A legcsikisebb szó,

mind közül a világon,

ha játszom, ha eszem,

toppantok,

s kiáltom:

nem!

Kiugrik a számon,

hangosan, morcosan,

körbeszáll a szobán,

huncutul,

kócosan:

nem!

Anyától kaptam mind,

most visszaadom neki,

csikizze meg őt is,

de vajon,

szereti?

Nem!

Zalán és az anyukája hazafelé tartottak az óvodából. Épp a nagy, színes, vármászókás játszóteréről híres parkon vágtak át, amikor furcsa hangot hallottak. A középsős, kék kabátos kisfiú egy pillanatra megtorpant, de az anyukája, húzta tovább. Sietett, mint mindig, s főképp télen, mert hideg van. És vacsorát is kell még főzni. Meg kiteregetni a ruhákat. És a mosogató, szóval csupa mami ügyek. Zalán engedelmesen loholt az anyukája mellett, de közben azért igyekezett hegyezni a fülét dinomintás, szürke kötöttsapkája alatt. Már amennyire egy téli fülessapka alatt hallani lehet valamit a világból.

- Hahó, Zalán! - hallatszott újra a különös zaj, ami már határozottan valamiféle beszédnek tűnt. - Hahó Zalán!

Zalán újra megtorpant. Kihúzta a kezét anyukája piros kesztyűs tenyeréből és félretolta a sapkáját, hogy jobban hallja. Vajon tényleg neki szól valaki, nézett körbe tanácstalanul, de nem látott senkit. Már sötétedett, s a hó is elkezdett újra nagy, tollpihe formájú pelyhekben hullani.

- Jaj Zalán, a sapkád. Azonnal húzd vissza és menjünk. Miért álltál meg? - kérdezte türelmetlenül Zalán mamája és újra megfogta a fia kezét. Azonban nem indult el, mert mintha ő is hallott volna valamit. Tétovázott kicsit.

- Te is hallod, anya? - kérdezte Zalán.

Mindketten csendben figyeltek, s Zalán anyukája már épp elindult volna, mikor újra megszólalt valaki:

- Hahó, Zalán! - hallatszott egy barátságos hang nagyon közelről. Az óvodás kifiú megint körbenézett, de nem látott senkit. Anyukája összeráncolta a homlokát, s arra gondolt, valami rossz tréfát űz vele néhány kamasz a közeli lakótelepről.

- Jaj hagyjuk kisfiam, biztos valaki szórakozik, menjünk tovább. - mondta határozottan az anyuka, majd elindult a park magas, vasrácsos kapuja felé.

- De én szeretném tudni, hogy ki az. - makacsolta meg magát Zalán és nem mozdult.

Zalán anyukája bosszankodva fordult vissza a fiáért, s már épp kinyitotta a száját, hogy legszidja, amikor újra megszólalt a barátságos hang a közelben.

- Hahó Kata!, Hahó Zalán! Gyertek már ide, itt vagyok!

Zalán anyukája nagyon meglepődött. Katának hívták. A csodálkozástól meg sem tudott szólalni, de szerencsére Zalán nem ijedt meg. Sőt, most kezdte csak igazán érdekelni, kitől jöhet a titokzatos hang.

- Jó, jövünk, de hol vagy? - nézett körbe megint a középsős kisfiú és ernyőt csinált a szeme fölé krokodilformájú kesztyűs kezével, hogy a park magas lámpáinak fénye ne zavarja a körülnézésben.

- Itt vagyok lent, előtted. - válaszolt a kedves hang.

- De hol? - kérdezte csodálkozva Zalán. - Én nem látlak.

- Itt a földön. - válaszolt a hang. - Látod azt a két fekete pontot a hóban, az a szemem.

Zalán legugolt, s alig egy lépésre maga előtt megpillantott két fekete követ. Akkorák lehettek, mint Zalán ökle. A kisfiú megfogta az egyiket és felemelte. A hang nevetni kezdett.

- Héjkás, ez csikiz!

Zalán nem értette.

