Szent Iván éjjelében nem csak az volt a jó, hogy apával tüzet raktunk a tavasszal metszett, kiszáradt gyümölcsfa ágakból, hanem az is, hogy anya végre világosban ért haza a munkából.
Ma nem rohant a házba csak még egy levelet megválaszolni.
Sem azért, hogy töltsön magának egy pohár bort, mert hosszú volt a nap.
Pedig ez a nap tényleg hosszú. A leghosszabb nap az évben.
Anya nem rohant sehova.
Átölelt.
Éreztem a dolgozós ruhájából áradó finom virág illatot.
És az anya szagot, ami minden ruhájában benne van, akár vesz fel reggel parfümöt fésülködés után, akár nem.
Igazából a virágillat nem is kellene.
Én az anya szagát szeretem.
Anya hosszan átölelt, és hallgatta apát, ahogy elmondta, hogy ezen az estén az emberek tüzön járnak, és nem égetik meg a talpukat.
Anya lassan elengedett.
Levette a magassarkú cipőjét, mintha az viszont égetné a talpát, és eldobta messze.
Aztán nézelődött mint aki keres valamit.
Mikor megtalálta apa baltáját, ami úgy hasítja a tüzelő fát, mint kés a vajat, kinyitotta a táskáját.
Anya nagyon ügyesen szeleteli a kenyeret.
Ugyanilyen ügyesen aprította vékony hasábokra a számítógépét, amik a szalonnasütő tüzére dobálva olyan szikrákat csináltak, mint a szülinapi tortás tüzijáték.
A nap már lement.
De a tűz fényében láttam, hogy anya mosolyog.
Már évek óta nem láttam őt mosolyogni.
Köszi, Szent Iván!