Ma este csillogó fényeket rajzol ablakunkra a karácsony,

Illatos melegben vidáman hintázik mézeskalács a faágon,

Kacagva táncoló, izgatott perceknek csodás füzére ez a napunk,

S a legnagyobb ajándék, hogy a fa körül ma mindannyian, együtt vagyunk.

Duci, szürke fellegek,

Kelljetek most szárnyra,

Sok-sok huncut kisgyerek,

A havazást várja!

Hulljon puha hópihe,

Szomorú, téli tájra,

Legyen, ünnepi fehér,

Karácsony napjára.

Úgy várunk rád béke,

Köszönts be végre,

Három gyertyával,

Lépj a sötétbe,

Találjon megnyugvást,

Minden űzött lélek,

Gyere el közénk ma,

Mindőnkhöz, kérlek!

Oh,

Kedves Fenyő!

Oly boldog vagyok,

Hogy ma este nálunk is,

Karácsonyfa ragyog,

Hogy zöldellő, illatos ágaid alatt,

Sok-sok szép, várva várt ajándék akad,

Csillogó ünneplőd bámulom csak egyre,

S körbetáncollak ígérem, minden nap, nevetve,

Hálás vagyok neked, hogy boldoggá teszed,

Az ünnepemet!

Tanítsd gyermeked a jóra,

A szépen kimondott magyar szóra,

Hogy a köszönöm jó, s nem szégyen a kérem,

Hogy a szeretet több lesz, ha nagy adagban mérem,

Hogy meglátni a gyengét s kezet nyújtani,

Olyan, mint adventkor gyertyát gyújtani,

Meleget hoz szívedbe a segítő szándék,

S ha cserébe semmit, de semmit se várnék,

Csak adnék és nevetnék úgy mint a gyerek,

Akinek ez a föld még tiszta és kerek,

Őrizd meg benne a lelket,

Hogy mindannyiunknak,

Szülessen,

Egy jobb és szebb világ!

Várom, hogy jöjjön a karácsony reggel,

Ilyenkor, mikor édesapa felkel,

Nem rohan a fürdőbe, pizsamában marad,

Ha akarom, nyakba vesz és körbe-körbe szalad,

A nappaliban velem.

A karácsonyt ezért is nagyon szeretem.

Mert ilyenkor mindent együtt csinálunk,

Süteményt sütünk és fát farigcsálunk,

Este, ha a fenyő fénye betölti a szobát,

Megtaláljuk alatta a régen vágyott csodát,

Anya és apa mosolyog,

Ez a világon a legeslegjobb dolog,

Hogy végre nem rohan senki semerre,

Együtt vagyunk boldogan nevetve, ünnepelve,

Nem ordít a TV, csak a gyertyafény az asztalon,

Világít ránk, és én nagyon nagyon,

Boldog vagyok így!

A remény egy kincs, jól vigyázz rá,

Zárd lelked mélyére, hogy ne veszítsd el soha,

S ha életed beragyogja kedves, meleg fénye,

Kinyílik minden ajtó, s megtörténik a csoda.

Mi van a Mikulás hátán?

Egy hatalmas piros zsák,

S a zsákban ott lapul neked,

Sok-sok színes finomság,

Ha jó voltál megkapod,

Nem kell soká várni,

Már csak a csizmádat kell majd,

Szépen kisikálni!

Éljen szívedben a remény, hogy végre,

Beköszönt földünkön a béke,

Betölti az öröm lelkedet,

S magához ölel a szeretet.

Réges régen, az idők kezdetén, mikor Isten a varjút teremtette, bizony őt is dalosmadárnak alkotta meg. Szerette reggelente, mikor napkelte után még  harmatos a fű, hallgatni a sok gondtalan tollas jószág énekét. Reggeli ébredésük dala kórusként zengett az Édenkertben, s boldogsággal töltötte meg az Úr szivét.

- Ilyen csodálatos harmóniában még teremteni is sokkal jobban esik. - gondolta Isten s nekilátott benépesíteni a sivatagot.

A varjú nagyon büszke volt szép fekete tollaira, peckes járására s arra, hogy ő a legmélyebb hangú énekes a madárkórusban. Minden reggel egyre hangosabban és hangosabban zengte az ébredés dalát, úgy érezte, az ő éneke a legszebb mind közül.

- Hallod-e varjú - szólította meg a pacsirta - kicsit túl hangos vagy mostanában, lassan nem hallani tőled a többi madár dalát.

A varjú ügyet sem vetett az apró, vékony hangú madárkára, s tovább szállt.

- Biztos irigykedik az erős hangomra ez a kis csivitelő. - gondolta kevélyen.

S másnap még hangosabban fújta.

- Hallod-e varjú - szólitotta meg most a fekete rigó - túl hangosan dalolsz mostanában. Kérlek, hagyj mást is énekelni!

-Biztos az zavarja, hogy az én tollam sokkal feketébb, mint az övé. - gondolta bosszúsan a varjú, magasra emelte a csőrét és odébb repült.

Másnap még hangosabban és büszkébben énekelt.

-Varjú, kérlek, nagyon hangos az éneked. Mi többiek már nem is hallatszunk melletted. Dalolj kicsit lágyabban, együtt szebb a muzsika - kérlelte kedvesen a cinege.

- Már ez a kis apróság is kezdi, aki csak azt tudja fújni, hogy nyitnikék? - gondolta mérgesen a varjú - Elég volt ebből! Majd megnézhetitek, milyen lesz a kórus nélkülem.

Másnap reggel a madarak meglepödve vették észre, hogy a varjú nem énekelt hajnalköszöntőt. Sértődötten ült egy jegenye csúcsán s megvetően nézett. Isten is elcsodálkozott rajta, hogy a madárkórus legbuzgóbb tagja csenden maradt, de nem szólt semmit. Ezután minden reggel várta, hogy a varjú meggondolja magát és újra dalba kezdjen, de az csak sértődötten ült csöndben. Egy hang nem hagyta el a csőrét.

Az Úr egy reggelen magához hívta a varjút és megkérdezte:

- Kedves madaram, szép fekete varjam, hát mi lelt téged, miért nem dalolsz a többiekkel?

- Nem akarok - felelt a varjú morcosan.

- De miért nem? Én úgy szeretem hallgatni messze zengő, szép, erős hangod. - simogatta meg Istan a varjú szárnyát kedvesen.

- Mert nem akarok. Soha többé nem akarok énekelni ezekkel. - mondta varjú majd széttárta szárnyát és elröppent.

- Legyen, ahogy akarod barátom. - mondta az Úr és bánatosan nézett a fekete madár után.

A varjú néhány nap múlva elköltözött a többi madártól, nagyon zavarta már a vidám csivitelés. Csak telente bújt elő rejtekéből, mikor a dalos madarak aludtak vagy elköltöztek messze, ahol mindig süt a nap. Ilyenkor egyedül sétálgatott peckesen s mikor azt hitte senki sem hallja, bánatosan azt mondogatta csak:

- Kár, kár, nagy kár!