- Oh, hát azt hiszem jobb lesz, ha segítek. - mondta a kedves hang és megköszörülte láthatatlan torkát - Üdvözöllek kedves Kata és Zalán. A nevem: Répássy-Jég Frigyes. A barátaimnak csak HóFrici vagy Hókoma. Tudod Zalán az anyukád régi ismerősöm. Mikor még akkora volt mint te Zalán, telente rengeteget játszottunk együtt. Már egy ideje nem láttam ugyan, de száz közül is megismerném a mosolygós szeméről.

Zalán csodálkozva guggoltt HóFrici egyik, kő szemével a kezében, miközben anyukája mögé lépett és mosolyogva így szólt.

- Gyere Zalán, építsünk hóembert!

- Ez a beszéd! - helyeselt Hófrici.

A középsös, kék kabátos kisfiú és piroskesztyűs, hosszú, fekete kabátot viselő anyukája nekiláttak, hogy felépítsék a park legvidámabb hóemberét: HóFricit. Szorgalmasan és ügyesen dolgoztak. Egy nagy gombóc lett a lába, egy közepes a hasa, egy kisebb, de igen formás gömb pedig HóFrici feje. A nagy, fekete szemek hamar a helyükre kerültek, mellé a gyalogútból hipp-hopp talált Zalán apró köveket szájnak, s hogy az orr se maradjon ki, Kata kivett a bevásárlószatyrából egy szép, kövér sárgarépát és betuszkolta HóFrici szeme és szája közé. Talán nem hiányzik majd a húslevesből, gondolta. Zalán eközben talált két letört ágat a magas, girbe görbe tölgy alatt, aminek az árnyékában gyakran hűsöltek nyaranta focizás után. Ez a két ág lett HóFrici két karja.

- És kész. - mondta Zalán anyukája, mikor HóFrici gombjai is a helyükre kerültek - Igen csinos hóember vagy Fricikém, mint a régi szép időkben.

- Igen, bár egy kalap még jól jönne. - kacsintott fekete kő szemével HóFrici - talán akad valami még abban a szatyorban.

Kata és Zalán végül egy magazinból csákót hajtogatott a hóembernek és megígérték, hogy másnap reggel az óvodába menet hoznak neki egy elegáns, piros fazékkalapot a nagymama régi edényei közül. HóFrici elégedetten és vidáman csillogó kavicsmosollyal integetett a kék kabátos, középsős kisfiúnak és anyukájának, akik lassú léptekkel, nevetgélve sétáltak hazafelé a havas téli estében.

Szánkó, szánkó hegyre megy,

húzzák apró emberek,

kacaj hajtja őket,

attól nagyra nőnek.

Gyorsan, gyorsan, húzz bele,

csússzunk mind a völgybe le,

sikongat az öröm,

lehet még egy köröm?

Legkedvesebb hóbortom,

kinyitom a hóboltom,

vigye, aki tudja,

ingyen van a dunyha!

Száll a pihe szerte,

háztetőkre, kertbe,

fehér az utca, tér,

én vagyok a tél.

Malacka, malacka,

mondd csak, hova szaladsz ma,

nyomodban a szerencse,

mit mindenki keresve,

kerget mégsem ér utól,

mert a siker fut, lohol,

vadmalac.

Karácsony, ragyogó,

hol hó van, ott szán,

gömbölyű, csillagos,

díszek fent a fán,

összeül a család,

indul a játék,

hogy ma együtt lehetünk,

az igaz ajándék.

Halkan dúdol anyukám,

puha karjába ölel,

behunyom a szemem már,

az álom érzem közel.

Lábujjhegyen osonva,

az ágyamhoz lépdel,

betölti az éjszakát,

sok-sok színes képpel.

Hogyha virrad, az álom,

messze repül a Holddal,

de este tudom, visszatér,

ha szól az altatódal.

Túl hiú lányzó volt Tünde,

legjobb barátja a tükre,

szelfiket gyártott,

hogy kapjon sok lájkot,

erre volt igazán büszke.

