Sün Simon már nagyon várta a születésnapját.
Az almatortát sok-sok kukaccal, amit senki sem tudott olyan jól csinálni, mint a mamája.
A bulit, amire meghívhatta minden barátját. Pont ötöt.
És persze az ajándékokat, amiket szeretett gyorsan, a csomagolást apró fecnikre tépve kibontani.
Az ünnepség egy napos, szeptemberi szombatra esett.
Találkozó pontban délután 4-kor a Nagy Gesztenyefa alatt.
Ezt írta Simon anyukája az összes meghívólevélre. Simon pedig, a biztonság kedvéért, rajzolt mindegyikre egy tortát 5 szentjánosbogárral.
A süngyerek nem is ebédelt, úgy várta a délutánt.
Már 3 órakor a Nagy Gesztenyefa alatt ült, és leste a vendégeket.
Lassan mindenki megérkezett.
Elindult a buli.
Bemelegítésként voltmakk, nincsmakkot játszottak, mókusék kedvenc családi kincskeresőjét.
Aztán bagoly mondja verébnek kitalálóst.
Utána sajtkukac kergetőst, amihez egérék elhozták a kedvenc ementálijukat.
Levezetésként rókázós kidobóst, aminél az nyert, aki előbb kidobja a brancsot.
Végül jött a füttydiszkó, amire rigópapa elhozta magával hobbizenekarát: a DalMa Együttest.
Mikor mindenki jól megéhezett a sok mozgástól, tánctól, játéktól, jött is a torta.
Öt szentjánosbogár ült rajta türelmesen és várta, hogy az összes gyerek szép sorban ráfújjon a lámpásukra, és visongva megtapsolja, hogy kialudtak.
Aztán a buli fénypontjaként Sün Simon kibontotta az ajándékokat.
Rigó Rajmundtól kapott egy óriás doboz, sötétben világító gumigilisztát.
Róka Renitől egy saját készítésű, avarbarna tűpárnát nyúlszőrrel tömve.
Egér Edétől egy tüske pengetős cincogó citerát.
Bagoly Bencétől egy kaszáspókfonalból szőtt álomfogó hálót.
Mókus Mirkótól pedig egy valódi, pattogós, pocifocilabdát.
Simon minden ajándéknak örült, de a legjobban Mirkótól, a legjobb barátjától kapott labdának.
- Kipróbáljuk? – dobta magasba a labdát, és a gyerekek azonnal neki is kezdtek a mezei meccsnek.
Rúgták a labdát, születtek a gólok.
Aztán Mirkó egy passza után furcsa sziszegő hangot lehetett hallani.
Simon ijedten fogta meg az új labdát. Egy tüske állt ki belőle.
A kis sün szomorúan rogyott le a fűbe a lyukas labdával.
- Jaj, ne már! Mindig ez van – zokogott keservesen, és úgy potyogtak a könnyei, hogy kész kis tócsa nőtt körülötte.
Vígasztalták a szülei, a barátai, de Simon csak sírt és sírt.
Ő pocifocizni akart, de hiába, ha a labdát mindig kilyukasztják a buta tüskéi.
Hogy lesz így belőle pocifocista bajnok?
Simon keservesen sírt és sírt és sírt.
Aztán egyszer csak megzördült felette a gesztenyefa.
Nagyon megsajnálta a kis süngyereket.
- Ne sírj Simon! Adok neked valamit. Igazi ajándék, neked csináltam.
- De én nem akarok más ajándékot! Én a labdámat akarom! Az avarbarna, pattogós labdámat, ami soha nem lyukad ki – bömbölte a süngyerek, míg az ölébe nem pottyant valami.
Simon úgy meglepődött, hogy abbahagyta a sírást. Az ölében egy tüskés, zöld labda volt.
- De hisz ez… - nevetett fel Simon.
- Sünlabda – mosolygott a gesztenyefa.
- Nem lukad ki? – kérdezte a kicsi sün csillogó szemekkel.
- De nem ám! – válaszolt a fa – és, ha a huzatot leveszed róla, a barátaidat sem szúrja meg.
Simon ekkor vette észre, hogy a tüskés zöld burok nyitható. A belsejében avarbarna, fényes, pattogó labda volt.
- Köszönöm, köszönömöm, köszönöm! – ugrott örömében talpra Simon, és kezében az új, kipukkaszthatatlan sünlabdájával körbeugrálta a Nagy Gesztenyefát.
