Nincs mérete, nincsen súlya,

a lelked mégis létezik,

nevetés és barát nélkül,

összefonnyad, éhezik.

A gyereklélek mondják tiszta,

még nem lehet piszkos,

felnőtteké mitől lesz az,

nekem ma még titkos.

Kicsi vagyok,

nyújtózkodom,

nézd, nöttem is egy napot,

ajándékba,

négy évente,

az egészet megkapod.

kép forrása: pinterest.com

Nahát, kedves hóvirág,

visszatér a jó világ,

közel a színes tavasz,

mikor a szél nem fagyaszt,

édes illat, lepke száll,

rövidül az este már,

füttykoncert szól fatetőn,

zöld szőnyeg nő a mezőn,

szín, hang, illat, mind öröm,

hogy elhoztad, köszönöm!

kép forrása:krokotak.com

Szürke, szürke, jaj, de unlak!

Te nem unod magadat?

Olyan nagyon,uncsi vagy,

nem szállnak rád a madarak.

Van itt néhány színes cerka,

legyél inkább újra kék,

sárga petty nap, fehér felhő,

mennyivel szebb úgy az ég!

Szinezésre felkészülni, és...

Én szeretlek téged,

és te szeretsz engem,

ő szereti, hogy mi,

szeretjük őt ketten,

ti szeretitek ezt,

az egyszerű csodát,

hogy ők szeretnek,

s így lehetünk,

egy Család!

Éhes a bőregérke,

mi lesz anya ebédre?

Szúrós szúnyog szuflé,

utána moly májas,

desszertnek zöld,

szöcske szendvics,

hogy ne legyél hájas,

egy nagy pohár bogárlé,

milyet innál, édeset?

Frissen préselt katicalét,

rostost, de ne véreset.

,

Az arcomba fröccsent a víz. Éreztem, ez nem lesz így jó. El fogok süllyedni és ha elsüllyedek, akkor megfulladok. Már nem látok. Belement a víz a szemembe. Meg az orromba is. Segítség, akarnám kiálltani, de meggondolom magam. Az ember lánya mégsem fog jajveszékelésbe kezdeni egy 190 centi mély medencében, kb 10 centire a parttól.

Amíg pihenek, hogy kiheverjeim halálközeli élményem - fél óra alatt a harmadikat - nézem az úszóiskolás porontyokat. Kis úszónadrágos, rózsaszíndresszes, viccessapkás, úszószemüveges törpök. Elemükben vannak. Könnyedén szelik az uszodahosszt, eszükbe sem jut, hogy a víz úgy el tudná őket nyelni, mint ők a reggeli kakaót. Seperc alatt. Piszkosul irigylem őket. Pedig nem kéne. Én is ilyen voltam ebben a korban. Mindenki ilyen. Ez a bátorság kora.

Egy tanulmányban olvastam, a halálfélelem valamikor nyolc éves kor után kezd el kialakulni. Nem csoda, hogy az uszodában, a sípályákon vagy a bicikliúton a földből alig kinőtt kis sportemberek úgy hasítanak, mint a szélvész.

Szabadok és felhőtlenül örülnek. S ami ennél is jobb, aki ilyen kisgyerekként tanul meg síelni, lovagolni, úszni, biciklizni, miegymás, felnőttként magabiztosan űzi majd ezeket a sportokat és bátrabban kezd bele újak megtanulásába. Nem hallgatja a számtalan vészcsengő állandóan rikoltozó zaját minden egyes alkalommal, amikor víz, hó vagy gyorsan szaladó állat közelébe megy. Mert tudja, hogy tudja. Hogy ez is menni fog.

Nekem nem volt szerencsém. a szüleim egyike sem tudott úszni, így nem is engedtek mély víz közelébe, vagy, ha igen, többször is elismételték, nehogy belefulladjak. Persze a fentiekből következően az igazi ludas az általános iskolai úszás oktatásunk volt. Ez hála a különböző nemű, kora huszas éveiben járó oktatóknak inkább volt heti egy felvilágosító előadás a pettingről, mint a víz rendeltetésszerű használatát tanító foglalkozás. Nem tanultam meg úszni. S azóta rettegek a víztől.

A gyerkőceimmel máshogy lesz. Mázli, hogy kalandvágyát nézve még mindig ötéves férjemre biztosan számíthatnak. Ő beleviszi őket minden rosszba, amit én majd elsápadó ajkakkal, magamban csendesen üvöltözve szemlélek. De, miután az első rémület elül, mindig arra gondolok majd ők nem fognak harminckét évesen egy uszodai medence szélső sávjában fuldoklani szombat délutánonként a hátúszás alapjainak elsajátításával küzdve.

Ma reggel a csoportban, körbenéztem s láttam,

valami nagyon nem stimmel itt az óvodában.

Sajnos Petike nem jött, de szuperhős több is akad,

Léna, Dorka is hiányzik. Jé, két tündér? Hogy szalad!

Itt egy óriás túrórudi, pont olyan, mint Misike!

Ha ezt otthon elmesélem, nem tudom, elhiszik-e.

A bohóchaj alatt mintha Beni szája nevetne,

úgy szereti a bohócot, bár ő is itt lehetne!

Hello Kitty, mond, nem láttad, Tündikét véletlenül?

Húzd a fejed le, de gyorsan, itt egy óriáslégy repül,

Mindenféle fura alak,királylányból három,

nem ismerem egyiket sem, azért minddel játszom.

A nő, ha gyesen van, tudja hol a helye,

főz, etet, takarít, nem áll meg a keze,

néha már maga sem tudja, hogy épp  ki ő,

felzabálja lelkét a sosem elég idő.

