Hol a hó, hol a hó?

Mondd csak kedves Tél!

Január van s napsütés,

Semmi sem fehér.

Küldj nekünk felhőket,

Hulljon már a hó,

Hisz január közepén,

Szánkózni a jó!

A kép szinezőként letölthető innen.

A negyedik gyertyának arany színű fénye,

A szeretet világosságát hozza el az éjbe,

Ez a legnagyobb ajándék, mit pénzen nem vehetsz,

Öleld át ma jó szorosan bátran akit szeretsz,

Mosolyogva néz le ránk  a mi drága Urunk,

Hogy szent Fia által végre megleltük az utunk.

Három napkeleti király érkezik, érkezik,

Hol találjuk a kis Jézust, kérdezik, kérdezik,

Messze földről azért jöttünk,

Gyermek Urunk, felköszöntünk,

Születésed napján,

Édesanyjád karján.

Hol van a karácsony?

Friss mákos kalácsban?

Hótetejű házak fénylő ablakában?

Színes papírdoboz belsejébe rejtve?

Zörgő celofánba féltve betekerve?

Hol van a karácsony?

Illatozó tálban?

Édes likőrrel telt kristálypohárban?

A fenyőfán égő csillogó fényekben?

Az angyalról szóló boldog énekekben?

A karácsony ott van,

Minden kedves szóban,

Ha őszintén kérded: és a néni, hogy van?

Türelmes mosolyban, egy apró segítségben,

S a szeretettel teli odafigyelésben.

A harmadik láng az Öröm fénye,

Eljött a Megváltó közénk végre,

Bűneink meg lettek mind bocsátva,

S békesség költözik a világba.

Istenünk, öröm és hála neked,

Hogy az embert ily' nagyon szereted!

Mákos bejgli, diós bejgli, szeretem, szeretem,

Egy szeletet mindegyikből megeszem, megeszem,

Karácsonyest bejgli nélkül nem lehet, nem lehet,

S kell hozzá még a fa alá szeretet, szeretet!

Kopp és ropp, kopp és ropp, törik a dió,

Karácsonyra együtt sütünk én és Nagyanyó,

Csurr és csöpp, csurr és csöpp, így pereg a méz,

A konyhában szorgoskodik két picike kéz.

Szomorúan álldogált a Hóember az udvarban. A november végén leesett hóból építették a gyerekek. Akkor fehér volt minden, a kert, az utca, a háztetők és a fák, meg persze a Hóember is. Szép piros fazekat kapott kalapnak, az orra pedig egy friss, ropogós répa lett. Büszke is volt magára a Hóember nagyon, hiszen a gyerekek is minden nap kijöttek hozzá. Hoztak neki köveket gomboknak, körbetáncolták, énekeltek neki vagy csak nagy szemekkel csodálták a művüket. Nagyon jó dolga volt.  

Vidáman álldogált az udvaron, míg egy napon eleredt az eső, fújni kezdett a szél, s a Hóember piszkos, szürke lett. A táj is elsötétült és minden olyan szomorúvá változott. Már a gyerekek sem törődtek többé a Hóemberrel, s a szép kőgombjai is lepotyogtak róla lassanként.

A Hóember bánatosan állt, betegnek érezte magát és csúnyának. De ami a legjobban fájt neki, hogy olyan nagyon egyedül volt. Ahogy magában szomorkodott, arra repült egy kis cinke. Megsajnálta a bánatos Hóembert és a fejére ülve megkérdezte:

- Miért lógatod azt a hosszú sárgarépa orrod?

- Hogy is ne lógatnám, mikor csúnya is vagyok, beteg is vagyok, egyedül is vagyok. Egész nap folyik a könnyem, de senki nem törődik velem. Mi vár így rám? – mormogta a Hóember bánatosan.

- Ne szomorkodj, hamarosan itt a Karácsony! Biztos Te is kapsz valamit! Légy türelmes! – csipogta a cinke és továbbröppent.

- Karácsony? Vajon mi az a karácsony? – töprengett a Hóember.

Ezután minden nap figyelte a kaput, hátha megérkezik a karácsony. Látta, hogy a gyerekek és a szüleik is nagyon készülődnek valamire. Dobozokat és nagy zacskókat cipelnek, színes égőkkel díszítik a kerítést és egyik este egy nagy fenyőfát is hazahozott az édesapa.

