A kisbaba szépen topog,

Tipp és topp, tipp és topp,

Anya cipője így kopog,

Kipp és kopp, kipp és kopp,

Ágy tetején jó ugrálni,

Hipp és hopp, hipp és hopp,

Ropogós kekszet rágcsálni,

Ripp és ropp, ripp és ropp.

Alszik csendesen szuszogva,

Álmodozva mosolyog,

Olyan szép, hogy el sem hiszed,

Ő a Te kis angyalod.

Homlokán még nincsen ránca,

Gond és bánat őt nem bántja,

Boldog, mert lehet,

Boldog, mert szeret,

Boldog, mert van anyukája,

Ki mindennél jobban imádja.

Elutazott a Nyár Tündér, megérkezik Ősz Anyó,

Batyujában színes, szagos, zörgő levéltakaró,

Kiteríti mind a kertre, az utcára, a mezőre,

Kacsaringós folyópartra, s a sok sűrű erdőre.

Lerázza a diófát, a mogyorót, a makkot,

Szőlőt érlel s a potyogó körte után kapkod,

Kigurítja a gesztenyét tüskés bundájából,

A hideg esőpocsolyákban gyerekekkel táncol.

Deres ködből pókhálót sző harmatgyönggyel tele,

Oly' sok Ősz Anyó munkája el is fárad bele,

Várja már, hogy decemberben megérkezzen Tél Apó,

S a világot beborítsa a puha fehér takaró.

Mikor gyermek kacag,

Lelke tisztasága,

Csilingelve ömlik,

Szét a nagyvilágra.

Ily' angyali zenével,

Mutatja meg Isten,

Hogy a boldogságnál,

Szebb ajándék nincsen.

Szőlőtőkén érett fürtök,

Hinta-palintáznak,

Apró bogyó szemeikkel,

A szüretre várnak.

Kilesnek a levél alól,

S megfürödnek szépen,

A kedvesen melengető,

Őszi napsütésben.

Egy csapat éhes seregély ül a kerítésen,

Na, Te madárijesztő, most légy aztán résen!

Rázza kezed déli szél,

A grimaszod oly rémes,

Nem is lesz a szőlő már,

Többet seregélyes!

Gömbalakú peluspopó az égfelé meredve,

figyelte, hogyan szunyókál a piciny kis emberke,

nyálpatakos, gyümölcspépes, csiklandozós délután,

homokózóban fürödve volt boldog csak igazán.

Bizonytalan tipeg-topog, kismotorral felborul,

ugató hang után egyszer anyát hívni megtanul,

összefirkált plüsskanapé, párnacsatás reggelek,

óvódai anyáknapja, bárányhimlő fellegek.

Villanás a kisgyermekkor könnyezik a sok mama,

hisz várja az ő kis kincsét mától már az iskola.

Sárga gyöngyök üldögélnek zöld kabátka alatt,

A kukorica bajuszkája a hátukra ragadt,

Levetik a kabátot, hopp a forróvízbe,

Puhára főtt csemegénknek, hmm, de jó az íze!

Egyszer volt, hol nem volt, fent a magas égen,

Sétált két kis felhőtestvér óvatosan, szépen,

A nagyobbik, sötétebbik neve az volt Dezső,

A kisebbik, szürkét meg úgy hívták, hogy Jenő.

Nézelődtek, kukucskáltak, lesték lent a világot,

Mit szaladgál a sok ember, ilyet meg még ki látott,

Elszálltak a mező felett, láttak traktort pirosat,

A városban látták mennyi ember van, ki írogat,

Meglesték a minisztert ki libamájat eszeget,

Sajnálták a koldust, ki az utca sarkon kéreget,

Nevettek a gyerekekkel, mert a labda elgurult,

Szomorkodtak a sofőrrel, kinek kocsija felborult,

Ahogy vígan szemlélődtek történt az a baleset,

Hogy Dezső meglökte Jenőt, s szegényke elesett,

Megütötte felhőhasát s rá is dörgött Dezsőre,

Te ügyetlen, mit csináltál, miért nem nézel előre,

Jenő szeme csak szikrázott és visszalökte Dezsőt,

A testvére is elesett, s ledörögte a kis Jenőt,

Miért löktél fel, de buta vagy, majd megmutatom neked,

Elkaplak és kiporolom a kis szürke feneked!

Birkóztak és morgolódtak, szikrázott a két szemük,

Olyan nagyon verekedtek, hogy elfogyott az erejük,

Arra járt a Déli Szél és megdorgálta jól őket,

Ejnye fiúk, ki látott már ilyen buta felhőket,

Tessék szépen kibékülni, verekedni rossz dolog,

Testvéredet bántani, sosem lehet jó okod!

A két kicsi felhő fivér szégyenkezve pislogott,

Előbb Jenő aztán Dezső is egy nagyot szipogott,

Megölelték egymást gyorsan, s csendben sírdogáltak,

Könnyeikkel inni adtak a szomjazó világnak,

Ázott mind a poros utca, mező, traktor, város,

Vizes lett az erdőszél, a strand meg igen sáros,

Mosolyogva nézte a Nap a síró kis felhőket,

S, hogy végre megnyugodjanak, megsimogatta hát őket,

Elfújta szomorúságukat vidáman a Déli Szél,

S a két felhő testvér, újra kézen fogva mendegél.

A kisfiam ma 15 hónapos, de még nem tud járni. Az orvos szerint ráér másfél éves koráig, de a környezetem persze egészen máshogy látja ezt a kérdést. Bevallom, unom már a folytonos érdeklődést, meg a megértőnek álcázott, de titkon sajnálkozó félmosolyokat: oh, hát majd belejön.

Miért kell a gyerekeket folyton siettetni, az anyukákat meg folyamatos teljesítmény kényszerben tartani? Erről szól a mai Mami vers.

Miért nem jár, miért nem jár?

Miért nem szalad, miért nem száll?

Miért nem mászik?

Miért nem kúszik?

Miért nem szaval még Radnótit?

Miért nem beszél három nyelvet,

S miért nem ír még projekttervet?

Mikor lesz már felnőtt,

Végre ez a gyerek?

Hová sietünk úgy?

Még csak ma született!