A mai mese Matkóról szól. Matkót, igazából Máténak hívták, de kedvenc játékmacija bece neve hamar ráragadt a huncut, fekete hajú, kócos kis legényre.

Matkó egy sokemeletes házban lakott a harmadikon. Jó volt a harmadikon lakni, hiszen oda még anya is pont fel tudott lépcsőzni fiával az ölében, ha nem járt a lift.

A lift amúgy remek dolog egy házban. Megmutatja, mennyit nő a gyerek. Matkó minden nap megpróbálta, s ahogy telt az idő, egyre magasabbra ért. Mikor épp lábujjhegyre állva meg tudta nyomni a hármast, akkor lett belőle iskolás.

Az iskola furcsa volt. Főként az a része, hogy sokat kellett ülnie. Matkó mégis megszerette, mert lenyűgözték az új dolgok: főleg a számok. Az első év hamar el is szállt és elérkezett a nyári szünet.

 Már mindenki nagyon várta a nyarat, hogy ne kelljen korán kelni és több idő legyen játszani. Meg persze a pancsolást és a nagymamázást. Matkó legjobb barátja, Palkó szerint ugyanis a nyárban a nagymamázás a legjobb dolog.

- A nagymama annyi mesét olvas, amennyit csak szeretnék. Mindig van fagyi és tejszínhab a hűtőjében és, ha véletlenül kifogyna, akkor elvisz cukrászdába. - magyarázta Palkó.

- Lehet vele állatkertbe menni és nagyinak mindig mindenre van ideje, nem úgy, mint anyáéknak. Nagyival lenni annyira jó, hogy a legjobb lenne, ha az egész év szünet lenne.

Matkó figyelmesen hallgatta Palkót a nagymamáról. Már az oviban is gondolt rá, milyen jó lehet egy nagymama. A többi gyerekért néha ők jöttek és ilyenkor a csoportársai mindig nagyon örültek.

Matkónak nem volt nagymamája, de most, hogy Palkó ennyit mesélt róla, már tényleg nagyon szeretett volna egyet.

- Vajon, honnan lehetne nagymamát szerezni? - töprengett hazafelé. S még akkor is ezen gondolkozott, mikor felértek a harmadik emeletre.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem nekiment Irén néninek, aki a szomszédjukban lakott és épp a boltba indult kenyérért.

- Ejnye Matkó, min töröd azt az okos fejedet? - kérdezte mosolyogva.

- Kell szereznem egy nagymamát! Palkó szerint a nagymamázás a legjobb dolog a világon. Pláne a nyári szünetben. - magyarázta lelkesen Matkó."

- Tudod Matkó, saját nagymamát nem lehet csak úgy szerezni. Az embernek vagy van saját nagymamája vagy nincs.

- A kisfiú már épp elszomorodott volna, de Irén néni folytatta:

- Ettől még lehet nagymamád. Mi lenne, ha kölcsön vennél egyet?

- Kölcsön? - csodálkozott Matkó.

- Igen, kölcsön! - válaszolt Irén néni - A kék, lábbal hajtós autót is kölcsön kérted múltkor Palkótól, mert nagyon szeretted volna, igaz?

- Ez igaz. De honnan kérhetnék én kölcsön nagymamát? - kérdezte kíváncsian Matkó.

- Gyere be hozzám. - mondta Irén néni - Tudok valakit, aki szívesen adna neked kölcsön egy egészen jó nagyit.

Irén néni régi számítógépén hamarosan ott mosolygott Bori, Irén néni unokája. A nagylány messze lakott, egy hosszú és bonyolult nevű városban a világ másik felén. Csak nagyon ritkán jött el a nagymamájához látogatóba, máskor a számítógépen keresztül beszéltek. Irén néni elmondta Borinak az ötletét.