- De vajon hol a karácsony? – gondolkodott a Hóember – Talán a dobozokban? Vagy a szatyrokban?

Nagyon szerette volna megkérdezni a gyerekeket, de sajnos ők nem tudtak vele beszélni, így egymagában gondolkodott, töprenkedett.

Aztán egyik este úgy érezte, mintha valaki csiklandozná az orrát. Körbenézett és látta, hogy újra eleredt a hóesés. Esett egész este és éjszaka, meg reggel és délben. Szép fehér lett az udvar, az utca, sőt a háztetők és a fák is. A Hóember bámulta a havat és mintha már nem lett volna olyan szomorú. A hó délután is esett, még akkor is, mikor beesteledve a gyerekek kiszaladtak az udvarra.

- Javítsuk ki a Hóembert! – kiáltozták vidáman és friss hóval dörzsölték, visszatették a gombjait és kerestek neki egy szép nagy cirokseprűt is.

- Építsünk neki családot! – javasolta a legnagyobb gyerek, s hamarosan a Hóember mellé került egy Hóleány és egy Hógyerek is.

Ahogy a gyerekek elkészültek a nagy munkával körbetáncolták a Hócsaládot és vidáman elénekeltek néhány karácsonyi dalt.

- Jól van Kicsik, most már gyertek be, – kukucskált ki a konyha ablakán az édesanyjuk – úgy látom megérkezett az angyalka.

- Hurrá, itt a karácsony! - kiáltottak a gyerekek és berohantak mind a házba.

A Hóember boldogan nézett körbe a gyönyörű havas udvaron, s látta, hogy újra szép és fehér mindene. Már nem érezte betegnek magát, s amikor ránézett a mellette mosolyogva álldogáló Hólányra és Hógyerekre úgy érezte, hogy ő a legboldogabb Hóember a világon, hisz már tudta, a legszebb ajándékot kapta karácsonyra: egy családot.  

A második gyertya azért ég,

Hogy legyen: béke.

Szeresse egymást,

A földkerek minden népe,

Ne fogjon fegyvert,

S testvérét ne bántsa,

Istenem, küldj nekünk,

Békét a világra!

Egy esős tavaszi reggelen a Mikulás hangos dörömbölésre ébredt. Kimászott az ágyából és álmosan nyitott ajtót. FinoManó, az édességekért felelős manó állt előtte.

- Mi történt FinoManó, miért dörömbölsz ilyen korán? Összedölt a műhely? - kérdezte a Mikulás.

- Szörnyű dolog történt! Elfogyott a csokoládé! - lihegte a manó kétségbeesetten.

- Az nem lehet! Gyere, nézzük meg a raktárakat. - mondta a Mikulás, miközben magára öltötte a kabátját.

A raktárban a Mikulást meglepő kép fogadta. Teljesen üres volt a csokoládék és cukorkák polca. A raktáros manó csak a fejét ingatta.

- Nem érkezett meg az utolsó két szállítmány. Minden nap vártuk, de nem jött.

- Itt valami nagy baj lehet. Az elmúlt 200 évben sosem volt probélma az édességekkel. De majd én utánajárok! - gondolkodott el a Mikulás és a szánkója felé indult.

A szarvasok csodálkozva néztek rá, hogy ilyen korán útnak indul, de szélsebesen repültek és néhány perc múlva le is szálltak Svájcban, egy havas hegycsúcs aljában, közvetlenül a legrégebbi svájci csokoládégyár mellett.

A Mikulás leugrott a szánról és beszaladt a gyárba, egyenesen az igazgatóhoz.

- Mi történt veletek, Barátom? Nem küldtétek el az utolsó két szállítmány csokoládét! Így hogyan készítsem el a gyerekeknek az édességeket? Szaloncukrot, csokitélapót, csokisnápolyit és egyéb finomságokat. Csokoládé nélkül nincs ünnep!

Az igazgató széttárta a kezét, majd így szólt:

- Sajnálom Mikulás, de nem tudtam csokoládét küldeni neked, ugyanis elfogyott. Már hónapok óta nem érkezik kakaóvaj és hiába kérdezzük, nem tudják megmondani, mikor lesz. Láthatod, leállt a gyár, tönkre fogunk menni. Kérlek, csinálj valamit!

