Duna Korzó

Azt hallotta a Duna,

Hogy szép város ám Buda,

Megnézi, eldöntötte,

S Pestet el is öntötte.

kép forrása: artmission.hu

Hízik a Duna

Olvad a hó, hízik a Duna,

Szűk neki a meder,

Nem csoda, hogy hízik szegény,

Hisz’ folyton csak hever,

Szaladj Duna, gyorsan szaladj,

Zavarja sok ember,

Fölös vized nagyon várja,

Már a szomjas tenger.

kép forrása:kisapostag.hu

Buda-Duna-Pest

Kék folyó a Duna,

Egyik partján Buda,

Hegyes, völgyes, váras,

Kockaköves város.

Másik partján Pest,

Lapos bár, jól fest,

Sok piaca sátras,

Nagy esőben sáros.

A telihold tükör ma,

Csurig telik fénnyel,

Mosolyogva ringat,

Álmod gyorsan érd el,

Udvarában tündérek,

Sajtot lakomáznak,

Földre hull a csillagmorzsa,

Ezen kacarásznak.  

Egy sac per kb. húsz éves kiscsaj ma le öreganyámozott. Bár ez népmesei megközelítésben épp jól jönne, 31 évesen nem vettem annyira jó néven. Még úgy sem, hogy mostanában néha tényleg úgy 80 és a halál közé saccolnám be a valós koromat. Pláne, hogy még vagy negyed óráig osztott ki úgy, hogy véletlenül nekem volt igazam. Mert szabad szemel jól láthatóan hazudott. És bunkó volt. És...na mindegy. Mikor bánatomban hazafelé kullogtam a babakocsiban csillogó szemű, fél éves porontyomat tologatva, aki lelkesen hajtogatta, hogy dádádá - igen Ákos, jól jött volna annak a kis néninek egy dádádá - megint a gumicsontomon rágódtam. Hogyan kell gyereket nevelni? Már olyat, aki megállja a helyét a világban.

Én mindig jó kislány voltam. Engedtem leülni a nénit a buszon, megfogtam az ajtót a pocakos anyukáknak, előre engedtem az idősebbeket, sőt, tudom überluzerség, de a tanáraimat is tiszteltem, sőt valamelyiket még kimondottan szerettem is. A mai napig felnézek azokra az emberekre, akik valamilyen területen nagyot alkottak, de azokra is, akik nem olyan nagyot, de az szívvel, lélekkel csinálták úgy, hogy nem hajtottak át egy lánctalpassal mások testén/lelkén/érdekein stb. Mindenkinek megadom a tiszteletet, függetlenül a szakmájától, anyagi helyzetétől, színétől, szagától, nemétől és korától. Ez vagyok én. Ezt kaptam a batyumba útravalónak. 

Ez most valóban öreganyásan hangzik - tulajdonképpen el sem hiszem, hogy ezt leírom, de cáfoljatok meg KÉRLEK!!!! - a mai fiatalok valahogy borzasztóan mások. Mintha valami úthengergyár szabadult volna a világra. A sok kis élettapasztalattal nem rendelkező, anyahotellakó akkora arccal gyalogol bele mindenbe és mindenkibe, hogy nem győzök csodálkozni. Biztos vannak kivételek és elnézést kérek tőlük, de a szabadság kora kinevelt egy olyan generációt úgy 23-tól lefelé, akiknek kb. senki és semmi sem szent. Figyelmetlenek, pofátlanok és meg vannak róla győződve, hogy rajtuk kívül mindenki hülye, ja és minden jár nekik, persze erőfeszítés nélkül. Tulajdonképpen nem lehet rájuk (nagyon) haragudni, ők ezt kapták vagy nem kapták a batyujukba. És lássuk be a világ is ebbe az irányba halad. De hova vezet ez? Merthogy a világ ugyebár mi vagyunk, emberek. S a jövő generációit, vagyis a jövőt mi alakítjuk, anyák? Hogyan tovább? 

Tanítsam a saját csomagomból a gyereket a vintage életszemléletre tisztelettel, önfegyelemmel, meg más hasonló békebeli dolgokkal s vállaljam, hogy életképtelenséget csomagolok nekik útravalóul. Vagy küldjem őket teljes páncélzatban az úthengerek közé, vállalva, hogy lesz két fiam, akik igazi gördülő sziklaként mennek át mindenen, ami nekem szent? De boldogulnak. Nem tapossák el őket. Sőt, ők lépnek majd fejről fejre, míg elérik azt a nagyon magasan lévő valamit, amit manapság a boldogság kulcsának titulálnak, holott csak arany színű sztaniolba csomagolt, drága parfümmel beszórt hányadék.  