A nő, ha gyesen van, nincsen szabadnapja,

dolgozni nem jár el, gyakran arcba kapja:

ki hasznot nem termel, jobb, ha kussban marad,

otthon hesszelsz némber, húzd szépen meg magad.

A nő, ha gyesen van, az önbizalma nulla,

fogyni kéne gyorsan, de tornázni hulla,

magazinmamáktól fusztrálva csak nassol,

macinaci tűsarkúhoz nem igazán passzol.

A nő, ha gyesen van, a jövedelme segély,

huszonpárezerből gyerekkel kell megélj,

számolgat és spórol, párja túlórázik,

a piacon üres tárcában kotorászik.

A nőt, ha gyesen van, a rettegés eszi,

a cége nemsokára vajon visszaveszi?

Kell-e még gyerekkel vagy kiteszik a szűrét,

s felvesznek helyette egy huszonéves szőkét?

A nő, ha gyesen van, az értéke semmi,

mondjátok, komolyan, ennek így kell lenni?

Küzdjön alázattal egy szebb jövőért maga,

nem érdemel többet egy kisgyermekes anya?

Felszálltam a buszra. Csak a szokásos délutáni pakk volt nálam: egy 3 éves gyerek futóbiciklivel, egy hátizsák az oviból hazamenős cuccokkal, egy jobb napokat látott babakocsi, benne másfél éves totyogóval.A babakocsiknak és mozgássérülteknek fenntartott helyen egy harmicas férfi ült két cipősdobozzal az ölében. A busz félig volt tele, mellettünk még voltak üres székek. Mivel nem mozdult, szóltam az úriembernek, hogy a babakocsinak fenttartott helyen ül, ahova szeretnék beállni. Nem mozdult. Az ölében tartott két márkás sportcipős dobozra mutatott és közölte, hogy sok a cucca, nem megy sehova. Megkértem még egyszer. Körülöttünk az emberek néma csendben figyeltek. A férfi végül felállt és áttelepedett a szemben lévő üléssorba, közben folyamatosan szitkozódva, hogy mégis mit képzelek. Mikor finoman válaszoltam, közölte, ne szóljak be.  Az i-re pedig azzal tette fel a pontot, hogy különben is, mit pofázik neki valaki, aki egész nap otthon b@ssza a rezet a két kölökkel, neki, aki 36 éves és dolgozik.

A férjemmel egyre többet gondolkozunk azon, vajon  milyen irányba kellene terelgetnünk a fiaink személyiségfejlődését. Sokan mondják körülöttünk, hogy a gyerekeket igazából nem lehet nevelni, azt veszik át viselkedésükben, amit a szüleiktől látnak. Én mégis úgy gondolom, azért van tudatos ráhatási lehetőségünk is. Kérdés kell-e beavatkozni s ha igen, milyen irányba.

Legyenek inkább jól nevelt, szabálykövető emberek, akik figyelembe veszik más emberek érdekeit, érzéseit is, mégha ez egyre gyakrabban nem válik előnyükre (ahogy nekünk sem). Vagy inkább próbáljuk elterelni őket a szülői példától, hogy énközpontú, vasakaratú céltudattal rendelkező, úthengerekké váljanak, aki minden helyzetben kizárólag azt vizsgálják, mi jó nekik? Ez így első ránézésre elég egyértelműnek tűnik, hiszen mindannyian jó emberek akarunk lenni. De sikeresek is. Ehhez pedig a legtöbb esetben az udvarias, szabálykövető, empatikus hozzáállás nem a legjobb irány. Pláne egy férfinál.

Patthelyzet.

Nem tudom. A dolgok nyilván nem feketék és fehérek, jöhet mindenből egy kicsi. Az viszont biztos, hogy a klasszikus emberi értékek egyre kevesebbet érnek. Vagy lehet, nem csökkent az értékük, de a marketingjük pocsék. A hűség, az őszinteség, a megbízhatóság és társaik nem futtatnak FB kampányokat és az amerikai filmekben is inkább giccsnek használják őket, mint hiteles és követendő jónak. Napjaink emberei egyre inkább elveszítik azokat a tulajdonságaikat, amiktől valóban emberek. A nők már nem tudják, hogyan legyenek még műbbek, s a férfiaknak lassanfogalma sincs, mitől is lesznek férfiak valójában. Hogy nem attól igazán férfi valaki, ha menőmárkás autója, kockás hasizma vagy százmilliós árbevételű cége van. Sokkal inkább lehet férfi azáltal, hogy oltalmazza a gyengéket, előzékeny és nagyvonalú, megbízható és őszinte. Egyenes gerinccel jár, képes távolra nézni, de közelre is látni. Lovag. Ez egy valóban kihalásra ítélt faj lenne?

Mindenki egyedi próbál lenni, miközben olyan kreált, nemiségben és emberségben eltorzult bálványokat követ, akik csillogással próbálják befedni azt a mérhetetlen ürességet, ami bennük tátong. Mert hagyták, hogy belülről kimarja őket a jólétnek nevezett kénköves pokol mérge. Kesztyűbábok, akik az új generáció kilúgozásával romlásba döntik a világot. Kell ez nekünk, most komolyan?

Eladni a lelket az ördögnek? Ez már Faustnak sem jött be. Talán a fiaim is megbocsátják majd, hogy inkább Madách-csal tartok: küzdjünk és bízva bízzunk abba, hogy megfordul a világ. És újra emberek fogják lakni: valódi nők és férfiak. Köztük Zsolt és Ákos. Úriemberek, a szó valós értelmében. Bocs srácok!