Van egy kísérlet, ami, bár életveszélyes, mégsem labor körülméynek között zajlik. Full élesben nyomják, világszerte, tök legálisan.  Van egy rossz hírem. Te is benne vagy! Fedőneve: gyereknevelés.

Azt hiszem, ez a világ egyik legelcseszettebb kísérlete, mert, bár jó néhány ezer éve igyekszünk rájönni, hogyan lehet boldog gyereket nevelni, kb. még mindig a sötétben tapogatózunk. Az utóbbi néhány évben felcsillant a remény fénye az alagút végén. Legalábbis én, s a többi pszichológiában (is) hívő társam azt reméljük, hogy nem a 7.20-as Nagykanizsai gyors jön szembe. Hanem valamiféle megoldás.

Ami bizonyos,  a gyereket újabban szokás önálló, értelmes embernek tekinteni. Ez már eredmény, kérem. Komolyan! Kicsit túlzásba is vittük, ami persze a kísérleti jellegből adódik. Amolyan mellékhatás, amit majd néhány generáció alatt kiheverünk. Addig meg bőszen, s a hátunk mögött összekulcsolt ujjakkal reméljük, nem dönti romba a teljes civilizációt néhány önjelölt megváltó SZTK keretes szemüvegben, okostelefonnal a kezében. Hanem haladunk a tökéletes boldogság recepjének megtalálása felé. Vagy valami.

Jó móka lesz. Amit ne várjunk ölbe tett kézzel, sőt! Kezdjük a legkézenfekvőbb probléma kiküszöbölésével: magunkkal. Ha magunkon a jobb kezünkkel átnyúlva a bal vállunk mögött kitapintjuk azt a kis mélyedést a fülcimpánk alatt két ujjnyira és ezzel megleljük az újraindító gombot... na jó, vicceltem. Szóval ennél bonyolultabb lesz. A dolgok jelenlegi állása szerint a legtöbb gyerekkel kapcsolatos nevelési probléma bennünk, a mi szüleinkben, az ő szüleikben és így tovább gyökerezik. A baj ugyanúgy örökölhető, mint a szemszín vagy a virtuóz fuvolajátékra való hajlam. Szóval lesz itt mit csinálni:

1. lépés: felismerés.

Már, hogy elképzelhető módon azért nem kóser valami (kicsit, eléggé, rohadtul), mert otthon anno nem működött  ez meg az.

2. lépés: azonosítás.

Ha elfogadtad, hogy anyád/apád sajnos nem egy szent és bizony nem csak a húslevest sózta el vasárnaponként, de a Te lelkedben is elgörbített néhány csapszeget, akkor jöhet annak megtalálása, hogy pontosan hol is a hiba.

Keresgélhetsz ilyen helyeken: önbecsülés, önmagad és mások szeretetének képessége, társas kapcsolatos (párkapcsolat, barátság), stressz- és konfliktuskezelési képeség stb. Ha ezekben nálad valami deficites, jó eséllyel a gyerkőcödben is az lesz. Rosszabb hír: az unokádban is, ha nem lépsz, de sürgősen tovább.

3 lépés: javítás.

Ha azonosítottad, hogy mi a bajod, s ezt a szüleidnek vélhetően milyen bénázása (igen, ők is bézátak, ahogy Te is bénázol, ez van) okozta, akkor meg kell bocsátanod nekik. A szüleink korosztályának sok mindenben nehezebb, meg persze könnyebb is volt mint a mi generációnknak. Ami azonban biztos, akkoriban még nem nagyon foglalkoztak gyerekpszichológiával (sem), így gőzük nem lehetett arról, hogy egy kis pofon, vagy az amíg az én kenyeremet eszed és hasonló dumák milyen hullámokat indítanak el.

4. lépés: tudatosság.

Megvan a hiba. Megbocsátottál anyádéknak és magadnak is az eddigi bénázásért, induljunk új lappal, robotpilóta nélkül. Baromi kemény út áll előtted. Mert minden egyes reakciódat ezután jó kis meós módjára át kell majd nézned: hogy nem-e az anyád/apád akar belőled kitörni újra. De ez egy idő után csillapodik és az újraprogramozás után megtörik az átok. Tökéletes szülő sosem leszel, mert olyan nincs, de nem adod tovább a generációs ágytálat karimáig töltve a gyereknek, így ő nem csak jobb szülő, de várhatóan boldogabb ember is lehet.

S ez mennyivel menőbb már, mint egy almamobil. Szóval, lélekbúvárpalack fel. Merülés!