Van egy falu valahol a Balaton fölött, ami nem csak mesésen néz ki, de ott történnek is a mesék. Az Ingó kövek varázslatos világában, Szentbékkállán a nagy havazások idején született egy Óriás Hóember: Káli Miklós Igor. Igazi hóember volt a legjavából, piros lábaska kalappal, amit Eszter konyháján égetett le egyszer egy szerelmes szakácsnő, lila sállal, amit még Juliska nagymama kötött, friss, roppanós répaorral, és sok-sok szén fekete gombbal. Vidáman vigyorgott a hatalmas és zimankós Veszprém megyei télben, s a falu apraja nagyja örömmel köszöntötte, mikor felé járt. A nagyja kedves jónapottal, sapkaemeléssel, az apraja meg egyszerűen, szeretettel és hatalmas vigyorral átölelte. 

Sajnos Káli Miklós Igor élete nem volt hosszú, ahogy a legtöbb kedves hóemberé, még az óriásoké sem. Egy este a bohókás, véletlenül idén túl korán ébredő Tavasztündér szállt el a falu felett. Ahogy gyönyörködött az általa ritkán látott hófehér táj szépségében, észre sem vette, hogy elejtette varázspálcáját. A pálca körül olvadni kezdett a hó, s reggelre kibújtak a hóvirágok. A falusiak megtalálták a pálcát és kitették a Faluháza előtti nagy fal alá, hogy a Tündér, ha keresi, könnyen megtalálja. Március közepén meg is érkezett Szentbékkállára a tavasz, ami hálából a falusiak kedvességéért szebb volt, mint eddig valaha...

képek forrása: I love Szentbékkálla FB oldala

Óriásnak látlak, oly' nagy vagy, fel sem érlek,

Átölelem a térdeid és csendben arra kérlek,

Ne menj ma el dolgozni, maradj itthon velem,

Vegyél ölbe, ölelj meg s mesélj valamit nekem!

Varázslónak látlak, kinek keze között,

Összeforr egyszerre minden ami törött,

Újra jár a kisvonat a nappaliban körbe,

S világít a szobámban a lámpában a körte.

Barátnak látlak, hisz mindig velem nevetsz,

Ha bajt csinálok is nem bánod, te akkor is szeretsz,

Remélem, hogy nagyon boldog lesz a szülinapod,

Ahogy nekem minden percem, mikor veled vagyok!

Ha a türelem valóban rózsákat teremne,

minden egyes anyukának rózsakertje lenne,

de nem csak egy szűk, kis ágyás, hanem tágas nagyon,

viruló bokrokkal teli vagy százholdas pagony.

Ha anya vagy benned él a türelemmester,

aki felkel, bárhogy aludt, minden áldott reggel,

átöltöztet napi ötször, s mosolyogni képes,

ha a boltban muszáj csoki, kibontva nem édes.

Zen békével látja, hogy a frissen mosott kövön,

szétkenni egy érett banánt az igazi öröm.

gyakorlottan mélyet sóhajt, ha a dac épp rátalál,

s elhajol, hogy feje mellett szálljon el a kiskanál.

Tarsolyában ezerféle leszerelés praktika,

ha a furfang tantárgy lenne, ötöst kéne kapnia,

néha ugyan könnyít magán néhány cseppnyi könnyel,

de utána nadrágot köt egy új, fekete övvel.

Püffed a kelt tészta,

forró zsíron táncol,

pirosra sül egy-kettőre,

cukorpaplant ráncol.

Napszínsárga baracklekvár,

édes, ízes párna,

farsangoló huncutkodók,

báli uzsonnája.

És, ha nem csak farsangi versre, hanem valódi fánkra is éhes vagy, itt egy egyszerű, de nagyszerű recept a Kőeccerű Gasztroblogtól!

Barna medve gyomra kordul,

Hú, de hosszú volt a tél,

Kinézek, hátha a táj már,

Nem egészen hófehér,

Kéne harapni valamit,

Jó lenne egy málnatál,

Hozzá egy kaptárnyi méz,

Gyomromban otthont talál,

Na, lássuk csak,

Mi újság, a barlangomon kívül,

Medve úr kicammog lassan,

De hirtelen megszédül,

Szikrázóan fénylik a nap,

S zeng a madár ének,

De úgy látszik még alusznak,

Mind a szorgos méhek,

Hát jó legyen, úgy tűnik,

Még nincsen kész a reggeli,

Medve asszony biztosan,

Nem az internetről rendeli

Szemet dörzsöl két mancsával,

És ásít egy jó nagyot,

Azt hiszem, dörmögi csendben,

Alszom még egy hónapot!

