Mikor anya beteg megtörik a csoda,

A varázslat nélkül a család lelke oda, 

Hiányzik mindenből folyton dolgos keze,

Lágyan simogató, két mosolygó szeme,

Bárkit megnyugtató, finom puha hangja,

Végtelen ringató, ölelö két karja,

Az édes illata és ahogyan nevet,

Édesanyám kérlek ne légy tovább beteg,

Nélküled oly üres s szomorú a világ,

Jó Istenkém kérlek, gyógyítsd meg ma anyát!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenyő,

Olyan büszke volt magára mint egy szép hercegnő,

Egyedül állt a dombtetőn, karcsún és kevélyen,

S elégedetten nézett szét  mind az erdőségen.

Én vagyok a legszebb fa szerte a világon,

Bárhová tekintek messze páromat nem látom,

Ruhám mindig illatos, üde, zöld és fényes,

Nem vetkőzöm le soha, mint az a sok kényes,

Akik nyáron, ősszel is új lombozatot vesznek,

S télen leveleik nélkül a hidegtől megvesznek.

Sustorognak naphosszat, s ha felkap a szél szárnyra,

A sok boldond hajladozva megindul a táncba.

Nem csoda, hogy göcsörtösek, görbék, s megkorhadnak,

Ha lakásul szolgálnak a pimasz madaraknak.

Rajtam bezzeg egy szemtelen sem mer rakni fészket,

Az kéne csak, hisz egész nap hangosan zenélnek.

Állt a fenyő sudár törzse egyenes és merev,

Jöhet eső, hó vagy hőség ő sohasem remeg,

Történt aztán egy igen sötét, júliusi éjjel,

Hogy zivatar szaladt arra végtelen nagy széllel,

Csavarta az erdő fáit, tépte mind a lombokat,

Szaladgálva borotválta élesen a dombokat,

Egy rohammal morgolódva fújta a fenyőt körbe,

Megragadta s egy rántással csúnyán kettétörte.

Másnap reggel a völgyi erdő jajgatásra ébredt,

A dombon sírt a büszke fenyő, jaj, mily' nyomorék lett,

Naphosszat csak sirdogált és néha felkiáltott,

Oh, jaj, mi lett belőlem, s búsan halni vágyott.

Megsajnálta őt nagyon az erdő sok kis fája,

Szegény kevély fenyőnek bajban nincs barátja,

Vígasztalón susogtak egy kedves régi éneket,

S egy rigópár fürgén szelte a domb fölött a kék eget,

Ne sírj fenyő, nem maradtál egyedül a bajban,

Csivitelve simogatta a beteget a dallam,

S a csonka fa egyik ágán felépült a fészek,

A fenyő is örvendezett mikor végre kész lett,

Boldog volt és együt táncolt  ő is már a széllel,

S a sok kedves erdőlakó lomos fa testvérrel.

Öreganyám sparhelt mellett kukoricát morzsol,

A két csutka tánca közben barázdákat horzsol,

Hullik a sok sárga gyöngyszem, lesz egy véka tengeri,

S ami huncut mellépotyog, a kendermagos felszedi.

Vacog a föld, hideg már az októberi éjszaka,

Oly' távol jár még a tél s a pihe-puha paplana,

De jó lenne egy nagy, meleg, finom, bolyhos takaró,

S hozzá forró, sűrű, édes, tejszínhabos kakaó.

Nádszálat ragad a szél s hozzá felhőfonalat,

Fürgén dolgozik és közben száraz avart tologat,

Hajnalfelé megszemléli, mily' szép takarót kötött,

S az alvó földön szétteríti a bársonyos tejködöt.

Igazi ünnep mind az a nap,

Amikor apuci itthon marad,

Egész nap nevet és játszik velem,

Én az ilyen ünnepeket szeretem.

Igazán akkor ünnepelünk,

Ha nagyihoz vidáman, együtt megyünk,

Nevetve ölel úgy örül nekem,

Én az ilyen ünnepeket szeretem.

Vajon csak a mesében léteznek a hősök?

Vajon csak az a hős, aki mindig győzött?

Vajon a hős folyton erős, kemény, bátor?

Vajon a hős tudja, hogy ő hős magáról?

Vajon válhat hőssé egyszerűen bárki?

Vajon hogy hős legyek sokat kell majd várni?

Vajon, ha hős leszek, én is kapok szárnyat?

Vajon kell még ma hős ennek a világnak?

A gondolatból betűk lesznek,

Táncolnak és ölelkeznek,

Így születnek meg a szavak,

Hol rövidek hol hosszúak,

Kézen fogva sorba állnak,

Rajzolnak sok mondatot,

S a mondat majd elmeséli,

Az író mit gondolhatott.

Őszi eső nap nap után ráérősen szemerkél,

Fáradt süni mindenfele téli szállást keresgél.

Farakásban túl huzatos,

Ez a bokor nagyon szúr,

A házak közt emberek járnak,

Üregben róka az úr.

Lám csak, lám!

De finom puha, ez a színes avarhalom,

Csupa illatos levéllel magamat betakarom,

Alszom benne kényelmesen,

Míg nem melenget napsugár,

S nem éneklik a nyitnikék,

Itt a tavasz, aludni kár!

Hű, milyen hatalmas levélkupac,

Rikkant az aprócska fehér kukac,

Ha ezt most mind befalom,

Tele lesz a pocakom.

De nagyon!

Falatozik, majszol,

Lakmározik, habzsol,

Degeszre töm, bezabál,

Kukac pocak tele már,

De nagyon!

Ejnye, te kis torkos,

Falánkságban szorgos,

Éhenkórász kukac,

Fáj ugye a pocak?

De nagyon!

Hajnalban mikor az ágyból kilépve a talpadba egy mozdonykémény beleáll,

A szívizom ordításra pumpálna, de egy kétgyerekes már nem is kiabál,

Hipnotikus, mint minden hajnal, mi a rideg konyhában, lassan ébred,

A rozsdamentes vízforraló faláról visszanéz szétcsúszott, harmincas képed.

Viszketés, amit érzel, s a fejed vakarva töprengsz, ez már a korrózió?

A szemed alatt két fekete árok. A reggelit kéred, hozom Zsolti, jó?

A kisszoba padló egy aknamező, legóból felhúzott gyerekgyártelep,

Nem fiam, ez nem szénsavas szörpi, na idd meg szépen a tápszered!

A fürdőszobában melegen fogad, egy azonnal oldódó szennyes kupac,

A mosogatóban egy leégett fazék, b@sszus, az ott benne ugye nem egy kukac?!

Egy kicsi, egy nagy, ez van és más semmi, tudom, ők az én két kicsi kincsem,

Hogy vagyok? Ne kérdezd! Talán húsz év múlva, most épp egy szabad percem sincsen.