A Tavasztündér egy öreg, odvas fa mélyén alussza téli álmát az erdő közepén. Őszanyó, vastag, színes levelekkel díszített mohapaplannal takarja be december elején, nehogy megfázzon, míg Télapó kint fújdogálja a jégcsapokat, havat meg a deret. Nem is árt a meleg takaró a lenge, nárciszszirom szoknyás, barkatopánkás, törékeny lánykának, aki a langyos, tavaszi napsütéshez szokott. Mikor március elején felkel, bizony gyakran lesz kék a kezecskéje Télapó ott felejtett minuszaitól. Ilyenkor magára húzza Őszanyó köd köntösét s le sem veszi magáról, míg a nap fel nem szárítja a tavaszi harmatot. 

Tavasztündérnek nagyon sok a dolga, március első napjától fáradhatatlanul járja a tájat, varázspálcájával ébresztgeti az alvó természetet: fákat, bokrokat, virágokat, állatokat. 

A növényeknek és állatoknak azonban nincs ám kedve felkelni a hidegben. Olyanok, mint a kis óvodások, akik este sokáig játszottak, s nem akarnak reggel kibújni a takaró alól. Várják, hogy Tavasztündér finom, langyos szellőt keverjen szélből és napsugárból, s megitassa őket simogató, illatos tavaszi esővel. Ilyenkor álmosan, de huncutul mosolyogva elkezdik bontogatni rügyecskéiket, sőt, a szorgalmasabbak rögtön virágba is borulnak. 

Tavasztündér minden hajnalban kedves ébresztő dallal kelti fel virágait, s mosolyogva gyönyörködik bennük még májusban is, mikor legjobb barátnőjével, Nyárral találkozik egy kis csevegésre az öreg, odvas fa tövében, az erdő közepén: 

- Olyan feledékeny az öreg Télapó, gyakran még áprilisban is a hófelhőit kell terelgetnünk a széllel. Képzeld tavaly képes volt lefagyasztani az alma meg a cseresznyefa szirmait. Majdnem sírtam, mikor megláttam milyen bajt csinált. Pedig nem akar ő rosszat, csak nehezen alszik, s néha álmában jár kel szegény.  - mesélte Tavasztündér egy májusi eleji délután, mikor Nyár megérkezett hozzá, s együtt megittak egy eperturmixot uzsonnára.

- De jut is eszembe. Olyan hamar érkeztél az idén is. Te sem tudsz aludni, kedvesem? 

- Tudod Tavasztündér, mostanában Őszanyó gyakran már augusztusban betoppan. Nem tudok rá haragudni, kedves, szorgos, öreg anyóka. Ő is kicsit bolondos már, meg nehezen jár szegény. S hát, hogy ilyen korán jön nekem meg annyi dolgom van, úgy gondoltam, tán te sem haragszol, ha kicsit hamarabb látok neki a munkának. Lombot növeszteni, zöldséget, gyümölcsöt, gabonát érlelni, vizet melegíteni a gyerekeknek a strandon. Minden percem drága. Pláne, hogy mostanában olyan gyakran kiömlenek a zivatarfelhők az üvegből. Hiába, már a zivatarkészítők sem a régiek. Aztán van csim-bum, riccs-reccs, alig győzöm felszárítani utánuk azt a sok vizet. Meg megvigasztalni a rémült gyerekeket napsütéssel, szivárvánnyal. - ráncolta össze homlokát Nyár.

- A zivatarok valóban szörnyűek. Nem is értem, te hogy nem félsz tőlük. Még jó, hogy tavasszal csak záporok vannak. Azok olyan kedves, finom dolgok. Jót is tesznek a virágaimnak. Attól ilyen szépek. A tavaszi zápor talán a legjobb öntözővíz egész évben. A csigák ilyenkor örömtáncot járnak, s a gyerekek is nagyon élvezik a kicsi pocsolyákat, amikbe összegyűlik. - lelkendezett Tavasztündér, majd fogta a pálcáját, megigazította nárciszszirom szoknyáját és felröppent. 

- Dolgozz csak bátran Nyár, a te munkád mégiscsak a legfontosabb. Én még gyönyörködöm kicsit a tájban, mielőtt lefeküdnék aludni. Már nagyon elfáradtam. 