A domb tetején, egészen felül, ahol, ha tovább mész, már remekül gurul lefelé a bringád, na, pont ott van a Szivárvány Óvoda. Ebbe az oviba járt egy kislány, Johanna, akit mindenki csak Hannának hívott. Bár éppenséggel hívhatták volna az egész nevén is, Johannának, hiszen jó is volt meg Hanna is. Ő volt a legjobb kislány az egész Szivárvány óvodában.

Már kiscsoportos korában is gyönyörűen tudott köszönni. Mindig kezet mosott evés előtt. Sosem vette el a csoportársai játékait, s mindig, mindenkinek segített, ha tudott. Hosszú, fekete hajából egyszer sem veszett el a hajgumija, sem a csattja, csodálkoztak is rajta a többi kislányok anyukái, hogy lehet valaki ilyen ügyes.

Hanna csendes volt, de sokat mosolygott s szinte minden nagycsoportos a barátjának mondta, kivéve Matykót. Matykó ki nem állhatta Hannát, s ha tehette meghúzta a haját, összedöntötte a nagy, papírkockákból épített tornyát. Sőt, egyszer még szánt szándékkal ráborította a festékes vizet Hanna képére, amin a szép piros virágok csúnya, barna pacává változtak azonnal. Hanna nagyon szomorú volt. Matykó pedig, hiába büntették meg, szinte dagadt a büszkeségtől. Széles vigyorral mesélte délután a barátainak, hogyan pityeredett el Hanna a szétmaszatolt festménye láttán.

Egy novembei délután Hanna összeszedte minden bátorságát és odament Matykóhoz, majd így szólt:

- Szia Matykó. Te vagy a legrosszabb gyerek, akit ismerek. Taníts meg engem is, hogyan kell rossznak lenni.

Matykó csodálkozva nézett Hannára, majd megvakarta rövidre nyírt, vörös haját:

- Hát, ebben éppen segíthetek. Bár nem tudom, miért akarsz rossz lenni, hiszen te vagy az óvó nénik kedvence. Azt hiszed, olyan jó büntetésben lenni? 

- Én nem tudom, csak annyit, hogy rossz akarok lenni. Kérlek, segíts nekem! - kérlelte Matykót Hanna.

- Hát nem bánom, - vigyorgott a kisfiú szélesen, hogy az összes fehér foga látszott a szájában - de akkor meg kell ígérned, hogy cserébe mindig odaadod a csokiöntetes piskótád felét, ha az van ebédre. És elpakolod helyettem az építőkockákat, ha rendrakási idő van.

- Rendben. - bólintott Hanna - De akkor aztán tényleg, igazán rossznak kell lennem.

- Az leszel, ne aggódj! - mondta Matykó miközben komoly képet vágva kézen fogta Hannát.

Attól a naptól kezdve Hannára rá sem lehetett ismerni. Nem segített sem az óvó néniknek, sem a kisebb gyerekeknek, folyton elvette a csoportársai játékait, szaladgált a folyosón, toporzékolva hisztizett és a hajgumijait is folyton elvesztette. Matykó csillogó szemekkel figyelte, hogyan lökte fel Hanna Norcit az udvaron, hogy előbb jusson a futóbiciklihez és milyen pimaszul grimaszolt az óvó néninek, aki büntetésből végül sarokba állította.

Miután letelt a büntetés, Hanna és Matykó együtt mentek be az udvarról az öltözőbe. A kisfiú vigyorogva húzta le méreg zöld sapkáját a fejéről, majd oldalba lökte Hannát. Hanna sem volt rest, azonnal belerúgott Matykó bokájába, aki válaszként rögtön Hanna haját kezdte tépni. Jutka óvó néni és Vikus néni, a dadus gyorsan ott termettek és szétválasztották az egymást tépő két gyereket, majd Jutka néni így szólt:

- Hanna, Matykó, most már elég legyen. Vetkőzzetek le gyorsan és gyertek velem, ezt nem lehet így folytatni!