A nagylány először csodálkozott, de aztán azt mondta Matkónak:

- Persze, szívesen kölcsön adom Irén nagyit neked. Ő a legjobb nagyi a világon, úgyhogy vigyázz rá. Nagyon finom almáspitét süt és mindig kitalál olyan mesét, amilyet csak akarsz. Könyv nélkül, fejből.

- Tényleg lennél a kölcsön nagyim Irén néni? - kérdezte Matkó boldogan.

- Hát persze! - mondta Irén néni és megölelte Matkót - Mi nagyik amúgyis akkor vagyunk igazán boldogok, ha az unokáinkkal lehetünk. S hát egy kölcsön unoka is unoka. 

A nyári szünet így remekül telt. Matkó boldogan nagymamázott Irén nénivel a kölcsön-nagyival. Elmentek együtt az állatkertbe, ettek rengeteg fagylaltot és olyan játszótereket is felfedeztek, ahol Matkó előtte még sosem járt. Rengeteget nevettek együtt.

Egy nap Irén néni és Matkó egy magas, öreg házba mentek, ami egy nagy, zöld kert közepén állt. A kertben nénik és bácsik sétálgattak. S mikor a házba beértek, ott is csak idős embereket és doktorokat lehetett látni.

- Mi ez a hely? - kérdezte Matkó csodálkozva.

- Ez egy Idős Ház.  Azért így hívják, mert itt csak idős emberek élnek. - mondta Irén néni - Azért jöttünk, hogy bemutassalak Kata néninek, a nővéremnek. Ő itt lakik, abban a szobában. - mutatott egy bezárt, barna ajtóra.

Kata néni nagyon kedves volt. Pont olyan, mint a huga, csak kicsit szomorúbb. Ahogy mindenki az Idős Ház lakói közül. Matkó meg is kérdezte:

- Mond Kata néni, itt miért olyan rosszkedvűek az emberek?"

- Tudod Matkó, a legtöbb néni és bácsi minden nap várja, hogy az unokák meglátogassák őket, hiszen unokázni a legjobb dolog a világon. Sajnos vannak unokák, akik nagyon messze laknak és vannak, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy eljöjjenek. Meg van olyan néni is, aki nagyon szeretne, de egyáltalán  nincs unokája.

- Hazafelé menet Matkó egész úton töprengett. Majd, mikor felértek a harmadikra vidáman így szólt:

- Mi lenne, ha az Idős  házban lakókat is kölcsön venné valaki. A táborban hallottam, hogy Dorkának meg Julcsinak sincs nagymamája és Pepére is ráférne egy nagypapa. Szerinted lehet?

- Ez igazán remek ötlet Matkó! - mondta Irén néni mosolyogva - Nem is értem, hogy ez miért nem jutott előbb eszébe senkinek.

Így lett a Pöttyös utcai szomorú Idős Házból, nevetéstől és meséktől hangos Pöttyös utcai Nagyszülő kölcsönző, ahol minden nagyiszülőre vágyó kisgyerek találhatott magának egy kedves, szerető kölcsön-nagymamát vagy nagypapát.

Besztercei hamvas,

A közepe magvas,

Kívül kék és fényes,

Belül puha, édes,

Van egy nagy kosárral,

Magozzuk apával,

Egy a tálba,

Egy a szájba,

Jut még elég a lekvárba,

Gombócba és lepénybe,

Mindenféle edénybe,

A kamrapolc,

Létramagas,

Legeslegtetejére.

Csippanás, a kéz már járna,

szem lesüt, az elme kába,

ám nem áll meg, viszi lába,

mosolyogva lép halálba.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Facepalmot nyom fenn az Isten,

ennyi bolond, hittem, nincsen,

mivel kell, hogy őket intsem,

tenyeréből feltekintsen?

Ne mobilozz, hogyha mész!