Tavasztündér körberepült a mezők, erdők, kertek felett, s varázslatos sziromhullató tánccal búcsúzott el boldogan mosolygó, zöld ruhás növényeitől. Lefekvés előtt megmosta kezecskéit és arcocskáját az öreg, odvas fa mellett csörgedező patak vizében, aztán lefeküdt, a puha virágszirmokkal bélelt odúba és hallgatta a madarak vidám énekét, míg el nem aludt. 

Virágzik a hóvirág,

Ébredezik a világ,

Virágzik az ibolya,

Szellő édes illata,

Virágzik a krókusz,

Tündér hókusz-pókusz,

Virágzik a kikerics,

Itt a tavasz, mese nincs!

kép forrása: greenupgrader.com

Villany póznán egy lábon,

Körbe-körbe kémlel,

Hol is laktunk szomszédságban,

Tavaly a fecskével,

Kellemes kis társbérlet volt,

Szimpatikus környék,

A padláson cirmos lakott,

S nevelte nyolc kölkét,

A háziúr sem volt goromba,

Nem neheztelt érte,

Ha fészkünktől nem szelelt jól,

Néha a kéménye,

Sőt úgy látszott, hogy örül,

És igen nagyon hálás,

Mert úgy tartják a földlakók,

A gólyafészek, áldás. 

Odafönt az égen nagy, sötét felhő gomolyog,

Szürke utcán, bisztrónk előtt kopasz ember sompolyog,

Jön a felhő közelebb,

A kopasz ember elmereng,

Nocsak, de nagy varjúbanda,

A sok madár megrohanja,

Régi barát, tudja mi jó,

Van nála egy kiló dió,

S bár ez nem egy horror színtér,

Felkiált a bisztró pincér,

Ijedtében leejtette mind az összes kanalat,

Azt hitte, hogy Hitchcock bácsit megették a madarak.

kép forrása: finartamerica.com

Piros orrú kis krapek,

Vigyorog csak egyre,

Előbújik s kitelepszik,

A vakondtúrás hegyre,

Ma vajon mi lesz a móka,

Hova gördül autója,

Mit ás ki majd kis lapátja,

Nyúl, sün, egér jó barátja,

A Kisvakond.

Kép forrása: tvtropes.org

A szülőségben az az egyik legnehezebb, hogy nem tudod, jól csinálod-e. Bár már sokan csinálták előtted több kevesebb sikerrel, nincs bevált, tuti recept. És ez ugye azért egyfelől kemény. Mert, ha valamit, hát a szülőséget jó lenne jól csinálni. Másfelől megnyugtató, mert, ha nincs tuti recept, akkor ez azt jelenti, hogy csinálhatod, saját stílusban. Életfogytig tartó gondolatkísérletként, aminek a végén, majd egyszer leülsz egy másik felnőtt emberrel egy csendes sarokba, egy bögre teával és az a helyes fiatal férfi vagy nő, majd azt mondja kissé összeráncolt homlokkal de azért büszkén nézve egy épp a könyvespolcot lomtalanító totyogót:

- Hű anya/apa, most látom csak, ez tényleg nem lehetett egyszerű. Nagyon köszi, hogy kibírtad velem!

De amíg idáig eljutsz, azért szerencsére vannak amolyan léleknek járó jutalomfalatok, amik olyanok, mint a világítótorony fénye lehet ködben a parttól 2 kilométerre. Jó látni, hogy van ott valami!

A szombati reggelinél, miután Zsolti is nagy jó étvággyal belakta a szanós (szalonna bölcsinyelven) tojást, hogy még szusszanásnyi szünetet hagyjon számunkra, nekilátott gondoskodni Pinyuról (az elveszthetetlen rágóPingvin). Míg én apával a zabtejes (wtf?) kávéval próbáltam újraindítani az operációs rendszert a fejemben, addig kisfiam szerzett egy szalvétát, lefektette és betakargatta a baba barátját az étkező asztalon, felmászott egy székre és leszedett a konyhapultról egy reklámújságot (krumplihámozós papírt). Komoly képpel fellapozta az akciós zsemléket és mosogatószivacsokat kínáló kiadványt, visszaült Pinyu mellé az asztalhoz, majd elkezdett neki mesélni. Mesélt arról, mit evett Pinyu reggelire, s hogy hamarosan majd fel fog kelni és elmegyünk sétálni. Mi a férjemmel lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenetet (azonnal bebootoltunk, sőt). A 2,5 éves fiunk apukát játszik, aki betakar, esti mesét olvas, igaz Lidl-s újságból fejjel lefelé, de mégis. Leolvadtunk, s persze igyekeztünk nem hangosan röhögni a helyzetkomikumon, meg nem bőgni a meghatottságtól (jó, bőgni csak én szoktam), meg higgadtan figyelni, hogy játszik a gyerek. Csak játszik. De mégis. Az élet egy amolyan társasjátékféle 0-120 éves korig. Most épp hatost dobtam. Yipeee! 

