Az ügyeletes nővér fejcsóválva, de türelmesen nézte a bénázásomat. Hajnali 2 órakor még a leggyakorlottabbak is elvesztik a tökéletes szülő-zsonglőrség* mutatványához szükséges képességüket. Hát még az olyanok, mint én. Sosem voltam még gyerekkórházban. Vagyis egyszer alanyi jogon én, mint beteg. De mint szülő még soha. Pedig, ahogy az ügyeletes nővér mondta:

- Anya, ezt is el kell kezdeni egyszer. Első gyerek, ugye?

- Nem, második. - válaszoltam és próbáltam nem átesni a pelenkázó táska szíján, ami lelógott a földre, s igyekeztem elővenni belőle fél kézzel Ákos egészségügyis papírjait.

Hajnal 2 óra. Nem akárhol ám, a Szent László Kórház gyerekinfektológiai osztályán. Nem szarral hógolyózunk vagyis ezúttal talán mégis. Na jó. Szóval...

- És akkor miért is IDE jöttek Anya?

- Mert ide küldött az ügyeletes orvos. Kétszer hányt a Pici, aztán azt mondták, ha még egyszer hány, hozzam be.

- De miért ide?

- Miért, miért? Mert a Gyáli út ezen részéről kiváló kilátás nyílik a férjem munkahelyére, így szemmel tarthatom, mit csinál az új, nálam 10 évvel fiatalabb és 30 kilóval könnyebb, szőke, hosszú combú titkárnőjével napközben, s egyidőben fejleszthetem kortárs művészettel kapcsolatos tudásomat is, hiszen ha távolabb tekintek, láthatom az új Fradi Stadion lécmadarát. Ami pedig a gasztronómiai szolgáltatásukat illeti,úgy tudom, egyszerűen pazar a gépi kávé az egyetlen, a kórteremtől kb. 500 méterre lévő automatában. Arról nem is beszélve, hogy imádom a kihívásokat, s ha valahol, hát maguknál el lehet kapni valami másodlagos fertőzést is az első mellé, s hát minden anya álma egy 5 hónapos gyerekkel valami komoly vírus. Mondjuk egy jó kis vérhas. Hm?

Persze ezt a frappáns választ csak utólag és csak gondolatban fogalmaztam meg magamnak kínomban, mikor már a sürgősségi szoba amúgy finom meleg linóleum padlóján próbáltam a gerincsérvemet kicsit helyrerakni. Ákos végre beájult ugyanis. Nem csoda, a kórteremben 27 fok volt. Az infúzió meg ráérősen csepegett, valami apró lámpácska villogott a digitális adagolón (milyen high-tech a magyar egészségügy!),  amúgy meg csend volt. És én nem tudtam aludni. Ez is a szülőség része. Bár ezt nem reklámozzák a rózsaszín, tökéletes sminkes és frizurás, angyali mosolyú 25 éves anyák, kerekre púderezett fenekű, nyitott szemmel kamerába mosolygó csemetés képeivel illusztrált anyaságról szóló írásokban. Meg úgy sehol sem. Ez a kisbetűs rész. Hogy egyszer eljön ez is.

Hogy a gyerek beteg, irány a kórház, a kínzóeszköznek is beillő székeivel, a "hülyevagyanya" arckifejezésű ápolónőivel és a hormonfröccsel, amitől akkor sem tudnál aludni, ha történetesen egy memóriahabos matracos, gerinckímélő ágyráccsal ellátott, pihe-puha, frissen mosott huzatú párnáktól és paplanoktól illatozó ágyba fekhetnél. De csak könyörületből a padlóra. Aztán vissza a székre, nehogy a reggeli váltás meglássa, hogy a földön fekszel. 

- 48 óra megfigyelésre bent tartjuk. - mondja az orvos.

- Hogy mondta? 48 óráig popsitörlés, de leszarjuk?

2 nap, 3 éjszaka egy beteg gyerekekkel teli kórházi osztályon szerintem bárkit kikészít idegileg és fizikailag. Aggódsz a gyerekért, akire csak hümmögve néznek a mindig változó, reménytelenül lestrapált orvosok és kissé szemrehányóan megkérdeznek, hogy, "deanyamiérisIDEjöttek?" közben nem eszel, nem alszol, nem pisilsz, nem fürdesz, nem ülsz le, nem állsz fel, nem veszel levegőt. Ha csöngetsz az a baj, ha nem csöngetsz az a baj, ha alszik az a baj, ha nem alszik az a baj, minden baj és jaj.

Mikor vasárnap délben, egy adag tejcsokis kekszet hátrahagyva azoknak, akik vasárnap is dolgoznak értünk, hazakerültünk, Ákos érdeklődő szemekkel nézett körbe a lakásban, majd vigyorogva kapaszkodott az apja nyakába. Én meg nekiláttam kimosni a lakás összes hozzáférhető textíliáit, s kiüldözni az elmúlt 3 napban otthon bulizgató és szemérmetlenül szaporodó (a szemetek, ezek bezzeg!) hányásvírusokat. Mikor a férjem úgy szólított, drágám, fel sem kaptam a fejem. Nem értettem, miért nem azt kérdezni tőlem, ez az értelmes amúgy kimondottan jóképű, de kissé fáradtnak tűnő, szemüveges orvos: "deanyamiérisIDEjöttek?"

* Szülő-zsonglőrség - ez az az állapot, amikor a kisméretű (pár hónapos) gyerekhez minimum 2 kéz kéne, hogy ne essen le (a feje), de neked még papírokat, enni, inni valót, lakáskulcsot, autókulcsot, papírzsepit, cumit, játékállatkát, homokozószettet, labdát stb. kell elővenned, eltenned, nyitni, csukni, tenni, venni, s mindehhez csak 2 kezed van, amivel ugye a gyereket fogod, hogy stabil maradjon, de azért így is megcsinálod.