Erdő alján, járdán, kertben száraz levél rengeteg,

Sárga, barna, mély avarban  taposni úgy szeretek,

Zizeg, zörög, surrog halkan,

S engem csak visz, visz a talpam,

Amíg tart az avar,

Engem biz' nem zavar,

A sár!

A rácsos ágy és egy halom használt pelenka között elvesztettem magam,

Tegnap még biztosan tudtam, hogy vagyok valaki, de jelenleg ez a kérdés bizonytalan,

Vagy lehet, hogy nem is tegnap, hanem egy hete, egy hónapja vagy két éve már,

Hogy a tükörbe nézve nem tudom, ki néz vissza rám,

Az biztos, hogy viszket a fejem és legutóbb, mikor próbáltam rájönni ki is vagyok,

Néhány fehér szálat találtam a hajamban.

Lehet, hogy csak rászáradt tej.

Gondoltam rá, hogy fejős tehén vagyok, mivel naponta többször is isznak belőlem, s hát a melleim,

Na, azok, hogy is mondjam,

Rájuk férne, hogy egy kirándulás a Szilikon Völgybe,

Hátha akad ott némi maradék, amit kézműves módszerrel magamba tömhetek,

Inkább azt, mint a csokit, amit valamiért egyre jobban és sürgetőbben kívánok,

Habzsolni.

Akkor lehet, hogy mesefigura vagyok? Csukás István meg nem értett gyermeke: Gombóc Artúr?

Nem, bizonyos, hogy még nem vagyok Artúr, mert, bár egyre gyakrabban érzem úgy, hogy tele a tököm,

Azért hasznát veszem a szárnyas betétnek, ami sajnos még mindig nem tud repülni,

Így maradok földhöz ragadt háztartási robot.

Ez az, mosógép vagyok!

Naphosszat hányás és kakafoltokat dörzsölgetek, s küllemre is inkább vagyok fehér, kis barna foltokkal,

Beborít a bukások és a belém kent túrórudi maradékok tengere teljesen, s ha jól meggondoljuk,

Van rajtam némi takony is, ami az orrszívó porszívóból kenődött a bal combomra este,

Takony?

Megvan, gyógyító vagyok!

Általában kézrátétellel megszüntetem a fájdalmas bőgést, néha lassabb, néha tempós a mozdulat,

Bár valószínűleg gyógyhatásom sincs túlzottan sok, hiszen a rendelőben, ahol gyakran megfordulunk,

Csak úgy neveznek, a Zsoltika vagy Ákoska anyukája,

Ez lennék én. A valakinek a valakije?

Egy feladvány valami kereskedelmi csatorna kvízműsorában?

Egy szám, a Központi Statisztikai Hivatal népességkutatási dokumentációjának egy lapján,

Leülhetsz egyes!

Mert milyen anya már az ilyen, aki kettőt is szül erre a világra?

Szül? Pfuj!

S milyen ember az, aki, annyira hisz az emberségesség létezésében, mint egyesek az UFO-ban, s reméli, hogy egyszer végre előreengedik a sorban,

Mert bömböl az a szerencsétlen gyerek, hogy éhes, meg beszart és elege van abból, hogy minden bevásárlóközpontban 5 fokkal több van mint kéne,

Bevásárló vagyok. Fogyasztó.

A pelenkagyárak álma, a gyógyszergyárak célcsoportja és valaki, akire mindent rá lehet sózni, ami gyereknek való,

Persze csak amíg a pénz kitart, mert ugye ingyenélő vagyok.

Csak otthon vagyok és nem dolgozom, szívom az állam vérét, mint ahogy ez a dög szúnyog az enyémet,

Tényleg. Mit csinálnak a szúnyogok októberben a negyedik emeleti spájzban, most komolyan?

És mit csinálok én a spájzban?

Rejtőzöm és keresem magam, akit valahol elvesztettem a rácsos ágy és egy halom használt pelenka között egy dacos tiltakozással megfestett, kolikás délután. 