Másvilágon mind a pártok,

nem értik, mi ez az átok,

mi szórja az ifjúságot,

őrangyal bár vigyáz rátok.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Bringán zúzott, fülben tombolt,

épp, ha tizenhat éves volt,

kamion kit árokba tolt,

metálzenére lett ma holt.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Falat shortban formás lába,

smink chekkolás, mindjárt látja,

útját tilosban levágja,

mozdony alatt lesz ma ágya.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Ránéz épp csak fent a szájton,

lett a képre elég lájknyom,

hírneve marad csak álom,

kocsi nem állt meg féktávon.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Fut a kocsi, jön a hot spot,

ez de jó kép, nyom egy posztot,

’nézd, száznyolcan, ugye osztod’

végállomás villanyoszlop.

Ne mobilozz, hogyha mész!

Mefisztó markába röhög,

jöjjön a sok okos kölyök,

itt örök free wifi pörög,

vasvillával ritkán bökök,

Mobilozz csak, hogyha mész!

Megjelent: 2017. szeptemberében az Író Cimborák oldalán

- Alszik már? – kérdezte türelmetlenül Agyas Mester az irányító központot rádión.

- Még nem – jött a rövid válasz, amit Agyas Mester már nem tudott szó nélküli hagyni.

- És mikor fog? Már fél órája várjuk, hogy elkezdhessük a munkát! Az egész csapat itt áll készenlétben. A neuronragasztót is bekevertük pontban egy órára. Ez nem nyál, hogy csak úgy lityegjen-lötyögjön.

- Sajnálom – válaszolt a központi ügyeletes a rádióba.

- Sajnálja? – fortyogott az öreg építésvezető – Ne sajnálkozzon itt fiam, hanem csináljanak valamit, hogy végre dolgozhassunk!

- Nem értem mire gondol - válaszolt az ügyeletes bizonytalanul.

- Hogyhogy mire? Hát arra, hogy csináljanak valamit, hogy elaludjon a gyerek. Itassanak vele langyos tejet, vagy kapcsolják be az unalom funkciót, esetleg futassák körbe húszszor a szobán és akkor életbe lép a fáradtság protokoll. Tőlem mesét is olvashatnak neki, mindegy! Most komolyan nekem kell magának ötleteket adni? Hát milyen észlény az ilyen? – mérgelődött az építő mester.

- Ez nem ilyen egyszerű Mester úr, ezt maga is tudja – válaszolt barátságosan az Agyalapi Irányító Központ Vezetője, aki hallva a hangos rádiós vitát, segítségére sietett az ügyeletesnek.

- Te vagy az Mirigy? – kérdezte Agyas Mester az ismerős hangtól.

- Én vagyok Agyas Mester, hogy van? – érdeklődött a főészlény.

- Én remekül vagyok fiam. Egy ilyen nagycsoportos gyerek agya az már kihívás, szép munka. Rengeteg finomságon lehet dolgozni. Csupa tekervény, rengeteg új kapcsolat. Csodálatos lehetőségek. Friss, ruganyos anyag. Sehol egy hiba! Szeretem az ilyet! Tegnap például a zenei hallást irányító rendszert hangoltuk. Szerintem simán lehet ezután belőle zongorista, vagy rock sztár. Ma meg jönne a mozgáskoordinációs központ. Azzal eddig még nem sikerült eleget foglalkozni, de, úgy látom, ma sem haladunk vele. Holnapra pedig a memória van betáblázva. Tudod milyen szigorú a terv, nem lehet csak úgy eltérni tőle, mert egyesek nem képesek még arra sem, hogy egy ovist ágyba küldjenek.

- Tudom Mester, persze – bólogatott Mirigy megértően és megnyomott pár gombot a vezérlőn.

- Remek, akkor szólj rá arra a sok észlényre körülötted, hogy iparkodjanak lefektetni azt a gyereket, mert, ha most nem alszik legalább két órát a csendes pihenőn, akkor sosem fog tudni rendesen focizni, a fára mászásról és az úszásról nem is beszélve.

kep forrasa: constantcontact.com

Egyik fámon Alex,

másik fámon Vilmos,

és, hogy ez miért is,

 igen fontos hír most?