- Rendben Barátom, máris elmegyek a kakaóvaj készítőhöz és megkérdezem mi a baj. - mondta a Mikulás miközben elindult a kijárat felé.

Néhány perc múlva szánkójával megérkezett a kakófeldolgozóhoz Brazíliába egy sűrű őserdő mellé, ahol gyanúsan nagy csend fogadta.

- Az igazgatót keresem – lépett be a bejáraton a Mikulás. Kisvártatva egy nagy irodába került, ahol egy gondterhelt, bajuszos fiatalember fogadta.

- Üdvözöllek fiatal Barátom, a Mikulás vagyok, bár gondolom erre magatól is rájöttél. Azért látogattalak meg ilyen hirtelen, mert azt a hírt kaptam öreg csokoládégyáros barátomtól, hogy nem szállítotok neki kakaóvajat. Történt valami baj?

- Üdvözlöm kedves Mikulás. Sajnálom, de nem tudunk szállítani senkinek sem, ugyanis elfogott a kakaóbabunk már vagy egy fél éve. Sajnos a termelők nem tudják megmondani, hogy mi lehet a baj, de, ha nem kapunk kakaóbabot tönkre fogunk menni. Segíts nekünk! - kérlelte a Mikulást szomorúan a fiatalember.

A Mikulás gyorsan búcsút intett neki és néhány perc röpülés után a szánkója megérkezett Nigériába, oda, ahol a kakaóültetvénynek kellett volna lennie. A Mikulás csodálkozva látta, hogy a növények milyen szárazak és hogyan potyog le róluk szinte az összes, még éretlen termés.

- Mi történt itt? – kérdezte a Mikulás meglepeten.

- Már vagy egy éve nem esett nálunk az eső. A kakaó növényeink lassan mind elpusztulnak, mert nem bírjuk őket locsolni. - tördelte a kezét a kakaóültetvény vezetője, Gowon.

- De miért nem esik az eső? - töprengett a Mikulás és levette a kabátját, mert nagyon melege lett.

- Amióta egyre több gyár működik és egyre több autó jár a világban, évről évre melegebbek nálunk a nyarak és egyre kevesebb eső esik. Mostanra szinte alig néhány csepp. A kakaónövényeink ezt nem bírják. Mind el fognak száradni. - mondta szomorúan Gowon.

- Rendben Barátom, azt hiszem, megvan végre a megoldás! - dörmögte a Mikulás és újra felült a szánkójára.

Az elkövetkező napjait azzal töltötte, hogy felkereste a világ legnagyobb gyárait vezető férfiak kisgyermekeit és megkérte őket, hogy segítsenek neki abban, hogy újra legyen csokoládé a világon.

- Azért jöttem hozzád, mert apukád nem hisz már bennem, viszont Te vagy neki a legfontosabb a világon, s neked bármit megtesz. Kérlek, mondd meg neki, hogy javítsák meg a gyáruk kéményeit, hogy sokkal kevesebb mérges gázt engedjenek a levegőbe, mert, ha nem teszik, soha többet nem lesz csokoládé.

A gyerekek szorgalmasan kérlelték az apukáikat szerte a világon s néhány hónap múlva egyre kevesebb kémény ontott magából mérgező füstöt. Az esőfelhők is visszataláltak Nigériába, ahol a szárazságtól szenvedő kakaónövénykék végere újra teleihatták magukat. Néhány hét múlva a kakaóvaj gyároshoz megérkezett az első kakaóbab szállítmány, amiből éjjel-nappal dolgozva elkészült a svájci csokoládégyárnak szánt alapanyag. A csokoládégyár igazgatója is beállt a munkába, hogy még december elejére elkészüljenek a Mikulás műhelyébe küldendő csokoládéval.

December 4-én este meg is érkezett a sok-sok friss csokoládé FinoMano műhelyébe, ahol elővették a Csodát és néhány óra alatt elkészült az összes kisgyereknek szánt finom édesség.

A Mikulás december 5-én reggel a szokásosnál is korábban kelt, hogy eljusson az összes gyerekhez az ajándék, de először azokhoz a kislányokhoz és kisfiúkhoz, akiknek a segítsége nélkül sosem lehetett volna többé a világon csokoládé.