Ősszel a tulipán levetkőzik szépen,

Elbújik a virágágyas jó puha ölében,

Összegömbölyödik az apró virághagyma,

S álmodozva készül a szép, új tavaszra.

Hol volt, hol nem volt, a csillogó üvegtornyokon innen, a gyárkéményeken túl, ott, ahol az emberek mind sok-sok emeletes házakban laknak, s hatalmas, ablaktalan dobozokba járnak vásárolni, élt egy kislány: Anna.

Anna épp olyan kislány volt mint a többi 5 éves 10 hónapos és 11 napos kislány. Szeretett a babakonyhában kávét és süteményt készíteni az óvó nénininek. Felöltöztetni Lilit, a pamutfonal hajú rongybabát lila ruhába, mert ez Lili baba kedvenc színe. Szerette a színes, csillogós csattokat és a cicás hajgumikat, amikkel az anyukája minden nap másmilyen copfot készített neki az oviba indulás előtt. Szerette a pónilovakat és a kiskutyákat. A csokifagyit és az epret. És szerette az anyukáját, apukáját két kisöccsét és persze a nagymamit, nagypapit és a szomszéd nénit, aki mindig hozott neki egy szeletet a sütiből, mikor kihült.

Anna mosolygós kislány volt, s nagyon várta már, hogy a nagy csoport után végre iskolába mehessen. Nagyon szeretett a 16 emeletes házuktól pontosan 127 Anna-lépésnyire lévő, apró, piros kerítéssel körbevett, zöld játszótéren szaladgálni. De valamiért, egy idő óta Anna állandóan lázas volt. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy valahogy egyre fáradtabbnak érezze magát. Ezt nem szerette.

Az anyukája egy napon megfogta Anna kezét és elmentek a Doktor bácsihoz. Doktor bácsit Anna nagyon szerette, mert sok vicces dolgot mondott a vizsgálatok közben, utána pedig mindig választani lehetett kifogyhatatlan matrica gyűjteményéből. Doktor bácsi ezen a napon azonban szomorúnak tűnt és sokat csóválta a fejét. A vizsgálat után pedig két matricát is adott.

Másnap Anna és az anyukája reggel nem óvodába, hanem másik Doktor bácsihoz mentek, majd következő nap egy harmadikhoz. Anna nem értette, miért kell ilyen sok Doktor bácsihoz mennie, míg néhány nap múlva az anyukája és az apukája leültették Annát és meséltek neki egy helyről, amit kórháznak hívnak.

- Tudom, onnan jöttek a kistesóim: Bence és Máté. - mosolygott Anna. - Jön még egy kistesóm?

- Nem Annácskám. Most neked kell majd ott lenned egy kis ideig nem anyának. - kezdett bele az apukája. - De mi is ott leszünk veled minden nap, ne aggódj. Tudod, vannak benned olyan apró dolgok, amik elromlottak, így nem tud jól működni a tested. Olyan ez, mint amikor náthás vagy, csak most több az elromlott apró dolog és tovább tart, míg meg tudnak gyógyítani a Doktor bácsik és nénik.

Anna így hamarosan a Pillangó csoport helyett  a Nagyvárosi Kórház Katica kórtermébe járt, amit azért hívtak Katica kórteremnek, mert minden kislány ágya felett egy óriási, mosolygós, hétpettyes katicabogárka üldögélt. Három kislány volt ott még Annán kívül: Eszter, Fanni és Bori. A lányok hamar összebarátkoztak és sokat meséltek egymásnak az óvodai barátaikról, játékairól meg a családjukról. A doktor bácsik és az ápoló nénik mindig mosolyogva léptek be a négy kislány szobájába, különböző gyógyszereket adtak, lázat mértek, vért vettek nem fájós-szúrós tűvel és sokat beszélgettek a lányok szüleivel.

Anna néhány hét után kezdett türelmetlen lenni. Bár nagyon megkedvelte Esztert, Fannit és Borit, hiányzott neki az óvoda, a kis testvérei, az ágyacskája és a piros kerítéssel körülvett, apró játszótér. Egyre fáradtabbnak érezte magát és gyakran fájt a pocakja. Néha még az ebédet sem tudta megenni.