Mert hogy  itt az ősz,

hát fáznak, ugranának,

ki kertünkbe betér,

körtét uzsonnázhat!

Volt egyszer egy Julianna Sára,

először ment ma iskolába,

ne félj semmit Juli,

remek hely a suli,

sok jó cucc fér be a táskádba!

illusztráció forrása: pinterest.co

- Anyu! – toporgott Fruzsilu reggel az előszobában. Már felvette pántos, fekete lakkcipőjét is, ami úgy kopogott a padlón, ahogy egy kislány cipőjének kopognia kell. Olyan hercegnősen.

- Anyu! – ismételte meg a kislány türelmetlenül.

- Anyuuuuu! – harmadszorra már kiabált, pedig az egyrészt nem szabad, másrész egy ekkora lakásban felesleges is, de hát ezen a napon nem törődik az ember a szabályokkal.

- El fogunk késni! – nyöszörögte Fruzsilu elkeseredetten, mikor Anyu végre megjelent a szokásos, hatalmas táska helyett egy kicsi retiküllel, egy textilszatyorral és az iskolatáskával.

- Bocsika, csak… - kezdett bele Anyu, de rájött, hogy egyrészt ezzel is megy az idő, másrészt… szóval ideje volt már indulni.

Fruzsiluéktól nem volt idegen a késés, de ez a kislányt a legritkábban zavarta. Hat évesen az embernek az idő olyan, mint az intelligens gyurma: nyúlik, gombóccá alakul, szakad, törik, pattog, vagy éppen végtelenül unalmas. Játék. Ma viszont először az életben fontos volt. Méghozzá nagyon.

- Első nap az iskolában – mosolygott Apa és szeme még csíkszerűbbé húzódott a szemüveg mögött.

A piros autó gyorsan haladt, de a szeptember elsejei forgalom nem kegyelmezett a családnak. Bedugultak.

Fruzsilu a haját csavargatta és lebiggyesztette a száját. Anyu idegesen nézegette az órát.  

- Egy csoda lesz, ha odaérünk – suttogta és titokban abban reménykedett, hogy melléjük szegődik egy őrangyal, mondjuk az elsősöké. Végülis miért ne lehetne pont az elsős gyerekeknek saját őrangyala?

Úgy tűnt Anya nem hiába reménykedik, a piros autó az utolsó percben megérkezett az iskola elé, és, nem kérdés, hogy varázslat volt a dologban, még egy szabad parkolóhely is akadt.

A Fruzsilu szinte berepült az iskola kapuján, nyomában Apával és Anyával.

- Jaj ne! – nyögött fel Anya az osztályteremtől alig néhány lépésre – Kint felejtettem a táskádat!

Apát kérni sem kellett, fordult is vissza az autóhoz.

- Én meg mindjárt bepisilek, megvársz? Egy perc! – suttogta a kislánynak, mert furcsa mód épp a női mosdó előtt álltak meg.

Mit volt mit tenni, Fruzsi néhány perce egyedül maradt a napfénytől ragyogó üres iskolafolyosón. Már mindenki a teremben volt az elsősök közül, csak ő nem.  Idegesen kopogtatta pántos, fekete lakkcipőjével a kőpadlót, amikor valami furcsát vett észre. Néhány lépésre tőle egy fiatal nő lépett ki a folyosóra. Ahogy a napfény rásütött, ruhája csillogni kezdett, a háta mögött pedig szivárvány fényben játszó valami lebegett.

Fruzsilu még a száját is eltátotta a csodálkozástól.

A csillogó ruhás nő egy pillanatig lecsukott szemmel sütkérezett a napfényben, aztán, mintha érezte volna, hogy nézik, megfordult.

- Te tündér vagy? – kérdezte a kislány suttogva.