Hanna nagyon megrémült az óvó néni szigorú hangjától, s Matykó is kicsit megijedt, vajon mi fog történni ezután. Jutka óvó néni leültette a két nagycsoportost magával szemben és megkérdezte:

- Hanna, mond meg nekem kérlek, mi történt veled az utóbbi időben? Te voltál a legjobb kislány a Szivárvány Oviban, s most olyan rossz vagy, hogy rád sem lehet ismerni.

Hanna lehajtotta fekete copfos fejét, majd elkezdett szipogni.

- Rossz akartam lenni. - suttogta.

- Na, de miért? - kérdezte az óvó néni csodálkozva.

- Mert aki rossz, annak virgácsot hoz a Mikulás. És én virácsot szeretnék kapni. Jó sok virgácsot. - válaszolta Hanna még mindig pityeregve.

- De miért szeretnél virgácsot kapni? - simogatta meg Jutka óvó néni Hanna fejét.

- Mert az fából van és be lehet vele gyújtani. Most minden jó, amivel be lehet gyújtani, mert nagyon hideg van. És Zsuzska, Rékus, Bencus meg Timike fáznak reggel mikor felkelünk. Meg én is fázom, de nem mondom anyának, mert ő mindig olyan szomorú. És ő is fázik. - magyarázta Hanna az óvó néninek, aki Matykóval együtt csendben, de figyelmesen hallgatott.

- Szóval Hanna te inkább virgácsot szeretnél, hogy hazavihesd a testvéreidnek, mint csokimikulást, amit megehetnél? - kérdezte az óvó néni végül mosolyogva.

- Igen. - válaszolt Hanna. - Inkább a virgácsot.

Másnap reggel minden gyerek ünneplőbe jött az óvodába, izgatottan várták a Mikulás érkezését. A nagyszakállú, piros kabátos Mikulás a reggeli után meg is érkezett a Szivárvány Óvoda nagycsopotjába s minden gyereknek átadott egy csodaszép, zörgő, piros papírba csomagolt, csokoládé mikulást. Mikor Hannára került a sor, a kislány csalódottan fogta kezébe az ajándékot, de megköszönte és már épp indult volna a helyére, mikor a Mikulás megkérdezte:

- Ej, Hannácska, hát nem örülsz az ajándéknak?

- De, nagyon szép, csak én igazából virgácsot szerettem volna. - válaszolta Hanna elpirulva.

- Virgácsot? - kérdezte mosolyogva a Mikulás - Dehát virgácsot én csak rossz gyerekeknek viszek.

- Én rossz voltam. - válaszolta Hanna - A lehető legrosszabb. Matykó segített.

- Nem Hanna, nem voltál rossz. Mindent tudok ám! Gyere, mutatok neked valamit! - mondta a Mikulás, kézen fogta Hannát és az ablakhoz vezette. - Nézz csak ki. Látod ott azt a nagy kocsit? Ma kivételesen azzal jöttem szán helyett. A szánon nem fért volna el az a sok tüzifa, amit, miután odaadtam az ajándékaitokat, elviszek hozzátok. Te mindent megtettél azért, hogy a testvéreid ne fázzanak. Még a csokoládéról is lemondtál volna érte, pedig tudom, hogy mennyire vártad, hogy idén is hozzak neked. Aki ilyet csinál, az nem rossz gyerek. Így megérdemli a csokoládét és mellé még azt is, amit kért. Sok-sok fát a családjának télire.

A Mikulás visszakísérte Hannát a többi nagycsoportos közé. Mindenki nagyon örült a finom csokoládénak, de Hanna mosolygott minden gyerek közül a legboldogabban, hiszen nem csak ajándékot kapott a Mikulástól, de végre újra jó lehetett. A legjobb kislány a Szivárvány óvodában.

A nevetés tudtad, gyógyszer,

had halljam csak:

hihihi!

Masírozik baci banda,

majd belőled,

ki, ki, ki.

Kell még éppen száz zsebkendő,

trombitáljunk,

trututúúú!

Integess csak Takony Benő,

logó orrú,

bububú!

Kiskanálban szörpszagú szörny,

de nem rém a,

csepp, csepp, csepp,

nagy levegővel lenyelve lesz,

majd napod,

szebb, szebb, szebb.