azért ugrott be, hogy igyunk együtt egy kávét és elmesélhesse, mi van az unokájával. Persze bárki szólhat, ha baj van, de a mentális probléma - pl: súlyos depresszió - nem az az állapot, amit az ember reklámoz, vagy felismer és segítséget kér.
Akkor mégis ki vegye észre, hogy baj van? S ha észre is veszi, ki fog csinálni valamit? És hogyan?
Ismerek egy anyukát, aki betegségéből adódóan súlyos fájdalmakkal küzd. Hozzám hasonlóan két egészen kicsi gyereke van, akikkel mondanom sem kell, egészségesen sem lenne egyszerű az élet, nem hogy így. Apuka persze a szokásos forgatókönyv szerint éjjel-nappal dolgozik, a nagyszülők pedig ritkán bevonhatóak némi segítségre. Mikor találkozunk, többnyire mosolyog, ránézésre kiegyensúlyozott, kellemes ember. De, ha van egy kis időnk s elkezdünk beszélgetni, előfordul, hogy sírva fakad, mert annyira jól esik neki, hogy valakit tényleg érdekel, mi van vele. Legutóbb mesélte, hogy az egyik szomszédja azt mondta neki, a férje helyében már rég agyonütötte volna. Bevallotta: gyakran kiabál esténként, ha a férje még a szokottnál is később jön haza. Nem érti, miért mindenki csak a párját meg a gyerekeit sajnálja, meg utálkozik azon, hogy kínjában már nem marad más, csak az, ha ordít tehettelen dühében. Elkeseredett, végtelenül kimerült és tanácstalan. És olyan, mintha rajtam kívül tényleg senki nem törődne vele. Leírták, hogy rossz anya. Sokat gondoltam rá a napokban. Hogy tudnék segíteni, mint kvázi idegen, hogy könnyebb legyen neki? Vajon elég, ha meghallgatom? Vagy tehetek ennél többet?
Nem tudom, hogy került az a miskolci három éves kisfiú az utcára. Remélem hamar megoldódik a helyzete és szerető, gondoskodó emberek közé kerül. Borzasztóan sajnálom szegényt, hisz egy örök életre nyomot hagy majd a lelkében ez a tragédia. De vajon mi van az édesanyjával? Vajon milyen tragédia áll az ő története mögött? S vajon hány, hasonló vagy még borzasztóbb esetnek kell megtörténnie ahhoz, hogy végre az anyákkal is törődjön valaki mielőtt túl késő lenne.