- Pszt! – tette a fiatal nő a mutatóujját a szája elé – Ez legyen a mi titkunk Fruzsilu, jó?

- Honnan tudod a nevemet? – csodálkozott el még jobban a kislány.

- Mert én vagyok a tanító nénid. Még szép, hogy tudom, hogy hívnak! És ő alighanem az apukád – mutatott a távolból közeledő szemüveges férfi felé.

Ebben a pillanatban Anyu is előkerült a mosdóból.

- Akkor mehetünk? – mosolygott a tanító néni és a családdal együtt belépett az osztályterembe.

Megkezdődött Fruzsilu első iskolanapja.

illusztráció: Joyce Geleynse

Vége van a nyárnak,

de ne aggódj, várnak,

új kalandok,mert ők is az ovinkba járnak.

Meséld el mit láttál,

szünetben hol jártál,

izgalmas volt,de kicsit az oviba is vágytál?

Itt vagyunk hát újra,

s lehet ma még furcsa,

Idő Úr a csoportunkat hipp-hopp összegyúrja.

A Kiskakas Ovi egy teljes hónapig zárva volt, a gyerekek, az óvó nénik és a dadusok is mind vakációzni utaztak. Az épület egészen üres volt. Vagyis nem egészen. A játékok természetesen nem mentek nyaralni, de ők is vakációztak.

Kedvükre szórakozhattak, jöhettek mehettek a csoportokban. Nézegethették a bárányfelhőket az ablakból, bármennyit szunyókálhattak háborítatlanul vagy kipróbálhattak olyan különleges dolgokat, amit gyerekek jelenlétében nem lehetett.

- Nem unod még? Három napja körbe-körbe mész a csoportban? – kérdezték többen is Karit, a piros versenyautót, a kisfiúk egyik nagy kedvencét.

- Nem! – vágta rá a kocsi és még nagyobb sebességre kapcsolt - Mikor itt vannak a gyerekek, többet vagyok a levegőben, mint az úton. Folyton kitépkednek egymás kezéből. Pedig én száguldani szeretek! És most annyit száguldok, amennyi jól esik.

A babák épp spenótot főztek a babakonyhában.

- A kislányok folyton csak süteménnyel etetnek – panaszkodott az egyik szőke rongybaba – ha még egy falat csoki tortát le kell nyelnem, hányi fogok.

- Engem meg folyton ágyba fektetnek, meg babakocsiban tologatnak, pedig úgy szeretnék néha dömpert vezetni, vagy ugrálni a kis trambulinon a sarokban – magyarázta egy csecsemőbaba.

- Téged legalább nem húznak a fülednél fogva – morgott Colombo, a hosszú fülű kutya, aki épp doktorosat játszott Dottival a dalmatával.

- Nem, de nekem amikor fésülnek, egy csomó hajamat ki szokták tépni – válaszolt egy hajasbaba a konyhából és tálalta bababarátnőinek a szép, zöld főzeléket.

- A hajtépést még talán el lehet viselni – kezdett bele egy kék építőkocka a fejtegetésbe – de az, hogy folyton rád lépnek.

- Aztán még ők mondják hogy: au – tette hozzá egy sárga.

- És utána morcosan dobálnak – folytatta egy zöld.

- Az igazán szörnyű és elviselhetetlen – fejezte be egy piros kocka.

A babák összenéztek és egyetértően bólogattak. Nem úgy a zsírkréták:

- De ti legalább nem törtök el. De mi? Ha valamelyik gyerkőcnek rossz a kedve vagy csak egyszerűen ügyetlen, először csak jól rányom a papírra, aztán meg kettétör. Tudjátok milyen rossz az?

- Én tudom – pörgette meg bánatosan propellerét Árpi, a kék, légcsavaros repülő – a kiscsoportosok mindig lecibálják a propelleremet. Egyszer el is veszett. Egész délután azon rettegtem, hogy sosem lesz meg.

