Újabb forró nyári nap köszöntött az avarfalvi  kertre.

- Szomjas vagyok! - panaszkodott Tátika.

- Elhiszem kicsim, tényleg borzasztó meleg van - próbált árnyékot borítani a kert legkissebb lakójára Alma. Sajnos nem volt elég terebélyes ahhoz, hogy a virágoskertig is elérjen, így csak szóban próbált segíteni - Talán ma már lesz eső.

- Minden nap ezt mondjátok - feleselt Tátika durcásan - hogy majd délben, majd, délután, majd este.Aztán egy csepp se!

- Lágyszárúak, mind türelmetlenek! - legyintett szúrós, ezüstszínű ágaival bosszúsan Fenyőúr.

- Nem vagyok türelmetlen, csak szomjas - válaszolt Tátika sértődötten.

- Tényleg elég kellemetlen ez a forróság. De legalább a barackjaim aszalásával nem kell majd bajlódnia senkinek - próbált viccelni a rengeteg terméstől roskadozó Sárgabarack.

- Kár értük. Ha ihattak volna, mind nevetve gurilnának a fűben, ha eljön az ideje a pottyanásnak. Most olyan ráncosak, mint a szomszéd néni arca, aki majdnem 80 éves! - fecsegett Tátika.

- Ugyan már 80 év is valami? Engem még az ükpapa ültetett tegnap előtt múltam 120 éves - húzta ki magát Dió.

- És 100 éve is ilyen szomjas volt mindenki a kertben? - érdeklődött Tátika kíváncsian.

- Hát, én emlékszem egy nyárra, amikor egy csepp eső sem esett - válaszolt barátságosan Körte, aki olyan girbe-gurba és göcsörtös volt, hogy sokan úgy hitték, még Diónál is öregebb - nehéz idők voltak. Meg azok is, amikor annyi esett, hogy egy hétig álltak a pocsolyák a fűben. Vízből se a sok, se a kevés nem jó

- Jaj, ne beszéljünk vízről, olyan szomjas vagyok! - nyöszörgött Tátika és lelógatta a fejét, hogy kevésbé süsse a nap.

- Ugyan már, ne nyavalyogj annyit azokkal a pici virágaiddal. Nézz meg engem! - mordult rá Rózsa kertszomszédjára - Ennyi óriás virágot egyensúlyozni egy száron!

- Verbénának sokkal több virágja van mint neked - vágta rá Tátika azonnal.

- Igen, ahogy nézem, lassan ki is szárad szegény - állapoította meg Muskátli, aki szerencsés volt, hisz nem a virágoskertben, hanem a mindig félárnyékos ablakpárkányon lakott egy ládában.

- Nem csoda. Ennyi eső mellett napi egy locsolás kinek elég? Lehet, ma még azt is elfelejtik - elmélkedett Petúnia.

- Te is szomjas vagy már Petúnia? - kérdezte Tátika miközben azon töprengett, hogy lefekszik, kicsit a földre. Úgy érezte, szédül.

- Ejnye, miért kell mindig a vizet nyakalni? Osszátok be amit kaptok, mint én! - pöffeszkedett Kövirózsa.

- Dehát neked könnyű. Téged a sivatag széléről hoztak - szólt vissza Tátika és lefeküdt a földre, mert már nem bírt állni .

- Tévedés! Az én vagyok - vigyorgott a terasz napos sarkában Kaktusz - neked meg mi bajod?

- Szomjas vagyok! - nyöszörgött Tátika.

- De akkor minek fekszel a földre? Mi vagy te, miniborostyán? - érdeklődött Vadszőlő.

- Már nem bírom kivárni míg végre esik - sóhajtott Tátika.

- Pedig itt van mindjárt! - fordult Tátikához mosolyogva Napraforgó, aki csak véletlenül keveredett a virágoskertbe.

- Ezt meg honnan tudod? - csodálkozott Tátika.

- Nem látom a napot. Pedig itt kéne legyen, pont az arcom felett - válaszolt Napraforgó.

Hamarosan teljes csend telepedett a kertre,hiszen minden növény szorgalmasan itta a hirtelen jött nyári zivatar finom, hűvös cseppjeit.