Van egy falu valahol a Balaton fölött, ami nem csak mesésen néz ki, de ott történnek is a mesék. Az Ingó kövek varázslatos világában, Szentbékkállán a nagy havazások idején született egy Óriás Hóember: Káli Miklós Igor. Igazi hóember volt a legjavából, piros lábaska kalappal, amit Eszter konyháján égetett le egyszer egy szerelmes szakácsnő, lila sállal, amit még Juliska nagymama kötött, friss, roppanós répaorral, és sok-sok szén fekete gombbal. Vidáman vigyorgott a hatalmas és zimankós Veszprém megyei télben, s a falu apraja nagyja örömmel köszöntötte, mikor felé járt. A nagyja kedves jónapottal, sapkaemeléssel, az apraja meg egyszerűen, szeretettel és hatalmas vigyorral átölelte. 

Sajnos Káli Miklós Igor élete nem volt hosszú, ahogy a legtöbb kedves hóemberé, még az óriásoké sem. Egy este a bohókás, véletlenül idén túl korán ébredő Tavasztündér szállt el a falu felett. Ahogy gyönyörködött az általa ritkán látott hófehér táj szépségében, észre sem vette, hogy elejtette varázspálcáját. A pálca körül olvadni kezdett a hó, s reggelre kibújtak a hóvirágok. A falusiak megtalálták a pálcát és kitették a Faluháza előtti nagy fal alá, hogy a Tündér, ha keresi, könnyen megtalálja. Március közepén meg is érkezett Szentbékkállára a tavasz, ami hálából a falusiak kedvességéért szebb volt, mint eddig valaha...

képek forrása: I love Szentbékkálla FB oldala

Óriásnak látlak, oly' nagy vagy, fel sem érlek,

Átölelem a térdeid és csendben arra kérlek,

Ne menj ma el dolgozni, maradj itthon velem,

Vegyél ölbe, ölelj meg s mesélj valamit nekem!

Varázslónak látlak, kinek keze között,

Összeforr egyszerre minden ami törött,

Újra jár a kisvonat a nappaliban körbe,

S világít a szobámban a lámpában a körte.

Barátnak látlak, hisz mindig velem nevetsz,

Ha bajt csinálok is nem bánod, te akkor is szeretsz,

Remélem, hogy nagyon boldog lesz a szülinapod,

Ahogy nekem minden percem, mikor veled vagyok!

Ha a türelem valóban rózsákat teremne,

minden egyes anyukának rózsakertje lenne,

de nem csak egy szűk, kis ágyás, hanem tágas nagyon,

viruló bokrokkal teli vagy százholdas pagony.

Ha anya vagy benned él a türelemmester,

aki felkel, bárhogy aludt, minden áldott reggel,

átöltöztet napi ötször, s mosolyogni képes,

ha a boltban muszáj csoki, kibontva nem édes.

Zen békével látja, hogy a frissen mosott kövön,

szétkenni egy érett banánt az igazi öröm.

gyakorlottan mélyet sóhajt, ha a dac épp rátalál,

s elhajol, hogy feje mellett szálljon el a kiskanál.

Tarsolyában ezerféle leszerelés praktika,

ha a furfang tantárgy lenne, ötöst kéne kapnia,

néha ugyan könnyít magán néhány cseppnyi könnyel,

de utána nadrágot köt egy új, fekete övvel.

Püffed a kelt tészta,

forró zsíron táncol,

pirosra sül egy-kettőre,

cukorpaplant ráncol.

Napszínsárga baracklekvár,

édes, ízes párna,

farsangoló huncutkodók,

báli uzsonnája.

És, ha nem csak farsangi versre, hanem valódi fánkra is éhes vagy, itt egy egyszerű, de nagyszerű recept a Kőeccerű Gasztroblogtól!