A süni neked integet,

szevasz, te huncut kisgyerek,

gyere csak egy szóra,

az óvoda: móka!

Van egy titkom,

elmondjam?

Óvodába megyek!

Beni is már oda jár,

és azt mondja: szeret.

Olyan mintha egész nap,

a játszótéren lenne,

mert az ovi csupa játék,

s sok gyerek van benne.

Ovis leszek,én is végre,

tudod,

már nagyon várom,

hogy megtudjam,

ki lesz majd ott,

a legjobb barátom!

Játszik a tűz játszik,

virágokat rajzol,

pattan, durrog, szikrákat vet,

friss parazsat majszol.

Felszalad az égre,

hangosakat kacag,

a sok ember, tátott szájjal,

hogyan bámulja alant.

kép forrása: fn.hir24.hu

A nyárnak már lassan vége,

felhők ülnek fel az égre,

bezár már a tábor,

öntöz a hűs zápor:

Őszül?

Lehel átbújt egy apró, rozsdás lyukon, amit még valamikor februárban fedezett fel a nagy, öreg hűtő jobb hátsó sarkán. Kicsit szűk volt, de Lehel így is könnyedén kifért rajta. Körbenézett a raktárban, köszönt Zserbó kutyának, aki csodálkozó vakkantással nézett utána, mikor hideg fuvallatot maga után hagyva kisurrant a sárga mázas csempés belső udvarra. Lehel tudta, ilyenkor már nyitva van a bérház bejárati kapuja. Minden reggel, pontban hét órakor nyitja ki Palicska bácsi a gondnok, s tárva nyitva áll a lakók és a vendégek előtt este tízig.

Lehel lassú léptekkel kisétált az utcára. Még alig néhányan jártak arra, főleg munkába siető felnőttek. Hónuk alatt táska, homlokukon gondterheltség. Ismét egy forró augusztusi szerda állt előttük. Ilyenkor senki sem akar dolgozni menni. Inkább strandra vágytak. Vagy bárhová, ahol a magasan ragyogó, vidám napfény okozta tikkasztó meleg nem találja meg őket.

Lehel egy darabig álldogált a Diósi Cukrászda előtt, nézegette az embereket és azon töprengett, merre induljon.

- Ez nem is olyan egyszerű, mint gondoltam – sóhajtott egy nagyot.

Az épp előtte elhaladó fekete szoknyás, kalapos hölgy egy pillanatra megállt és elmosolyodott. Kellemes, hűvös szellő simogatta meg az arcát.

Dér Lehel gondolt egyet és elindult jobbra, mert arra mentek a legtöbben.

- Az állomásra kell eljutni. Vonattal bárhová el lehet menni. Biztos a Balatonra is. – okoskodott és sietve szedte a lábát, hogy minél hamarabb eljusson a vasútállomásra.

Ahogy a hosszú Fő utcán sietve lépkedett, észre sem vette, hogy amerre járt, mindenkinek jóleső mosoly terült szét az arcán. Mindenkinek jól esett a Lehel után szálló hűvös szellő.

A Fő utca végén egy nagy tér volt, közepén egy szökőkúttal. Lehel csodálkozva bámulta fel-le fickándozó vízsugarakat. Mivel a nagy sietségben elfáradt leült és csak nézte, nézte a vizet. Nagyon boldognak érezte magát. Már hatvan éve nem járt az utcán. Minden érdekes volt, a táncoló víz pedig egyenesen gyönyörű. Lehel gondolt egyet és odanyúlt, hogy elkapjon egy épp felfelé ívelő vízsugarat. Ahogy hozzáért a vízhez, az azonnal megfagyott, s a szökőkút vize egy pillanat alatt olyan lett, mint egy hatalmas, csillogó jégkristály csillár.

- Nézd anya, jégcsapok! – kiáltott egy kisfiú, akivel a mamája épp hazafelé sietett a piacról két hatalmas teli szatyorral megpakolva.

- Jégcsapok, augusztusban, ne beszélj butaságokat! Inkább gyere, kicsim, lekéssük a vonatot. – sóhajtott az anyuka és oda sem nézett, ahova izgatott fiacskája mutatott, csak tovább szaladt a téren keresztül.

- Vonatot? – ismételte halkan Dér Lehel. Elengedte a jéggé fagyott szökőkút sugarát, ami még sokáig csillogott a napfényben az arra járók legnagyobb csodálkozására és elindult a kisfiát maga után húzó anyuka után.

A vasútállomás nem volt messze. A nagy tér másik oldalán magasodó sárga épület hatalmas kapuján ki s be jártak az emberek, az épület mögül pedig kihallatszott egy épp induló dízel mozdony zakatolása.

- Gyere, vegyünk egy jegyet a maminak. – mondta az anyuka kisfiának és belépett az állomás ajtaján.