- Mikor megyünk haza? - kérdezte egyik nap.

Az anyukája megsimogatta a fejét és azt válaszolta, hogy meg kell beszélni a Doktor bácsival. De teltek múltak a napok és a Doktor bácsi nem mondott semmit. Anna egyre rosszabb kedvű lett.

- Haza akarok menni, anya! - jelentette ki egyik este.

Anyukája az ölébe vette és halkan ennyit mondott:

- Még nem lehet Kicsim.

- De én nem akarok itt lenni tovább! - sírta el magát Anna.

- Tudom, Kicsim, de itt kell még maradnunk. - mondta az anyukája.

- De én már unok itt lenni. Vissza akarok menni az óvodába. S hamarosan kezdődik az iskola is. Azt ígérted, veszünk majd táskát, füzetet meg tolltartót. Olyan cicásat, mint a szomszéd Violának van. - hadarta Anna.

- Tudom drágaságom, de most még nem lehet hazamenni. De tudod mit? Minden nap, amíg még itt vagy, mondok neked egy új mesét, jó? - kérdezte Anna anyukája, miközben szorosan magához ölelte kislányát.

- Jó! - mosolyodott el Anna - Ma kezdjük is el!

És elkezdték. Anna anyukája minden este, elalvás előtt egy új mesét mondott kislányának. Olyan dolgokról mesélt, amiket Anna szeretett. Elmesélte, hogyan hullottak le a levelek a piros kerítéssel körülvett, apró játszótér fáiról az ősszel, hogyan fogott egeret a földszinten lakó öreg néni kövér macskája a szomszéd ház pincéjéban, hogyan keringőznek a színesceruzák az elsősök rajzlapjain. És más hasonló történeteket. Mikor Anna hosszú, szőke haja egyik napról a másikra lehullott a fejecskéjéről, mint az őszi fákról a levelek, anyukája a kopasz királylányról mesélt, aki harmattal fényesítette csillogóra minden reggel a homlokát. Mikor Anna lázas volt, anyukája elmondta az apró gonosz bacik történetét, akiket sütőbe tesznek s úgy gyógyítanak ki a rosszalkodásból. S Anna anyukája minden nap egy újabb történetet mesélt és mesélt kislányának 1000 napon át. Annából ezalatt egy nyolc és féléves iskolás lánykanagylány lett. Bár iskolába nem járhatott, szorgalmasan tanult és anyukája meséiből megismerte az osztálytársait, a tanító néniket, s mikor anyukája végre újra copfba foghatta a haját, elérkezett a nap, hogy hazamehetett.

Az öcsikéi és az apukája otthon egy szép, csokoládés epertortával várták és egy cicás iskolatáskával, amiben benne volt a harmadik osztályosok összes könyve. És volt ott még valami. Bár nem ismerték Annát, de az osztálytársai rajzoltak neki közösen egy képet, amin ő volt középen, s körülötte a többi 18 kisfiú és kislány, kézenfogva táncolt. Annának nagyon tetszett a kép, ki is tette az ágya mellé. Este, mikor lefeküdt, anyukája az ágya szélére ült.

- Örülök, hogy újra itthon vagy Annácskám! A Doktor bácsi azt mondta, hogy az orvosságok hatásosak voltak, s nem kell többet visszamenned a kórházba!

Anna mosolygott és megölelte az anyukáját:

- Nem csak az orvosságok gyógyítottak meg, hanem a mesék, amiket mondtál. Mesélsz ma is nekem?

Anna anyukája könnyes szemmel, de mosolyogva takarta be Annát és belekezdett az ezeregyedik mesébe egy szőke kislányról, aki bátorsággal és türelemmel legyőzte a betegséget.

1001 Játék - AJÁNDÉK MESEKÖNYV!

Itt van az ősz, egyre hosszabbak az esték, több idő jut mesélésre. Segíts nekem bővíteni olvasóim körét, én pedig, ha szerencsés vagy, segítek neked bővíteni a mesekönyvtárad egy igazán különleges mesekönyvvel: Az 1001 éjszaka legszebb meséivel!