Mindannyian boldog gyereket szeretnénk. És nincs is ennél nagyobb kihívás a szabadság korában, mint boldog gyereket nevelni. Annyi lehetőségünk van, hogy nem győzünk választani. S erre nem is gondol az ember, míg az a gömbölyű kis fogatlan mosoly rá nem ragyog. Hogy, de jó lenne megőrizni ezt. Ezt a felhőtlen örömöt. Boldog gyerekkor, miből egy teljes, boldog ember cseperedik fel. Hűha! Azt hiszem, szarban vagyok.

Mostanában a hol kérdésén töprengtem sokat. Vajon mi az ideális hely egy mai gyerek számára? Város vagy vidék? Vajon a jól fizető  állásokat kínáló, mindent a szádba toló szolgáltatásorgiával felszerelt, kényelmes és modern, haladó szellemű városi élet vagy a hagyományos értékeket is szem előtt tartó, a természethez közeli, kevesebb kényelmet és anyagi javat kínáló vidék? Vajon kerti futkosás vagy korai kódolási leckék a monitor előtt? Irány a jövőbe mutató high-tech-kel vagy maradjunk a múltban azzal, hogy inkább a praktikus dolgokra fókuszálunk? Vajon több lego vagy több együtt töltött óra apával? Vajon biztos egyetemi diploma vagy inkább biztos tudása annak, hogyan élj meg, ha a civilizáció véletlenül megszűnik létezni? Friss levegő vagy városi pörgés? Pénz vagy egészség? Hatalom vagy szabadság?

Nem olyan egyszerű a választás, pedig választani kell. Mert a kettő a legritkább esetben megy együtt. Nem azt mondom, hogy nincs átfedés - nyilván a városi gyereket is meg lehet tanítani tüzet rakni és a vidéki gyerek is tudja kezelni a tabletet, de az életforma akkoris nagyon különböző és ez nagyon meghatározó a gyerek életére s ezáltal boldogságára nézve.

Sokan költöznek vidékre a nagyvárosokból és kezdenek olyan életbe, amilyet a nagyszüleink éltek. A legtöbbeket közülük az a cél hajtja, hogy kilépjenek a civilizáció szorongatásából, önfenntartó életet akarnak élni: számlák, ismeretlen összetételű ételek, a városi feszültség és a pénzhajtás terhe nélkül. Megelégedve azzal, amit a föld ad. Megtanítva gyermekeiknek az élet alapvető tudnivalóit: miből lesz az étel, a meleg, hogyan lesz a magból növény, a csirkéből tojás, a tejből túró. Bár sok vidékre költöző még bejár a városba dolgozni, az igazi önellátók már csak abból élnek, amit termelnek, így apa és/vagy anya nem tűnik el napi 12 órára egy ismeretlen helyre, hanem a család együtt van, együtt dolgozik a sajátjáért. Az ilyen családból induló gyerek jó eséllyel a szülei értékrendjével nő föl, tisztelni és szeretni fogja a természetet, de batyujában várhatóan kevesebb anyagi útravalóra számíthat, mikor a világba lép. Lehet, nem kapja meg az első saját autót, lakást és lehet, a továbbtanulásáért is magának kell majd tennie. Ahogy új családja életfeltételeinek megteremtése is rá vár, de ehhez rendelkezik majd rengeteg gyakorlati tudással és jó eséllyel még élő, segítőkész szülőkkel. Csak pénzzel nem.

A városi szülők élete folyamatos rohanás. Pénzt kell keresniük. Pénzt ételre, lakhatásra, ruhára, cipőre, s persze a legújabb kütyükre és minél szélesebb sávú internetre, hogy a gyerekek zavartalanul böngészhessenek már 3-4 évesen az interneten. A high-tech világ gyermekei egy hyperűrsebeséggel száguldó korba születnek, ahol minden erőforrás a minél több szórakozás és izgalom elérését szolgálja. A városi gyerek folyamatos ingerben él, mindent megkap, mert városban dolgozó, szorgalmas és életrevaló szülei mind többet és többet keresnek, hogy megadjanak neki mindent. A high-tech gyerekek előtt szabad az út a pénz és a hatalom világába, ha elég eszesek és jól választanak szakmát, s persze számíthatnak szüleik bankszámlájára is. Csak többnyire épp a szüleikre nem, akik fáradtak és idegesek. S jó eséllyel nem is egészségesek már, mire csemetéjük a kamasz korba lép. A városi ember sokat fog, de keveset markol. A városi gyerek hihetetlen kényelemben és gazdagságban él, de közben éhezik (a sok istentudja milyen ételtől) és szomjazik (a szeretetre). A városi gyerekek között egyre több az allergiás, elhízott, hiperaktív vagy épp depressziós. De szinte mindene megvan, amit csak kapni lehet, s persze felnőttként is kisujjal elérhet mindent, mert a szülei a fejükön tartják a pajzsot, melyen a magasba emelik (míg bele nem halnak).

