Réges régen, az idők kezdetén, mikor Isten a varjút teremtette, bizony őt is dalosmadárnak alkotta meg. Szerette reggelente, mikor napkelte után még  harmatos a fű, hallgatni a sok gondtalan tollas jószág énekét. Reggeli ébredésük dala kórusként zengett az Édenkertben, s boldogsággal töltötte meg az Úr szivét.

- Ilyen csodálatos harmóniában még teremteni is sokkal jobban esik. - gondolta Isten s nekilátott benépesíteni a sivatagot.

A varjú nagyon büszke volt szép fekete tollaira, peckes járására s arra, hogy ő a legmélyebb hangú énekes a madárkórusban. Minden reggel egyre hangosabban és hangosabban zengte az ébredés dalát, úgy érezte, az ő éneke a legszebb mind közül.

- Hallod-e varjú - szólította meg a pacsirta - kicsit túl hangos vagy mostanában, lassan nem hallani tőled a többi madár dalát.

A varjú ügyet sem vetett az apró, vékony hangú madárkára, s tovább szállt.

- Biztos irigykedik az erős hangomra ez a kis csivitelő. - gondolta kevélyen.

S másnap még hangosabban fújta.

- Hallod-e varjú - szólitotta meg most a fekete rigó - túl hangosan dalolsz mostanában. Kérlek, hagyj mást is énekelni!

-Biztos az zavarja, hogy az én tollam sokkal feketébb, mint az övé. - gondolta bosszúsan a varjú, magasra emelte a csőrét és odébb repült.

Másnap még hangosabban és büszkébben énekelt.

-Varjú, kérlek, nagyon hangos az éneked. Mi többiek már nem is hallatszunk melletted. Dalolj kicsit lágyabban, együtt szebb a muzsika - kérlelte kedvesen a cinege.

- Már ez a kis apróság is kezdi, aki csak azt tudja fújni, hogy nyitnikék? - gondolta mérgesen a varjú - Elég volt ebből! Majd megnézhetitek, milyen lesz a kórus nélkülem.

Másnap reggel a madarak meglepödve vették észre, hogy a varjú nem énekelt hajnalköszöntőt. Sértődötten ült egy jegenye csúcsán s megvetően nézett. Isten is elcsodálkozott rajta, hogy a madárkórus legbuzgóbb tagja csenden maradt, de nem szólt semmit. Ezután minden reggel várta, hogy a varjú meggondolja magát és újra dalba kezdjen, de az csak sértődötten ült csöndben. Egy hang nem hagyta el a csőrét.

Az Úr egy reggelen magához hívta a varjút és megkérdezte:

- Kedves madaram, szép fekete varjam, hát mi lelt téged, miért nem dalolsz a többiekkel?

- Nem akarok - felelt a varjú morcosan.

- De miért nem? Én úgy szeretem hallgatni messze zengő, szép, erős hangod. - simogatta meg Istan a varjú szárnyát kedvesen.

- Mert nem akarok. Soha többé nem akarok énekelni ezekkel. - mondta varjú majd széttárta szárnyát és elröppent.

- Legyen, ahogy akarod barátom. - mondta az Úr és bánatosan nézett a fekete madár után.

A varjú néhány nap múlva elköltözött a többi madártól, nagyon zavarta már a vidám csivitelés. Csak telente bújt elő rejtekéből, mikor a dalos madarak aludtak vagy elköltöztek messze, ahol mindig süt a nap. Ilyenkor egyedül sétálgatott peckesen s mikor azt hitte senki sem hallja, bánatosan azt mondogatta csak:

- Kár, kár, nagy kár!