Hogyan segíthetsz?

Csatlakozz az Avarfalvi Mesék FB oldalának követőihez vagy, ha már csatlakoztál, oszd meg ezt a felhívást.
Ha elérjük az 1001 kedvelőt, egy szerencsés kedvelőnek, illetve egy másik szerencsésnek a felhívást megosztók közül elküldöm ajándékba Az 1001 éjszak legszebb meséi című mesekönyv 1-1 példányát.

Segíts, hogy többen legyünk, s hogy még több mesét olvashass a gyerkőcöknek!

Őszanya az erdő felett  szürke felhőn ballagott,

Csiripelő madarakat s szél suhogást hallgatott,

Megbotlott egy esőcseppben s kosara potty, kiborult,

Belőle a sok szín festék az erdő fáira le hullt.

Ijedten néz Őszanya, jaj, mi lett a vége,

A sok arany, barna, bordó együtt vajon szép-e?

S a különös festményt látni, előbújt a fényes Nap,

Lebocsátott az erdőre néhány őszi sugarat,

S Őszanya nevetve látta, milyen szép lett így a föld,

Mily gyönyörű úgyis a fa, ha levele épp nem zöld,

S eztán minden nyár végén, ha hideg lett az este,

Őszanya útjára indult, hogy fáinkat megfesse.

Hol volt, hol nem volt, a magas bükkös hegy szoknyáján, ahol még a szőlőt is királyleánykának hívják, volt egy város. Szép város volt, közepén erős falú várkastély magasodott, utcáin színes, sok ablakos, nagy kapujú házak álltak, s körülötte, amíg a szem ellátott, gyönyörű, bodros levelű, nagyfürtű szőlősorok zöldelltek.

A városban lakó uraság nagyon büszke volt rá, hogy az ő szölőjéből készül a legpirosabb bor az országban. Annyira tüzes volt ez az ital, mint a haragos bika tekintete, el is neveték hát, bikavérnek. Mivel a bikavér messze földön híres volt, az uraság mindig a legjobb vincelléreket választotta szőlője gondozójának. Így került hozzá a messzi Kárpátokból, a mindig vidám mosolyú János.

János úgy szerette a szőlőt, mint más a gyermekét. Minden hajnalban korábban volt kint minden szolgánál, hogy megnézze, hogyan nőnek a szép zöld fürtök, nem bántja-e bogár a tőkéket, kell-e kapálni, permetezni. Késő estig figyelte a szőlőben dolgozók munkáját és minden szüretkor boldogan vitte be az első puttony bornak valót a várkastélyba. Az uraság nagyon szerette Jánost szorgalmáért és azért, mert mindig jó kedve volt.

Egy őszi este, mikor János épp hazafelé igyekezett a szőlőből megpillantott egy hosszú hajú, barna leányt a mező szélén. Gombát szedett. Jánosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ilyen szépet még nem látott. Ahogy megállt és bámulta, a lány rátekintett, s szemei olyan ragyogóak voltak, mint a legszebb szőlőszem az uradalomban.

- Ki az a szép leány? - kérdezte János a mellette bandukoló szőlőművestől.

- Az e? Hát, az az uraság intézőjének, László úrnak az egy szem leánya, Ildikó.

- Ildikó. - ismételte János álmodozva, s megemelte a kalapját a szép lány felé.

Attól a naptól kezdve János mindenhol csak a szép szőlőszemű lányt kereste. S mikor találkoztak, megemelte a kalapját és hangosan köszönt. Hamarosan László úr is észrevette, milyen nagyon tetszik a leánya a vincellérnek. Meg is kérdezte tőle:

- Hallod-e Ildikó. Nagyon sokat jár mostanában errefelé az a János. Talán csak nem beszéltél vele?