Engem a szüleim bár városban nőttem fel, vidéki embernek neveltek. Tudom, hogy kell vetni, tüzet rakni, tyúkot vágni, meg hasonlók. Jó levegőn, sokat játszottam a szabadban, de kamaszként rengeteget kellett utaznom. Ezt utáltam. Mikor felnőttem, mindenem megvolt, ami az élethez kell (tudtam főzni, mosni, varrni, vetni, aratni, gyereket nevelni stb.), de nem kaptam semmit, ami az élethez kell (lakást, pénzt, kapcsolatokat). Haragudtam is rájuk, mert sok munkámba került, mire lett valamim, amit mások készen kaptak, de hálás is voltam, mert az önálló boldogulás örömet adott.

Gőzöm nincs mi a jó út. Lehet, hogy nincs jó út? Lehet, hogy bármit csinálunk az jó? Meg rossz? Meg majd az idő eldönti? Valamit valamiért? Vagy csak túlbonyolítom. Menjen minden, ahogy van, aztán majd lesz valami? Te hogy gondolod?

Egy hideg téli délután,

Édes, fürge nagyikám,

Gondolt egyet,

S míg az ágyban,

Álmodtam a kisszobában,

Addig ő s a varázspálca,

Fakanálnak csodatánca,

Keringőzve, forgolódva,

Uzsonnára hangolódva,

Sercegve és percegve,

Egyet fel és egyet le,

Tányéromba betekerte,

Minek túrókrém a lelke,

Kakaópor, őrölt dió,

Nagyi tudja, nekem mi jó,

Mogyorókrém vastagon,

A kiskanalat lenyalom,

S ő mosolyog,

Rám kacsintva,

Csalafinta,

Palacsinta.

Éreztem, hogy valami motoszkál a combom hátuljánál, de gondoltam, biztos a sálam lóg és azt bizgerálja a szél. Aztán, mikor a pékséges néni becsomagolta a kifliket, csak megnéztem, mi történhet, mert a motoszkálás feljebb kúszott a fenekemre. Ahogy hátra néztem, látom, hogy egy foltos, nem éppen a felebaráti szeretett kutyája (valamilyen terrier a harapós fajtából) próbál velem barátságot kötni. Mivel a kutyán kívül mögöttem hárman is voltak s láthatóan senkit sem aggasztott, hogy a kutya szerint én vagyok a legújabb és legjószagúbb gumicsont a világon, félhangosan megszólaltam:

- Megkérhetem a kutya gazdáját, hogy hívja vissza. Köszönöm.

Hamar morgolódás támadt a sor végén, a kutya nem tágított, így megismételtem a kérést. A gazdája elkezdett még hangosabban morgolódni - így legalább kiderült ki az - egyszerűen közöltem vele:

- Ne haragudjon, nem szeretem a kutyákat, pláne nem a fenekemben. Ezért kértem, hogy hívja vissza.

- A kutya megérzi a rossz embereket.- válaszolt az amúgy korombeli férfi és összevigyorgott a barátnőjével.

A kutya láthatóan nem széttépni akart, mint potenciális gonoszt, hanem szimatolgatott és barátságos volt. Mint általában a kutyák a legtöbb esetben. Ők valamilyen megfoghatatlan oknál fogva imádnak engem, én viszont nyomos indokok miatt nem osztom lelkesedésüket. Átadtam egy ezrest a pékséges néninek, majd míg a visszajárót kiszámolta, félig hátrafordultam:

- Tudja, nem hiszem, hogy a jóság a kutya szeretetétől függene. Biztos van olyan dolog, amit Ön sem szeret.

A férfi, akit kicsit jobban megnézve feltételeztem, hogy nője nem az esze és nem is a férfias előzékenysége miatt szeret, láthatóan felélénkült, és elkezdett valamit arról magyarázni, hogy aki virágokat és a kutyákat nem szereti az rossz ember. Amúgy ő meg a kisebbségieket nem szereti. Nos, bevallom őszintén, engem még sosem harapott meg virág, s a fiaim közül még egyiket sem borította le a lábáról vérszomjas tulipán vagy túlzottan játékos, neveletlen orgona. Viszont kutyákkal volt már egy-két sztori.