- A kiscsoportosok… - ismételték meg a babák, Colombo a hosszúfülű kutya, a kockák és még Kari is megállt egy pillanatra:

- Gondoljátok, hogy ősszel kiscsoportosok jönnek?

- Ez borzasztó – jelentette ki a szőke rongybaba.

- Szörnyű – vakarta meg hosszú füle tövét Colombo.

- Rettenetes – nyögték kórusban a kockák.

- Ejnye, de nyűgösek vagytok ma! – szólalt meg Bikkmakk, a mókusbáb, aki eddig csendben hallgatta játéktársai sopánkodását – talán nem kiscsoportosokból lettek a legjobb barátaink? Bálint, Petya, Bence, Lilke, Hanna, Réka és Bennet? Úgy nyifogtatok, mikor elballagtak, hogy azt hittem sosem lesz csend. És mit ígértetek nekik? Hogy ugyanolyan jó barátai lesztek a kicsiknek, akik utánuk jöttek, mint nekik.

A morgolódó játékok elszégyellték magukat.

- Lehet, hogy a kicsik még nem olyan ügyesen játszanak velünk, de nagyon szeretnek minket. Puszikat adnak, ölelgetnek és hát olyan jó illatuk van, amilyen egy nagycsoportosnak sosincs. Sokat segítünk nekik, ami nem mindig könnyű, de hát ez a dolgunk – magyarázott tovább Bikkmakk.

- És lássuk be, igazából egy idő után unalmas is lenne nélkülük a játék – tette hozzá Kari és begurult a garázsául szolgáló polcra.

A játékok bólogattak és helyeseltek.

- De jó! – mosolygott a hajas baba.

- Már alig várom őket! – vakkantott Colombo.

- Szeretem mikor pörgetik a propellerem – vallotta be Árpi.

- Mikor is jönnek? – kérdezték kórusban a kockák.

- Holnap reggel! – válaszolt Bikkmakk elégedetten és visszaült a bábos kosár tetejére.

kép forrás: telegraph.co.uk

Ákom délután fáradtan huppant le a homokozóba Viku mellé.

- Hol voltál? Egész délelőtt vártalak! – panaszkodott Viku, aki Ákommal szeretett legjobban játszani a Csigás Játszótéren.

- Elvittem mamit oviba – válaszolta Ákom büszkén.

- De hát te nem bölcsibe jársz? – csodálkozott Viku és még kerekebbre nyitotta amúgyis nagy, kék szemeit.

- Nem! Hiszen mondtam már. Ha vége a nyárnak, oviba megyek – magyarázta Ákom – És már vége a nyárnak. Szeptember elseje van.

- És milyen az ovi? – érdeklődött Viku.

- Nagyon jó! Főleg, hogy mami is jöhet. Nagyon tetszett neki minden. Különösen a nagy autópálya – magyarázta Ákom – egész délelőtt azzal játszottunk.

- Fura, a bölcsibe nem járt veled a mamid – mondta Viku, miközben belelapátolt egy adag homokot a kedvenc narancssárga sütiformájába – milyet kérsz? Csokisat vagy epreset?

- Csokisat – válaszolt a kisfiú és ő is nekilátott homoksütit készíteni - Mami a bölcsibe talán túl nagy volt. De az oviba biztos jöhet. Sok másik anyuka is ott volt és nagyon jókat játszottak.

- Más is elvitte az anyukáját? –kérdezte Viku.

- Persze, ahogy ide a játszótérre is elhozzuk őket beszélgetni, az oviból sem maradhatnak ki. Annyi jó játék van és itt is mindenkinek van jele. Az enyém a cseresznye.

- És az anyukádé?

- Fura, ő nem kapott. De majd holnap kérünk neki is egyet – jelentette ki Ákom és szorgalmasan sütögette tovább Vikuval a pillangó, virág, kisautó és halacska formájú sütiket.