A szülőségben az az egyik legnehezebb, hogy nem tudod, jól csinálod-e. Bár már sokan csinálták előtted több kevesebb sikerrel, nincs bevált, tuti recept. És ez ugye azért egyfelől kemény. Mert, ha valamit, hát a szülőséget jó lenne jól csinálni. Másfelől megnyugtató, mert, ha nincs tuti recept, akkor ez azt jelenti, hogy csinálhatod, saját stílusban. Életfogytig tartó gondolatkísérletként, aminek a végén, majd egyszer leülsz egy másik felnőtt emberrel egy csendes sarokba, egy bögre teával és az a helyes fiatal férfi vagy nő, majd azt mondja kissé összeráncolt homlokkal de azért büszkén nézve egy épp a könyvespolcot lomtalanító totyogót:
- Hű anya/apa, most látom csak, ez tényleg nem lehetett egyszerű. Nagyon köszi, hogy kibírtad velem!
De amíg idáig eljutsz, azért szerencsére vannak amolyan léleknek járó jutalomfalatok, amik olyanok, mint a világítótorony fénye lehet ködben a parttól 2 kilométerre. Jó látni, hogy van ott valami!
A szombati reggelinél, miután Zsolti is nagy jó étvággyal belakta a szanós (szalonna bölcsinyelven) tojást, hogy még szusszanásnyi szünetet hagyjon számunkra, nekilátott gondoskodni Pinyuról (az elveszthetetlen rágóPingvin). Míg én apával a zabtejes (wtf?) kávéval próbáltam újraindítani az operációs rendszert a fejemben, addig kisfiam szerzett egy szalvétát, lefektette és betakargatta a baba barátját az étkező asztalon, felmászott egy székre és leszedett a konyhapultról egy reklámújságot (krumplihámozós papírt). Komoly képpel fellapozta az akciós zsemléket és mosogatószivacsokat kínáló kiadványt, visszaült Pinyu mellé az asztalhoz, majd elkezdett neki mesélni. Mesélt arról, mit evett Pinyu reggelire, s hogy hamarosan majd fel fog kelni és elmegyünk sétálni. Mi a férjemmel lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenetet (azonnal bebootoltunk, sőt). A 2,5 éves fiunk apukát játszik, aki betakar, esti mesét olvas, igaz Lidl-s újságból fejjel lefelé, de mégis. Leolvadtunk, s persze igyekeztünk nem hangosan röhögni a helyzetkomikumon, meg nem bőgni a meghatottságtól (jó, bőgni csak én szoktam), meg higgadtan figyelni, hogy játszik a gyerek. Csak játszik. De mégis. Az élet egy amolyan társasjátékféle 0-120 éves korig. Most épp hatost dobtam. Yipeee!