Félreértés ne essék, nem utálom a kutyákat, csak nem vagyok az a típus, aki az első belefúródó vadidegen blökiorrot vidáman elkezdi simogatni.  Ez valószínűleg a nevelésemből adódik, családi örökség. Apukámat munkájából adódóan rendszeresen megharapták, de ő próbált túllépni a sérelmein oly' annyira, hogy volt saját kutyám is. Talán az óriás snaucer nem volt épp a legjobb választás, de legalább megpróbáltuk. Nem lettem kutyabarát felnőtt.

Ez persze nem akadályoz abban, hogy Zsoltival megnézzük és megsimogassuk az általunk ismert négylábúakat. A szomszédban is van egy, vele nagyon jó volt a barátság addig, míg egy beagle-kölyök le nem terítette a 1,5 éves kisfiamat az utcán gazdái legnagyobb mulatságára. Hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy a kutyus csak játszani akart, azóta a fiam retteg a kutyáktól. Ha a szomszédban lakó kedves kis keverék reggel a gazdája után vonyít, Zsolti visítva ébred és hosszú percekig bömböl, hogy fél, mert meg akarja harapni a vau-vau. Mondanom sem kell, körülbelül tízezerszer próbáltam elmagyarázni neki, hogy a kutyák nem jönnek át a falon és Szuki nem rá haragszik, csak a gazdáját hívja, aki lement a boltba. Helyzetünkön az sem segít, hogy a felettünk lévő, amúgy fél Városliget méretű parkban a gazdik rendszeresen járatják póráz nélkül kedvenceiket. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a blökik jártak volna kutyaiskolába és hallgatnának a gazdáik hívó szavára. De ezek a kutyák a kőbányai földsugárzástól vagy mind süketek vagy mi a fiaimmal valami kutyamágnesek vagyunk, mert 10-ből 7 tutira nekiiramodik elkapni a bicikliző kétéves gyerekemet. Persze játékból. Ez mondjuk azért boxer mérettől felfelé felettébb nem vicces. Pláne, hogy nem vagyok jó sprinter babakocsival.

Rajta vagyok, hogy Zsolti újra szeresse a kutyákat, Ákossal pedig még körültekintőbb leszek, ha lehet még ennél is körültekintőbbnek lenni. De addigis a megoldás valóban az lenne, ha nem viszem sétálni a fiúkat egyáltalán? Vagy sétáltassam pórázon a fiamat, így mindig kézközelben van, ha esetleg valamelyik szabadelvű kutyának eszébe jutna vele fogócskázni egy kicsit? Nehogy már, a hozzám hasonló rossz emberek miatt szegény kutyusoknak és gazdáiknak álmatlan éjszakáik legyenek.

Az ügyeletes nővér fejcsóválva, de türelmesen nézte a bénázásomat. Hajnali 2 órakor még a leggyakorlottabbak is elvesztik a tökéletes szülő-zsonglőrség* mutatványához szükséges képességüket. Hát még az olyanok, mint én. Sosem voltam még gyerekkórházban. Vagyis egyszer alanyi jogon én, mint beteg. De mint szülő még soha. Pedig, ahogy az ügyeletes nővér mondta:

- Anya, ezt is el kell kezdeni egyszer. Első gyerek, ugye?

- Nem, második. - válaszoltam és próbáltam nem átesni a pelenkázó táska szíján, ami lelógott a földre, s igyekeztem elővenni belőle fél kézzel Ákos egészségügyis papírjait.

Hajnal 2 óra. Nem akárhol ám, a Szent László Kórház gyerekinfektológiai osztályán. Nem szarral hógolyózunk vagyis ezúttal talán mégis. Na jó. Szóval...

- És akkor miért is IDE jöttek Anya?

- Mert ide küldött az ügyeletes orvos. Kétszer hányt a Pici, aztán azt mondták, ha még egyszer hány, hozzam be.

- De miért ide?

- Miért, miért? Mert a Gyáli út ezen részéről kiváló kilátás nyílik a férjem munkahelyére, így szemmel tarthatom, mit csinál az új, nálam 10 évvel fiatalabb és 30 kilóval könnyebb, szőke, hosszú combú titkárnőjével napközben, s egyidőben fejleszthetem kortárs művészettel kapcsolatos tudásomat is, hiszen ha távolabb tekintek, láthatom az új Fradi Stadion lécmadarát. Ami pedig a gasztronómiai szolgáltatásukat illeti,úgy tudom, egyszerűen pazar a gépi kávé az egyetlen, a kórteremtől kb. 500 méterre lévő automatában. Arról nem is beszélve, hogy imádom a kihívásokat, s ha valahol, hát maguknál el lehet kapni valami másodlagos fertőzést is az első mellé, s hát minden anya álma egy 5 hónapos gyerekkel valami komoly vírus. Mondjuk egy jó kis vérhas. Hm?