Ildikó szemérmesen lesütötte a szemét és elpirult. Eltelt a tél, s a tavasz első virágaival betoppant János is az intéző házába megkérni Ildikó kezét. A lány boldogan mondott igent neki, s az apja is örömmel fogadta a szorgalmas fiút a családban. Az uraság is áldását adta a párra, a mennyegzőjükre küldött egy tucat csirkét és egy nagy hordó, jó erős bikavért.

Ildikó és János boldogan éltek a nagy szőlővárosban. János még szorgalmasabban dolgozott, hogy este minél előbb viszontláthassa gyönyörű feleségét. Teltek múltak az évek, s a pár még mindig úgy szerette egymást mint az első napon. A városban lakók irigykedve néztek rájuk, mikor az utcán vasárnap a templom felé igyekeztek.

- Milyen szép pár! - suttogták a vénsasszonyok - De vajon hol a gyermekük?

Bizony ez volt az egyetlen okuk a szomorúságra. Bárhogyan várták, nem született gyermekük. Ahogy az évek szálltak, úgy lettek ők is egyre szomorúbbak. Egy őszön az uraság magához hivatta János:

- Ejnye János, hát mi bajod? Hová tűnt a virágos jókedved? Úgy járkálsz itt, mint akinek elverte a termését a jégeső! Na, ne búslakodj! Tudom ám én, hogy vidítsalak fel! Kelj útra és hozd el nekem a frankoktól a legkékebb szőlőt a világon. Ilyen még senkinek sincs ebben az országban. Te lehetsz az első vincellér, aki ilyet ültet. Eredj már holnap, s tavaszra visszatérsz.

János hazament, elbúcsúzott Ildikótól és útnak indult. Ildikó sokat búslakodott az üres házban, míg egy téli reggelen az uraság szakácsnéja bekopogott hozzá.

- Gyere Ildikó. Hallotam, hogy te sütöt a legfinomabb tortát a városban. Segíts nekem az uraság konyháján. Meglátod a munka jobb kedvre derít.

Ildikó ezután minden nap eljárt az uraság konyhájára és finomabbnál finomabb süteményeket készített az ebédhez. A szakácsné nagyon szerette, mert Ildikó sosem evett a sütményből, így ami megmaradt, azt mind ő vihette haza. A munkával gyorsan telt a idő. Ahogy olvadni kezdett a hó, Ildikó minden napra várta Jánost haza a frankoktól.

János is nagyon hazavágyott már. Így az első tavaszi madárcsicsergéskor felpakolt egy szekér szőlővesszőt és elindult haza a feleségéhez. Az utolsó estén  egy erdő szélén vert tanyát. Tüzet rakott és nekilátott szalonnát sütni. Már épp elkészült a vacsorája, amikor egy szakadt, öreg csavargó vánszorgott el előtte az úton. János megsajnálta az öreget és utána kiáltott.

- Hé, öregapám, jöjjön ide a tűzhöz melegedni egy kicsit. S egyen  ebből a sült szalonnából is. Ne éhezzen, mint otthon!

Az öreg boldogan ült le János mellé a tűzhöz és jó ízűen evett a szalonnából, meg János maradék kenyeréből. Másnap reggel, hogy János felébredt, az öreg csavargó épp a botját vette, majd mosolyogva elköszönt.

- Köszönöm fiam a szíves vendéglátást! Hálából faragtam neked éjszaka egy bölcsőt. Vidd haza, bizonyosan hasznát veszed.

János szomorúan nézett a bölcsőre, de nem akarta megbántani az öregembert, így megköszönte és hamarosan tovább indult hazafelé. Estére meg is érkezett Ildikóhoz és boldogan borultak egymás nyakába a hosszú távollét után. János leült az asztalhoz, előrakta az Ildikónak Frankföldről hozott ajándékait, meg behoza a szekérről a bölcsőt is, amit az öreg csavargótól kapott. Ildikó szomorúan nézett a bölcsőre, de, amikor János elmesélte, hogy hogyan jutott hozzá, halványan elmosolyodott és a kötényéből elővett egy szem diót.

