Egyszer volt, hol nem volt, fent a magas égen,

Sétált két kis felhőtestvér óvatosan, szépen,

A nagyobbik, sötétebbik neve az volt Dezső,

A kisebbik, szürkét meg úgy hívták, hogy Jenő.

Nézelődtek, kukucskáltak, lesték lent a világot,

Mit szaladgál a sok ember, ilyet meg még ki látott,

Elszálltak a mező felett, láttak traktort pirosat,

A városban látták mennyi ember van, ki írogat,

Meglesték a minisztert ki libamájat eszeget,

Sajnálták a koldust, ki az utca sarkon kéreget,

Nevettek a gyerekekkel, mert a labda elgurult,

Szomorkodtak a sofőrrel, kinek kocsija felborult,

Ahogy vígan szemlélődtek történt az a baleset,

Hogy Dezső meglökte Jenőt, s szegényke elesett,

Megütötte felhőhasát s rá is dörgött Dezsőre,

Te ügyetlen, mit csináltál, miért nem nézel előre,

Jenő szeme csak szikrázott és visszalökte Dezsőt,

A testvére is elesett, s ledörögte a kis Jenőt,

Miért löktél fel, de buta vagy, majd megmutatom neked,

Elkaplak és kiporolom a kis szürke feneked!

Birkóztak és morgolódtak, szikrázott a két szemük,

Olyan nagyon verekedtek, hogy elfogyott az erejük,

Arra járt a Déli Szél és megdorgálta jól őket,

Ejnye fiúk, ki látott már ilyen buta felhőket,

Tessék szépen kibékülni, verekedni rossz dolog,

Testvéredet bántani, sosem lehet jó okod!

A két kicsi felhő fivér szégyenkezve pislogott,

Előbb Jenő aztán Dezső is egy nagyot szipogott,

Megölelték egymást gyorsan, s csendben sírdogáltak,

Könnyeikkel inni adtak a szomjazó világnak,

Ázott mind a poros utca, mező, traktor, város,

Vizes lett az erdőszél, a strand meg igen sáros,

Mosolyogva nézte a Nap a síró kis felhőket,

S, hogy végre megnyugodjanak, megsimogatta hát őket,

Elfújta szomorúságukat vidáman a Déli Szél,

S a két felhő testvér, újra kézen fogva mendegél.