Héj, te fürge narancs,

Messze van még Karancs,

Uzsonnára várnak,

Szépen sorba állnak,

Üres még a tenyere,

Gerezdeket tesz bele,

Nassol már az óvó néni,

Összes vidám gyermeke.

A Tavasztündér egy öreg, odvas fa mélyén alussza téli álmát az erdő közepén. Őszanyó, vastag, színes levelekkel díszített mohapaplannal takarja be december elején, nehogy megfázzon, míg Télapó kint fújdogálja a jégcsapokat, havat meg a deret. Nem is árt a meleg takaró a lenge, nárciszszirom szoknyás, barkatopánkás, törékeny lánykának, aki a langyos, tavaszi napsütéshez szokott. Mikor március elején felkel, bizony gyakran lesz kék a kezecskéje Télapó ott felejtett minuszaitól. Ilyenkor magára húzza Őszanyó köd köntösét s le sem veszi magáról, míg a nap fel nem szárítja a tavaszi harmatot. 

Tavasztündérnek nagyon sok a dolga, március első napjától fáradhatatlanul járja a tájat, varázspálcájával ébresztgeti az alvó természetet: fákat, bokrokat, virágokat, állatokat. 

A növényeknek és állatoknak azonban nincs ám kedve felkelni a hidegben. Olyanok, mint a kis óvodások, akik este sokáig játszottak, s nem akarnak reggel kibújni a takaró alól. Várják, hogy Tavasztündér finom, langyos szellőt keverjen szélből és napsugárból, s megitassa őket simogató, illatos tavaszi esővel. Ilyenkor álmosan, de huncutul mosolyogva elkezdik bontogatni rügyecskéiket, sőt, a szorgalmasabbak rögtön virágba is borulnak. 

Tavasztündér minden hajnalban kedves ébresztő dallal kelti fel virágait, s mosolyogva gyönyörködik bennük még májusban is, mikor legjobb barátnőjével, Nyárral találkozik egy kis csevegésre az öreg, odvas fa tövében, az erdő közepén: 

- Olyan feledékeny az öreg Télapó, gyakran még áprilisban is a hófelhőit kell terelgetnünk a széllel. Képzeld tavaly képes volt lefagyasztani az alma meg a cseresznyefa szirmait. Majdnem sírtam, mikor megláttam milyen bajt csinált. Pedig nem akar ő rosszat, csak nehezen alszik, s néha álmában jár kel szegény.  - mesélte Tavasztündér egy májusi eleji délután, mikor Nyár megérkezett hozzá, s együtt megittak egy eperturmixot uzsonnára.

- De jut is eszembe. Olyan hamar érkeztél az idén is. Te sem tudsz aludni, kedvesem? 

- Tudod Tavasztündér, mostanában Őszanyó gyakran már augusztusban betoppan. Nem tudok rá haragudni, kedves, szorgos, öreg anyóka. Ő is kicsit bolondos már, meg nehezen jár szegény. S hát, hogy ilyen korán jön nekem meg annyi dolgom van, úgy gondoltam, tán te sem haragszol, ha kicsit hamarabb látok neki a munkának. Lombot növeszteni, zöldséget, gyümölcsöt, gabonát érlelni, vizet melegíteni a gyerekeknek a strandon. Minden percem drága. Pláne, hogy mostanában olyan gyakran kiömlenek a zivatarfelhők az üvegből. Hiába, már a zivatarkészítők sem a régiek. Aztán van csim-bum, riccs-reccs, alig győzöm felszárítani utánuk azt a sok vizet. Meg megvigasztalni a rémült gyerekeket napsütéssel, szivárvánnyal. - ráncolta össze homlokát Nyár.

- A zivatarok valóban szörnyűek. Nem is értem, te hogy nem félsz tőlük. Még jó, hogy tavasszal csak záporok vannak. Azok olyan kedves, finom dolgok. Jót is tesznek a virágaimnak. Attól ilyen szépek. A tavaszi zápor talán a legjobb öntözővíz egész évben. A csigák ilyenkor örömtáncot járnak, s a gyerekek is nagyon élvezik a kicsi pocsolyákat, amikbe összegyűlik. - lelkendezett Tavasztündér, majd fogta a pálcáját, megigazította nárciszszirom szoknyáját és felröppent. 

- Dolgozz csak bátran Nyár, a te munkád mégiscsak a legfontosabb. Én még gyönyörködöm kicsit a tájban, mielőtt lefeküdnék aludni. Már nagyon elfáradtam. 

Tavasztündér körberepült a mezők, erdők, kertek felett, s varázslatos sziromhullató tánccal búcsúzott el boldogan mosolygó, zöld ruhás növényeitől. Lefekvés előtt megmosta kezecskéit és arcocskáját az öreg, odvas fa mellett csörgedező patak vizében, aztán lefeküdt, a puha virágszirmokkal bélelt odúba és hallgatta a madarak vidám énekét, míg el nem aludt. 