- Különös, amit mondasz kedves férjem. Ezt a diót én is egy rongyos, öreg koldustól kaptam pont ma este a konyhán. Szegény ennivalóért jött könyörögni, de a szakácsasszony nem adott neki. Aztán amikor hazafelé indultam én elcsentem neki néhány tepertős pogácsát és a várkastély kapujában odaadtam. Ő hálából ezt a diót adta, és azt mondta, vigyázzak rá úgy, mintha édes gyermekem volna, mert ez egy csodadió. Hát, ha már van egy bölcsőnk, tegyük bele ezt a diót, hagy legyen neki kényelmes szállása minálunk.

Attól a naptól kezdve a dió Ildikóék ágya melett aludt a bölcsőben, puha párnák és meleg dunyha alatt. Ildikó ringatta, énekelt neki esténként s úgy szerette, mintha igazából gyermek lett volna. János szomorúan nézte a feleségét, a városiak pedig beszélni kezdtek a hátuk mögött.

- Tán bizony megbolondult ez a fiatal asszony, hogy egy diót dédelget? - súgdosták a vénasszonyok a padon.

Hamarosan a szakácsné is meghallotta a pletykákat és megpróbált Ildikó lelkére beszélni.

- Hallod-e Ildikó! Mit csinálsz te azzal a dióval? Az emberek megszólnak. Ne csinálj ilyen bolondságokat!

De Ildikó csak a fejét rázta. Szívéhez nőtt az apró, barna dió, s továbbra is vigyázott rá, szeretgette, dédelgette, mintah gyermek volna. A szakácsné azonban nem hagyta annyiban adolgot. Egyik nap, míg Ildikó a krémet keverte az uraság születésnapi tortájához, kilopózott és ellopta a diót. Este, mikor Ildikó hazatért, üresen találta a bölcsőt. Kereste a diót mindenfelé, de nem találta, s mikor János hazaért feleségét keserves sírásban találta.

- Mi a baj Édesem? - kérdezte János.

- Jaj, drága férjem! A diócska! Elveszett! - könnyezett Ildikó az üres bölcső mellett. - Kérlek, keresd meg nekem!

János megsimogatta a felesége fejét és elindult, hogy megkeresse a diót. Kereste az udvarban, az utcán, egész éjszaka a várost járta, de nem találta. Ildikó a bölcsőre borulva pityergett, majd hajnalban elszenderedett. Mikor a verebek csiripelni kezdtek az ablak alatt, s az ég világosodott, Ildikó gyereksírásra ébredt. Két újszülőtt sivalkodott a bölcsőben. Egy kisfiú és egy kislány. Ildikó csodálkozva nézett a síró kisdedekre, mikor hirtelen kinyílt az ablak és a szakad koldus nézett be rajta. De nem volt már ő sem szakadt, sem koldus. Hófehér ruhája csak úgy szikrázott a hajnali nap fénében, ahogy kedves mosolya is. Így szólt Ildikóhoz:

- Emlékszel még rá leányom, amikor enni adtál egy szegénynek, akit elzavartak? Én akkor egy diót adtam neked és azt mondtam, úgy szeresd, mint a gyermekedet. Te pedig hallgattál rám és nem törődtél azzal, mit mondanak az emberek, szeretted és dédelgetted a diót. Hát ebből a dióból lett ez a két gyermek. Irmuska és Imruska. Ők a tiéid. Szeressétek őket a férjeddel olyan nagyon, ahogy egymást szeretitek.

Ildikó boldogan ölelte magához a két kisgyermeket. Ekőzben János egy kövön ült csüggedten és fáradtan a város szélén. Ahogy fejét búsan lógatva gondolkodott, valaki a válára tette a kezét és megszólította:

- Eredj haza János, a feleséged és a gyermekeid már várnak.

János riadtan felnézett. Az útszéli csavargó állt előtte tiszta, fehér ruhában, mosolyogva.

- Jó ember vagy, ezt bebizonyítottad, mikor kérés nélkül egy szegény, nincstelen segítségére voltál. Jóságod és türelmed jutalma nem maradhat el. Siess haza!

