Lehel átbújt egy apró, rozsdás lyukon, amit még valamikor februárban fedezett fel a nagy, öreg hűtő jobb hátsó sarkán. Kicsit szűk volt, de Lehel így is könnyedén kifért rajta. Körbenézett a raktárban, köszönt Zserbó kutyának, aki csodálkozó vakkantással nézett utána, mikor hideg fuvallatot maga után hagyva kisurrant a sárga mázas csempés belső udvarra. Lehel tudta, ilyenkor már nyitva van a bérház bejárati kapuja. Minden reggel, pontban hét órakor nyitja ki Palicska bácsi a gondnok, s tárva nyitva áll a lakók és a vendégek előtt este tízig.

Lehel lassú léptekkel kisétált az utcára. Még alig néhányan jártak arra, főleg munkába siető felnőttek. Hónuk alatt táska, homlokukon gondterheltség. Ismét egy forró augusztusi szerda állt előttük. Ilyenkor senki sem akar dolgozni menni. Inkább strandra vágytak. Vagy bárhová, ahol a magasan ragyogó, vidám napfény okozta tikkasztó meleg nem találja meg őket.

Lehel egy darabig álldogált a Diósi Cukrászda előtt, nézegette az embereket és azon töprengett, merre induljon.

- Ez nem is olyan egyszerű, mint gondoltam – sóhajtott egy nagyot.

Az épp előtte elhaladó fekete szoknyás, kalapos hölgy egy pillanatra megállt és elmosolyodott. Kellemes, hűvös szellő simogatta meg az arcát.

Dér Lehel gondolt egyet és elindult jobbra, mert arra mentek a legtöbben.

- Az állomásra kell eljutni. Vonattal bárhová el lehet menni. Biztos a Balatonra is. – okoskodott és sietve szedte a lábát, hogy minél hamarabb eljusson a vasútállomásra.

Ahogy a hosszú Fő utcán sietve lépkedett, észre sem vette, hogy amerre járt, mindenkinek jóleső mosoly terült szét az arcán. Mindenkinek jól esett a Lehel után szálló hűvös szellő.

A Fő utca végén egy nagy tér volt, közepén egy szökőkúttal. Lehel csodálkozva bámulta fel-le fickándozó vízsugarakat. Mivel a nagy sietségben elfáradt leült és csak nézte, nézte a vizet. Nagyon boldognak érezte magát. Már hatvan éve nem járt az utcán. Minden érdekes volt, a táncoló víz pedig egyenesen gyönyörű. Lehel gondolt egyet és odanyúlt, hogy elkapjon egy épp felfelé ívelő vízsugarat. Ahogy hozzáért a vízhez, az azonnal megfagyott, s a szökőkút vize egy pillanat alatt olyan lett, mint egy hatalmas, csillogó jégkristály csillár.

- Nézd anya, jégcsapok! – kiáltott egy kisfiú, akivel a mamája épp hazafelé sietett a piacról két hatalmas teli szatyorral megpakolva.

- Jégcsapok, augusztusban, ne beszélj butaságokat! Inkább gyere, kicsim, lekéssük a vonatot. – sóhajtott az anyuka és oda sem nézett, ahova izgatott fiacskája mutatott, csak tovább szaladt a téren keresztül.

- Vonatot? – ismételte halkan Dér Lehel. Elengedte a jéggé fagyott szökőkút sugarát, ami még sokáig csillogott a napfényben az arra járók legnagyobb csodálkozására és elindult a kisfiát maga után húzó anyuka után.

A vasútállomás nem volt messze. A nagy tér másik oldalán magasodó sárga épület hatalmas kapuján ki s be jártak az emberek, az épület mögül pedig kihallatszott egy épp induló dízel mozdony zakatolása.

- Gyere, vegyünk egy jegyet a maminak. – mondta az anyuka kisfiának és belépett az állomás ajtaján.

- Jegy – ismételte Lehel és követte az anyukát a jegypénztárig, ahol hosszú sorban türelmetlenül várakoztak az emberek. Lehel beállt mögéjük a sorba s hamarosan az emberek csodálkozva érezték, milyen kellemesen lehűlt az állomás épülete. Volt, aki még a pulóverét is elővette.

Mikor a pénztárhoz ért, Lehel már tudta mit kell tennie, s határozottan szólt a fáradt arcú, idős pénztáros hölgyhöz, aki fel sem nézett számítógépéből.

- Egy jegyet kérek a Balatonra. – mondta Lehel vidáman.

- Melyik település? – kérdezte türelmetlenül az idős pénztáros. Már nagyon unta a sok értetlen utast. S még csak fél tíz volt. Hol van még az ebédidő?

- A Balatonra. – ismételte Lehel.

- De melyik település? – kérdezte ismét a pénztáros még türelmetlenebbül.

- A legközelebbire a Balatonon.

- Látom, magának is melege van – mondta a pénztáros kicsit megenyhülve a kellemes hűvös fuvallattól, ami bebújt a pénztár ablakán és megcsiklandozta a homlokát – Balatonakarattya jó lesz? Innen nincs oda közvetlen vonat. Át kell majd szállnia először Egerben, aztán Budapesten.

- Rendben – mondta Lehel.

- Háromezer ötszáz húsz forint lesz.   – mondta a pénztáros.

Lehel benyúlt a zsebébe, ahova hatvan évnyi munkával összegyűjtött keresetének egy részét begyűrte indulás előtt és találomra bedugott egy papírpénzt a pénztár ablakán, ahogy az előtte állóktól látta. A pénztáros visszaadta a visszajárót. Lehel így szólt:

- Köszönöm kisasszony, nagyon kedves! Ez az Öné. Legyen szép napja!

Az idős pénztáros hölgy most először nézett fel a számítógépe mögül, hogy szemügyre vegye ezt a bohókás vásárlót:

- Milyen kedves utas. De régen volt valaki ilyen udvarias. – gondolta s szinte a lélegzete is elállt mikor megpillantotta Lehel ajándékát. A pénztár ablakát gyönyörű, csipkés jégvirágkeret borította.

folytatása következik...

Az előző részt itt találod:

http://avarfalvimesek.blog.hu/2015/07/31/der_lehel_a_balatonra_megy_2_resz