Virágzik a hóvirág,

Ébredezik a világ,

Virágzik az ibolya,

Szellő édes illata,

Virágzik a krókusz,

Tündér hókusz-pókusz,

Virágzik a kikerics,

Itt a tavasz, mese nincs!

kép forrása: greenupgrader.com

Villany póznán egy lábon,

Körbe-körbe kémlel,

Hol is laktunk szomszédságban,

Tavaly a fecskével,

Kellemes kis társbérlet volt,

Szimpatikus környék,

A padláson cirmos lakott,

S nevelte nyolc kölkét,

A háziúr sem volt goromba,

Nem neheztelt érte,

Ha fészkünktől nem szelelt jól,

Néha a kéménye,

Sőt úgy látszott, hogy örül,

És igen nagyon hálás,

Mert úgy tartják a földlakók,

A gólyafészek, áldás. 

Odafönt az égen nagy, sötét felhő gomolyog,

Szürke utcán, bisztrónk előtt kopasz ember sompolyog,

Jön a felhő közelebb,

A kopasz ember elmereng,

Nocsak, de nagy varjúbanda,

A sok madár megrohanja,

Régi barát, tudja mi jó,

Van nála egy kiló dió,

S bár ez nem egy horror színtér,

Felkiált a bisztró pincér,

Ijedtében leejtette mind az összes kanalat,

Azt hitte, hogy Hitchcock bácsit megették a madarak.

kép forrása: finartamerica.com

Piros orrú kis krapek,

Vigyorog csak egyre,

Előbújik s kitelepszik,

A vakondtúrás hegyre,

Ma vajon mi lesz a móka,

Hova gördül autója,

Mit ás ki majd kis lapátja,

Nyúl, sün, egér jó barátja,

A Kisvakond.

Kép forrása: tvtropes.org

A szülőségben az az egyik legnehezebb, hogy nem tudod, jól csinálod-e. Bár már sokan csinálták előtted több kevesebb sikerrel, nincs bevált, tuti recept. És ez ugye azért egyfelől kemény. Mert, ha valamit, hát a szülőséget jó lenne jól csinálni. Másfelől megnyugtató, mert, ha nincs tuti recept, akkor ez azt jelenti, hogy csinálhatod, saját stílusban. Életfogytig tartó gondolatkísérletként, aminek a végén, majd egyszer leülsz egy másik felnőtt emberrel egy csendes sarokba, egy bögre teával és az a helyes fiatal férfi vagy nő, majd azt mondja kissé összeráncolt homlokkal de azért büszkén nézve egy épp a könyvespolcot lomtalanító totyogót:

- Hű anya/apa, most látom csak, ez tényleg nem lehetett egyszerű. Nagyon köszi, hogy kibírtad velem!

De amíg idáig eljutsz, azért szerencsére vannak amolyan léleknek járó jutalomfalatok, amik olyanok, mint a világítótorony fénye lehet ködben a parttól 2 kilométerre. Jó látni, hogy van ott valami!

A szombati reggelinél, miután Zsolti is nagy jó étvággyal belakta a szanós (szalonna bölcsinyelven) tojást, hogy még szusszanásnyi szünetet hagyjon számunkra, nekilátott gondoskodni Pinyuról (az elveszthetetlen rágóPingvin). Míg én apával a zabtejes (wtf?) kávéval próbáltam újraindítani az operációs rendszert a fejemben, addig kisfiam szerzett egy szalvétát, lefektette és betakargatta a baba barátját az étkező asztalon, felmászott egy székre és leszedett a konyhapultról egy reklámújságot (krumplihámozós papírt). Komoly képpel fellapozta az akciós zsemléket és mosogatószivacsokat kínáló kiadványt, visszaült Pinyu mellé az asztalhoz, majd elkezdett neki mesélni. Mesélt arról, mit evett Pinyu reggelire, s hogy hamarosan majd fel fog kelni és elmegyünk sétálni. Mi a férjemmel lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenetet (azonnal bebootoltunk, sőt). A 2,5 éves fiunk apukát játszik, aki betakar, esti mesét olvas, igaz Lidl-s újságból fejjel lefelé, de mégis. Leolvadtunk, s persze igyekeztünk nem hangosan röhögni a helyzetkomikumon, meg nem bőgni a meghatottságtól (jó, bőgni csak én szoktam), meg higgadtan figyelni, hogy játszik a gyerek. Csak játszik. De mégis. Az élet egy amolyan társasjátékféle 0-120 éves korig. Most épp hatost dobtam. Yipeee!