- Jegy – ismételte Lehel és követte az anyukát a jegypénztárig, ahol hosszú sorban türelmetlenül várakoztak az emberek. Lehel beállt mögéjük a sorba s hamarosan az emberek csodálkozva érezték, milyen kellemesen lehűlt az állomás épülete. Volt, aki még a pulóverét is elővette.

Mikor a pénztárhoz ért, Lehel már tudta mit kell tennie, s határozottan szólt a fáradt arcú, idős pénztáros hölgyhöz, aki fel sem nézett számítógépéből.

- Egy jegyet kérek a Balatonra. – mondta Lehel vidáman.

- Melyik település? – kérdezte türelmetlenül az idős pénztáros. Már nagyon unta a sok értetlen utast. S még csak fél tíz volt. Hol van még az ebédidő?

- A Balatonra. – ismételte Lehel.

- De melyik település? – kérdezte ismét a pénztáros még türelmetlenebbül.

- A legközelebbire a Balatonon.

- Látom, magának is melege van – mondta a pénztáros kicsit megenyhülve a kellemes hűvös fuvallattól, ami bebújt a pénztár ablakán és megcsiklandozta a homlokát – Balatonakarattya jó lesz? Innen nincs oda közvetlen vonat. Át kell majd szállnia először Egerben, aztán Budapesten.

- Rendben – mondta Lehel.

- Háromezer ötszáz húsz forint lesz.   – mondta a pénztáros.

Lehel benyúlt a zsebébe, ahova hatvan évnyi munkával összegyűjtött keresetének egy részét begyűrte indulás előtt és találomra bedugott egy papírpénzt a pénztár ablakán, ahogy az előtte állóktól látta. A pénztáros visszaadta a visszajárót. Lehel így szólt:

- Köszönöm kisasszony, nagyon kedves! Ez az Öné. Legyen szép napja!

Az idős pénztáros hölgy most először nézett fel a számítógépe mögül, hogy szemügyre vegye ezt a bohókás vásárlót:

- Milyen kedves utas. De régen volt valaki ilyen udvarias. – gondolta s szinte a lélegzete is elállt mikor megpillantotta Lehel ajándékát. A pénztár ablakát gyönyörű, csipkés jégvirágkeret borította.

folytatása következik...

Az előző részt itt találod:

http://avarfalvimesek.blog.hu/2015/07/31/der_lehel_a_balatonra_megy_2_resz

Héé, te kicsi indián,

indul ám a móka,

hogy a bőröd is szeresse,

gyere, tegyünk róla!

Hátra kerül két sasszárny,

így repülsz a vízbe,

hasadra egy csiga-biga,

fagyi helyét védje,

arcodra két harci csík,

így lesz máris készen,

ez a finom indián bőr,

nehogy már leégjen!

Ezzel a kis verssel játék a napvédelem. Kicsi simogatás, rajzolás, együttverselés és utána egy nagy harci kiáltással irány a víz, pancsoló, sarazó! Jó nyaralást Mamikáim!

Mostanság úgy érzem,

apa már nem szeret,

szótlanul ül este,

a TV-re mered,

billentyűn kalapál,

szomorú, nem nevet,

ha játszani hívom,

azt mondja, nem lehet,

Apa már nem szeret?

Szeretlek édesem,

hogy mondjam el neked,

ami most úgy nyomja,

itt bent a lelkemet,

oly' nehéz cipelni,

néha a terheket,

s nekem még ilyenkor,

könnyezni sem lehet,

Ne félj, apa szeret!

Lehel, vagy teljes nevén Dér Lehel, hivatásos hűtőmester és fagylaltőr valóban eltűnt. Nyári szabadságra indult életében először.

Lehel még a nagypapa, Kálmán bácsi facipőjének sarkán érkezett egyenesen Szibériából a Kisvárosba. Ekkor Kálmán bácsi épp hogy bajuszos, Lehel meg még épp, hogy csak hideg volt.  Az is csak kicsit.Ez úgy 60 éve történt.

Mikor megérkezett nagyon megörült neki, hogy beköltözhetett Kálmán bácsiék jégszekrényébe, s eldöntötte, mindenben segítségére lesz a vidám, fiatal embernek, aki elhozta őt magával messze földről. Nem volt rest! Hatalmas szorgalommal először megtanulta szépen kimondani azt, hogy fagy, majd beletanult a hűtőmesterségbe.

Egyszer aztán, mikor Kálmán bácsi a Diósi Cukrászda hátsó raktárhelyiségébe beállította új, magas, fehér hűtőgépét, Lehel - aki akkor még nem volt Lehel - átköltözött. Nem csak új otthona, de szép, magyar neve is lett, melyet a hűtőgép ajtaján álló névtábláról választott magának: Lehel.