János szaladt a feleségéhez és nem hitt a szemének, amikor meglátta a két apró gyermekkel a karján. Ettől a naptól kezdve nem volt náluk vidámabb család a városban. A vénasszonyok sem súgdostak már a hátuk mögött, hiszen, akiket megáld az Úr, azokon nem foghat semmilyen gonosz nyelv. S hát mi lehet nagyobb áldás egy család számára, mint a türelemmel és szeretettel kiérdemelt gyermek.

Hol volt, hol nem volt, az Újhegyen innen, az Óhegyen túl, ahol hatalmas, zöld erdő alatti pincében millió söröshordót tartottak, élt egy kis legényke. Dénesnek hívták. Nem volt nagy, épp, hogy kinőtt a pólyából, s megkapta az első ködmönkéjét, csizmácskáját és pohárkáját, amiből piros szörpöt ihatott.

A kis legényke minden nap a hatalmas zöld erdőbe járt játszadozni, ahol a Sörbirtok munkásai minden délben átgurítottak tíz tucat teli söröshordót. Dénes örömmel  nézegette a guruló hordókat és integetett az édespajának, aki a pincében dolgozott. Hetente egyszer arra járt a Sörbirtok feje is, nagy fekete kocsin. Dénes nagyon félt tőle, pedig az uraság jószívű öregember volt, fehér szakállal és fényes, arany keretű szemüveggel.

Egy nap Dénes épp az erdő szélén, a pincelépcsőn üldögélt logó orral. Megint kiporolták a nadrágját a szomszédban lakó iker fiúk, akik sok csíntalanságot követtek el ellene. Ahogy csendben pityergett, arra sétált a Sörbirtok ura, s meglátta a síró kis legényt.

- Mi a bajod kisfiam? - kérdezte barátságosan Dénest.

- Megvertek. - szipogott Dénes ijedten.

- Ki bántott? - csodálkozott az öreg úr.

- A Lakatos ikrek. - válaszolt lesütött szemmel Dénes.

- És miért bántottak? - kérdezte a Sörbirtokos.

- Mert nekem nincs testvérem! - válaszolt Dénes.

- És miért nincs testvéred?

A kislegény egészen megbátorodott az öreg érdeklődésétől s godolkodás nélkül felelt:

- Mert a szüleim túl szegények több gyerekhez.

- És Te szeretnél tesvért kisfiam?

- Nagyon szeretnék. Mindenkinek van egy, kettő, három, csak nekem nincs.

- Hát majd teszünk róla. - mondta a Söruraság és megsimogatta Dénes fejét.

Este, mikor a munka véget ért a kastélyába hivatta Dénes apját és adott neki egy zacskó aranyat.

- Azt mondja a fiad, hogy azért nincs testvére, mert szegények vagytok. Hát nesze, itt van ez a zacskó pénz, s holnaptól kapsz másik munkát több fizetéssel. Így már gazdagabb leszel, mint a Lakatos, akinek 5 gyereke van, neked is lehet több.

Dénes apja örömmel vitte haza a pénzt s a híreket, együtt örültek a feleségével a hirtelen jött nagy gazdaságnak. A zacskó aranyból új ruhákat, nagyobb teknőt, sőt még egy kocsit is vettek. Déneske is kapott hintalovat, kockát, még egy kis szekérkét is.

Telt, múlt az idő. Dénes örömmel játszott a szép játékokkal s büszkén sétált ki az erdőbe új ruháiban, de a testvérke csak nem jött. Meg is kérdezte egy nap az édesanyját.

- Anyukám, mikor jön már a testvérke?

- Milyen testvérke fiacskám?

- Hát, akit a Sörös uraság ígért!

- Jaj, fiam, milyen butaságok ezek?! Nincs nekünk arra pénzünk. Menj szépen játszani a hintalovaddal! - mondta az anyja türelmetlenül és nekilátott kifényesíteni szép új lábasait.

Dénes szomorúan kisétált az erdőszélre, ahol újra összetalálkozott a Sörbirtoskos urasággal.

- Ej, fiam, de rég láttalak. Hogy megnőttél! És milyen szép új ködmönkéd van! De jaj, látom ma sem jó a kedved. Megint elvertek?