Persze ezt a frappáns választ csak utólag és csak gondolatban fogalmaztam meg magamnak kínomban, mikor már a sürgősségi szoba amúgy finom meleg linóleum padlóján próbáltam a gerincsérvemet kicsit helyrerakni. Ákos végre beájult ugyanis. Nem csoda, a kórteremben 27 fok volt. Az infúzió meg ráérősen csepegett, valami apró lámpácska villogott a digitális adagolón (milyen high-tech a magyar egészségügy!),  amúgy meg csend volt. És én nem tudtam aludni. Ez is a szülőség része. Bár ezt nem reklámozzák a rózsaszín, tökéletes sminkes és frizurás, angyali mosolyú 25 éves anyák, kerekre púderezett fenekű, nyitott szemmel kamerába mosolygó csemetés képeivel illusztrált anyaságról szóló írásokban. Meg úgy sehol sem. Ez a kisbetűs rész. Hogy egyszer eljön ez is.

Hogy a gyerek beteg, irány a kórház, a kínzóeszköznek is beillő székeivel, a "hülyevagyanya" arckifejezésű ápolónőivel és a hormonfröccsel, amitől akkor sem tudnál aludni, ha történetesen egy memóriahabos matracos, gerinckímélő ágyráccsal ellátott, pihe-puha, frissen mosott huzatú párnáktól és paplanoktól illatozó ágyba fekhetnél. De csak könyörületből a padlóra. Aztán vissza a székre, nehogy a reggeli váltás meglássa, hogy a földön fekszel. 

- 48 óra megfigyelésre bent tartjuk. - mondja az orvos.

- Hogy mondta? 48 óráig popsitörlés, de leszarjuk?

2 nap, 3 éjszaka egy beteg gyerekekkel teli kórházi osztályon szerintem bárkit kikészít idegileg és fizikailag. Aggódsz a gyerekért, akire csak hümmögve néznek a mindig változó, reménytelenül lestrapált orvosok és kissé szemrehányóan megkérdeznek, hogy, "deanyamiérisIDEjöttek?" közben nem eszel, nem alszol, nem pisilsz, nem fürdesz, nem ülsz le, nem állsz fel, nem veszel levegőt. Ha csöngetsz az a baj, ha nem csöngetsz az a baj, ha alszik az a baj, ha nem alszik az a baj, minden baj és jaj.

Mikor vasárnap délben, egy adag tejcsokis kekszet hátrahagyva azoknak, akik vasárnap is dolgoznak értünk, hazakerültünk, Ákos érdeklődő szemekkel nézett körbe a lakásban, majd vigyorogva kapaszkodott az apja nyakába. Én meg nekiláttam kimosni a lakás összes hozzáférhető textíliáit, s kiüldözni az elmúlt 3 napban otthon bulizgató és szemérmetlenül szaporodó (a szemetek, ezek bezzeg!) hányásvírusokat. Mikor a férjem úgy szólított, drágám, fel sem kaptam a fejem. Nem értettem, miért nem azt kérdezni tőlem, ez az értelmes amúgy kimondottan jóképű, de kissé fáradtnak tűnő, szemüveges orvos: "deanyamiérisIDEjöttek?"

* Szülő-zsonglőrség - ez az az állapot, amikor a kisméretű (pár hónapos) gyerekhez minimum 2 kéz kéne, hogy ne essen le (a feje), de neked még papírokat, enni, inni valót, lakáskulcsot, autókulcsot, papírzsepit, cumit, játékállatkát, homokozószettet, labdát stb. kell elővenned, eltenned, nyitni, csukni, tenni, venni, s mindehhez csak 2 kezed van, amivel ugye a gyereket fogod, hogy stabil maradjon, de azért így is megcsinálod.

Magyarnak lenni ajándék,

Légy boldog hát, Isten szeret,

Mert igazán különleges,

Ki magyarnak születhetett.

Apró ország , de szép hazája,

Zöld mezőin még nő kalász,

Hegyein büszkék az erdők,

S nagy taván víg a szorgos halász.

Magányos nép a mindenségben,

Testvére nincs, egyke szegény,

De buzgó lelkének tenni akarása,

Csillag a világ sötét egén.

Nyelvén a szó úgy muzsikál,

Ki hallja, szíve megremeg,

Mily szerencsés, ki így szól, ha kérdik,

Mert magyarnak születhetett.

kép forrása: mywall.hu