Szülőnek lenni a legextrémebb sport a világon, mégis ebbe vágnak a legtöbben bele. Rengeteg elszántságot igényel és sokkal inkább életformává válik, mint a futás vagy a jóga. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy jó alakunk vagy kiegyensúlyozott lelkivilágunk lesz tőle, ellenben az biztos, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor annyira holtpontra jutunk, hogy legszívesebben kiszállnánk. Úgy az egészből. Semmi szőlőcukor vagy izomgörcs lazító, neki egyenesen a Dunának, aztán had szóljon. Persze szerencsénk van, mert a szülőséghez jár sok-sok apró kis ajándékcsomag, és persze elsősegély láda is attól a valakitől, aki a gyereket küldi. Így azok közül, akik elindulnak ezen az életfogytig tartó maratonon, a legtöbben boldogan és sikeresen érnek célba. S útjuk során örömmel bontogatják a frissítő pontok apró meglepetéscsomagjait.
Kedden olyan volt, mintha nem ébredtem volna fel reggel, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Ahogy félálomban a férjem után tapogatóztam, nem találtam. Néhány perccel később, mikor végre kinyitottam a szemem, láttam, hogy falfehéren támolyog be az ajtón és megtörten rogy le az ágy szélére.
- Neked nincs hányingered? - nyögte.
És akkor jött az aham-érzés. Valóban. A hányinger egy dolog, de emellett úgy éreztem, ha valamelyik lurkó fel talál ébredni, akkor bekövetkezik, amivel mindig fenyegettem őket, ha nem tudtam eleget aludni: négykézláb megyek be hozzájuk.
- De. - válaszoltam kis tűnődés után, majd hozzátettem - plusz azt hiszem, nem tudok felkelni.
A férjem rezignált nyugalommal vette tudomásul a kijelentésemet, majd elrohant a mellékhelyiségbe. A felkelő nap fénye bemosolygott az ablakon.
- Szép napnak nézünk elébe. - gondoltam. S gondolati hálóm valószínűleg meglendítette a családi telepatikus rendszer egyik szálát, mert nagyobbik fiam elemi erővel kezdett kiabálni a szobájából, hogy az apját akarja. Aki ugye a mellékhelyiségben volt, én meg ugye egy másik dimenzióban. De aztán anyai szupererőmet beröffentve feltápászkodtam és nekiindultam. Felsejlett valami huszonéves korom másnapos reggeleiből. Na, azokra mondják, hogy kisipari tanuló. Ez az életérzés, mely az ágyunk és a gyerekszoba közötti 4,5 méteren a hatalmába kerített, valószínűleg a legkeményebb úri piások rémálmát is megszégyenítené kisujjból. Na, de nem taglalom tovább. Akinek gyerek van, ismeri a gyerekekkel járó finom, szülőket izomból legyaluló bölcsi/ovi vírusokat, amiktől a lurkók általában csak lelassulnak, mi meg általában utánanézünk a neten van-e épp akciós kupon koporsóra.
S hogy jön ide a címben említett boldogság? Akinek gyerekei vannak, azok számára két mission impossible létezik: eleget aludni, a pároddal elég, értékes időt tölteni. Értékes alatt azt értem, amikor tudtok egymással beszélni és oda is figyeltek arra, amit a másik mond (a szex is fontos, de ezt most hagyjuk). Nekünk most ezt a már-már mennyei állapotot hozta el a hányós-fosós nyavalya. Amihez persze mellékhatásként hozzá jött úgy 40 fok körüli láz, hidegrázás, és a mellékhelyiség sűrű látogatása, mely cseppet sem mondható kellemesnek, de így visszagondolva rá, megérte, mert teljesen és totálisan ágyhoz kötött. És semmi mást nem tudtuk csinálni, csak aludni és beszélgetni. Úgy, ahogy az elmúlt 3 évben, mióta a srácok megvannak sehogy sem ment. Mert ugye, ha egészségesek vagyunk és van 1,5 szabad percünk a lurkók mellett, mindig van valami fontos, amit el kell intézni, be kell fejezni, meg kell csinálni, s a csak vagyunk együtt állapot, amit gyerektelenül heti rendszerességgel műveltünk vasárnap dél és egy között, az még várhat. És vár 3 éve. És még ki tudja meddig és meddig várt volna, ha nem dőlünk szinkronban dugába, s nincsenek a férjem szülei, akik az első S.O.S füstjelre rohantak, ágyba zavartak minket és elvitték fiainkat papamama élmény napokra csendesen.
Az a jó a szülőségben, hogy megtanulunk a kis dolgoknak is örülni. Én örülök ennek a két napnak, mert akármilyen szar is volt (szó szerint), mégis, képesek voltunk a férjemmel végre megállni, egymásra figyelni és együtt lenni anélkül, az állandó készenléti feszültség nélkül, amiben évek óta élünk. Hülyeség? Lehet, de én boldog vagyok.