- Nem,-  felelte bánatosan Dénes - csak úgy tűnik az uraság becsapott engem. Nem lett testvérkém, pedig azt ígérte, tesz róla.

Az uraság csodálkozva nézett Dénesre, majd összehúzta a szemöldökét és elküldte az egyik szolgáját a kisfú apjáért.

- Jó ember - kezdett bele szigorúan - én egy éve adtam neked egy zacskó aranyat és új munkát, hogy ne légy szegény s a fiadnak lehessenek testvérei. Hát mit csináltál te azzal a pénzzel?

Dénes apja ijedten forgatta a kalapját a kezében, úgy válaszolta:

- A családomra költöttem minden pénzt uram, hogy boldogok legyenek. Déneske kapott játékot, új ruhát, látja az úr, igazán.

A Sörbirtok ura a fejét csóválva így szólt:

- Bolond vagy te ember! Hát gondolod, hogy csak a ruhában, játékban van a gyermek öröme? Nem kérlel-e már téged hosszú ideje, hogy testvért szeretne? És te nem azt montad-e neki, hogy azért nem lesz, mert nem telik? Pedig te is nagyon jól tudod, hogy a gyermek számára a legfontosabb a szeretet. S ki szeretné őt jobban, mint a családja. A szülei s a testvére. Ki marad neki, ha ti már nem lesztek? Kivel segítik és szeretik majd egymást? Kire számíthat majd igazán a bajban? Kivel oszthatja meg örömét, bánatát őszintén?

- Igazad van uram, bocsásd meg nekem, hogy ilyen balga voltam. Elvakított a mohóság s az, hogy én akartam a legkülönbb lenni a birtok összes embere közül. Azt hittem, jót cselekszem, ha mindent megadok a fiamnak, amit csak lehet. - mondta Dénes apja a földet nézve.

- Adj meg neki mindent, amire igazán szüksége van. - mondta az uraság és felszállt fekete kocsijára, ami hamar elszáguldott a poros erdei úton.

Nem telt bele egy év, s Dénes boldogan húzogatta a szekérkéjét az erdei úton, benne két testvérével, Ilussal és Petrussal. Az arra kocsizó Sörös uraság örömmel látta a kisfiú sugárzóan boldog arcát, megállította a kocsit és megkérdezte:

- Örülsz-e Déneske?

- Örülük hát! Nem egy, hanem két testvérkét is kaptam a szüleimtől. Ugyi, milyen szépek?

- Azok fiam! S azóta megvertek-e?

- Nem ám! Mostmár mindenki tudja itt a birtokon, hogy nekem is van testvérem, s én vagyok az ő erős és bátor bátyjuk, nem mernek velem kezdeni. - mondta Dénes büszkén és vidáman húzta tovább a szekérkét két kistestvérével a madárcsicsergéstől hangos, meleg, tavaszi erdőben.

Vastag, zöld kabátkájában barna gömböc szundikál,

Ébredj már fel te, hétalvó, a szél neki így kiabál,

Átaludtad a szép nyarat, mikor minden fényes,

Bújj elő hát te lustaság, ne légy ilyen kényes!

Nyújtózkodik hát a gömböc s lepattan a gombja,

Hajlik az ág, hullik már a fának sárga lombja,

Kinyílik a zöld kabát s a dió hopp, lepottyan,

Kemény barna héjja lent nagyot kacagva koppan.

Anya miért üres a csiga-biga háza?

Talán elköltözködött egy új palotába?

Ahol van sok ablak s a padlón puha szőnyeg,

Amit neki szorgos kaszás pókok szőttek,

Van szép nagy asztala és kényelmes széke,

Hűtőjében friss, ropogós zöldborsólevélke,

Meleg takarója s egy óriási ágya,

Amiben elférhet legalább száz párna.

S a cipeléssel sem kell, hogy fáradjon maga,

Segít neki abban apró hangyák hada,

Hiszen akinek egy palota a háza,

Hogy nézne ki mégis, ha a sárban mászna?