Úgy várunk rád béke,

Köszönts be végre,

Három gyertyával,

Lépj a sötétbe,

Találjon megnyugvást,

Minden űzött lélek,

Gyere el közénk ma,

Mindőnkhöz, kérlek!

Oh,

Kedves Fenyő!

Oly boldog vagyok,

Hogy ma este nálunk is,

Karácsonyfa ragyog,

Hogy zöldellő, illatos ágaid alatt,

Sok-sok szép, várva várt ajándék akad,

Csillogó ünneplőd bámulom csak egyre,

S körbetáncollak ígérem, minden nap, nevetve,

Hálás vagyok neked, hogy boldoggá teszed,

Az ünnepemet!

Tanítsd gyermeked a jóra,

A szépen kimondott magyar szóra,

Hogy a köszönöm jó, s nem szégyen a kérem,

Hogy a szeretet több lesz, ha nagy adagban mérem,

Hogy meglátni a gyengét s kezet nyújtani,

Olyan, mint adventkor gyertyát gyújtani,

Meleget hoz szívedbe a segítő szándék,

S ha cserébe semmit, de semmit se várnék,

Csak adnék és nevetnék úgy mint a gyerek,

Akinek ez a föld még tiszta és kerek,

Őrizd meg benne a lelket,

Hogy mindannyiunknak,

Szülessen,

Egy jobb és szebb világ!

Várom, hogy jöjjön a karácsony reggel,

Ilyenkor, mikor édesapa felkel,

Nem rohan a fürdőbe, pizsamában marad,

Ha akarom, nyakba vesz és körbe-körbe szalad,

A nappaliban velem.

A karácsonyt ezért is nagyon szeretem.

Mert ilyenkor mindent együtt csinálunk,

Süteményt sütünk és fát farigcsálunk,

Este, ha a fenyő fénye betölti a szobát,

Megtaláljuk alatta a régen vágyott csodát,

Anya és apa mosolyog,

Ez a világon a legeslegjobb dolog,

Hogy végre nem rohan senki semerre,

Együtt vagyunk boldogan nevetve, ünnepelve,

Nem ordít a TV, csak a gyertyafény az asztalon,

Világít ránk, és én nagyon nagyon,

Boldog vagyok így!

A remény egy kincs, jól vigyázz rá,

Zárd lelked mélyére, hogy ne veszítsd el soha,

S ha életed beragyogja kedves, meleg fénye,

Kinyílik minden ajtó, s megtörténik a csoda.

Mi van a Mikulás hátán?

Egy hatalmas piros zsák,

S a zsákban ott lapul neked,

Sok-sok színes finomság,

Ha jó voltál megkapod,

Nem kell soká várni,

Már csak a csizmádat kell majd,

Szépen kisikálni!

Éljen szívedben a remény, hogy végre,

Beköszönt földünkön a béke,

Betölti az öröm lelkedet,

S magához ölel a szeretet.

Réges régen, az idők kezdetén, mikor Isten a varjút teremtette, bizony őt is dalosmadárnak alkotta meg. Szerette reggelente, mikor napkelte után még  harmatos a fű, hallgatni a sok gondtalan tollas jószág énekét. Reggeli ébredésük dala kórusként zengett az Édenkertben, s boldogsággal töltötte meg az Úr szivét.

- Ilyen csodálatos harmóniában még teremteni is sokkal jobban esik. - gondolta Isten s nekilátott benépesíteni a sivatagot.

A varjú nagyon büszke volt szép fekete tollaira, peckes járására s arra, hogy ő a legmélyebb hangú énekes a madárkórusban. Minden reggel egyre hangosabban és hangosabban zengte az ébredés dalát, úgy érezte, az ő éneke a legszebb mind közül.

- Hallod-e varjú - szólította meg a pacsirta - kicsit túl hangos vagy mostanában, lassan nem hallani tőled a többi madár dalát.

A varjú ügyet sem vetett az apró, vékony hangú madárkára, s tovább szállt.

- Biztos irigykedik az erős hangomra ez a kis csivitelő. - gondolta kevélyen.

S másnap még hangosabban fújta.

- Hallod-e varjú - szólitotta meg most a fekete rigó - túl hangosan dalolsz mostanában. Kérlek, hagyj mást is énekelni!

-Biztos az zavarja, hogy az én tollam sokkal feketébb, mint az övé. - gondolta bosszúsan a varjú, magasra emelte a csőrét és odébb repült.

Másnap még hangosabban és büszkébben énekelt.

-Varjú, kérlek, nagyon hangos az éneked. Mi többiek már nem is hallatszunk melletted. Dalolj kicsit lágyabban, együtt szebb a muzsika - kérlelte kedvesen a cinege.

- Már ez a kis apróság is kezdi, aki csak azt tudja fújni, hogy nyitnikék? - gondolta mérgesen a varjú - Elég volt ebből! Majd megnézhetitek, milyen lesz a kórus nélkülem.

Másnap reggel a madarak meglepödve vették észre, hogy a varjú nem énekelt hajnalköszöntőt. Sértődötten ült egy jegenye csúcsán s megvetően nézett. Isten is elcsodálkozott rajta, hogy a madárkórus legbuzgóbb tagja csenden maradt, de nem szólt semmit. Ezután minden reggel várta, hogy a varjú meggondolja magát és újra dalba kezdjen, de az csak sértődötten ült csöndben. Egy hang nem hagyta el a csőrét.

Az Úr egy reggelen magához hívta a varjút és megkérdezte:

- Kedves madaram, szép fekete varjam, hát mi lelt téged, miért nem dalolsz a többiekkel?

- Nem akarok - felelt a varjú morcosan.

- De miért nem? Én úgy szeretem hallgatni messze zengő, szép, erős hangod. - simogatta meg Istan a varjú szárnyát kedvesen.

- Mert nem akarok. Soha többé nem akarok énekelni ezekkel. - mondta varjú majd széttárta szárnyát és elröppent.

- Legyen, ahogy akarod barátom. - mondta az Úr és bánatosan nézett a fekete madár után.

A varjú néhány nap múlva elköltözött a többi madártól, nagyon zavarta már a vidám csivitelés. Csak telente bújt elő rejtekéből, mikor a dalos madarak aludtak vagy elköltöztek messze, ahol mindig süt a nap. Ilyenkor egyedül sétálgatott peckesen s mikor azt hitte senki sem hallja, bánatosan azt mondogatta csak:

- Kár, kár, nagy kár!

Meleg nyári reggelen felébred a macska,

Nyújtózkodik szerteszéjjel mind a négy kis mancsa,

De jól esne most egy finom, friss tejecske reggeli,

Pici, piros tányérjából boldogan lefetyeli. 

Piros zörgő zacskó mélyén,

Ott lapul az öröm,

Fél tucatnyi friss mogyoró,

Hurrá, máris töröm!

Illatozó, édes, leves,

Narancssárga labda,

Itt egy félhold forma, finom,

Mandarindarabka.

Hajszál vékony köpenyében,

Csokitélapó lapul,

Keresgélj még bátran édes,

Mi lehet még legalul?

Szaloncukor papír csörren,

Több is van itt úgy biz' ám,

Kókuszos, zselés és ízes,

Friss mandulamarcipán.