Nagyon büszke volt rá, hogy neki, egyedül neki volt a Diósi Cukrászdában dolgozók közül igazi, névtáblás otthona.  Mindenki tisztelte is ezért nagyon. Kálmán bácsi és Róza néni pedig megbecsülték, hiszen nagyon ügyes hűtőmester volt. Mindig ügyelt arra, hogy a Diósi Cukrászda fagylaltjai pont elég hidegek legyenek ahhoz, hogy teljesen gömb alakú gombócokat lehessen szedni a fagylalttégelyekből. Semmi jégkristály. Semmi olvadás. Csak finom, lágyan olvadó krém. Egész éjszaka virrasztott, pontosan tartotta a hőmérsékletet, s minden reggel, pontban hét óra harminc perckor mosolyogva köszöntötte Róza nénit.

Munkája persze csak május elsejétől szeptember végéig tartott, utána ugyanis nem készült fagylalt. Ilyenkor Lehel nagyokat szunyókált és kérdez-feleleket játszott Zserbóval a cukrászda kutyájával. Meg napközben órákig nézegette ábrándozva azt a képeslapot, amit Róza néni kapott nagyobbik fiától Ármintól. A szép, kék tó vizén egy hófehér vitorlást úszott a naplementében. Lehel még sosem látott ilyen gyönyörűséget és elhatározta, egyszer felkeresi ezt a tavat, amit úgy hívnak, Balaton.

folytatása következik...

az első részt itt találod: http://avarfalvimesek.blog.hu/%E2%80%A6/%E2%80%A6/der_lehel_a_balatonra_megy

Diósi Róza néni fehér kötényében, ahogy minden reggel pontban hét óra harminc perckor, ma is odalépett a magas, fehér ajtós, öreg hűtőgéphez és kinyitotta az ajtaját. A fagylaltokat készült kivinni melyek nagy, szögletes, fém színű tégelyekben éjszakánként a hűtőgépben aludtak, s álmodtak rövidnadrágos, huncut képű kisfiúkról, meg rózsaszín habszoknyás, copfos kislányokról.

A hűtőgép a Diósi Cukrászda hátsó raktárhelyiségében állt, közvetlenül a nagy, diófa ajtó mellett, ahol a személyzet és a szállítók ki és bejártak. A nagy, diófa ajtót nyitvatartási időben sosem zárták be így hétfőtől vasárnapig ínycsiklandó illatok szöktek ki rajta az öreg, sárga falu bérház mázascsempés udbvarára. Főzött párizsi krém, frissen őrölt dió, omlós sajtos pogácsa, fahéjas szilva, miegymás. Az udvarról pedig, ahova a nagykapun át beszűrődött a kisváros nyüzsgése, izgalmasabbnál izgalmasabb zajok hallatszottak be a Diósi Cukrászda raktárába. Most épp egy sárgarigó kezdett trillázni a ház előtti bokron, miközben Zserbó, a cukrászda kutyája vidám csaholással köszöntötte Stefit a tejszállító autó sofőrjét.

Róza nénit ahogy kinyitotta az öreg hűtőgép ajtaját, szörnyű meglepetés fogadta:

- Te jóságos ég! - csapta össze ijedten a kezét, s magasra polcolt, fehér kontya is megremegett a rémülettől.

A nagy, szögletes fém színű tégelyekben a máskor habos hegycsúcsokban pihenő, finom fagylaltok mind színes, ragacsos tócsaként lötyögtek. Elolvadt a mézesdió, a sárgadinnye és a ropogós kekszdarabokkal teleszórt, alig édes vanília, a halvány fűszínű pisztácia, a krémes karamell, a mazsolákkal pettyezett puncs és a hófehér éppen elég savanyú citrom is. Egyedül a gyerekek kedvence, a mélybarna csokoládé volt még valamennyire fagylaltszerű, de már az is egyre nagyobb cseppekben izzadt.

- Jaj, Rudi! - kiáltott Róza néni a cukrászműhely felé az épp szorgosan pogácsákat szaggató legfiatalabb cukrászinas unokájának. - Szörnyűség történt, gyere azonnal! 

A nyulánk, épp nyári szünidejét töltő gimnazista Rudi lerázta kezéről a lisztet, majd megtörölte a kötényébe és odasietett a nagymamájához a raktárba, Benézett az öreg hűtőgép kissé már kopottas belsejébe, a homlokára tolta fehér cukrászsapkáját és megvakarta a füle tövét. Mindig így tett, ha valami fontos dolgon gondolkodott.

- Azt hiszen  nagy a baj Nagymama! - jelentette ki Rudi, miután újra, alaposan körbenézett az olvadt fagylalttal teli hűtőben. - Lehel eltűnt!

hamarosan folytatjuk! :)

Épül már a Homokváros,

csak ne lenne ilyen sáros,

kell még rá egy sajtos lángos,

anya homlok aggód-ráncos.

Piros vödör, szita, lapát,

ássuk mélyebbre mondd apát?

nem kell neki esőkabát,

homokvár fedi a hasát.