Hol volt, hol nem volt, az Óhegyen innen, a Kacsatavon túl, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Kristóf. Épp ebben az évben lett középső csoportos, s az óvodában mindenki nagyon szerette, mert igazi jó gyerek volt. Alvásidőben szépen lefeküdt, mindig segített elrakni a játékokat az óvó néninek és még a spenótot is megette, pedig azt a főzeléket utálta a legjobban a világon.
Anyukája és apukája nagyon büszkék voltak Kristófra. Gyakran mondogatták neki, hogy a Mikulástól biztos szép ajándékot fog kapni, mert az ilyen jó gyerek igazán megérdemli.
Történt egy hideg, december eleji reggelen, hogy az óvoda udvarán a gyerekek egy szép, nagy, jéggé fagyott tócsát találtak.
- Csúszkáljunk rajta! – kiáltották vidáman a nagycsoportos fiúk, s boldogan szaladtak neki az alkalmi korcsolyapályának.
A középsősök, köztük Kristóf is, bámulva figyelték a nagyok játékát, majd kisvártatva ők is odaszaladtak és kipróbálták a csúszkálót. Nagyokat kacagva szelték át a jeget. Ki csak óvatosan, ki nekifutva, hosszan csúszva, sőt volt olyan is, aki elesett, de hamar felugrott és nevetve szaladt tovább.
Kristóf csak állt és nézte a többieket, nem mert közelebb menni a pocsolyához.
Másnap reggel újabb, még nagyobb jégtócsa várta a gyerekeket, s ismét vidám, kacagós csúszkálástól volt hangos az udvar. Kristóf ezen a napon sem mert a többiekkel csúszni. Távolról figyelte, ahogy a gyerekek vidáman birtokba veszik a jeget és azon versenyeznek, ki tud messzebbre csúszni.
- Gyere Kristóf, csússzunk! – hívta Kristófot Bori, a legjobb barátja.
A kisfiú tétovázott, de Bori olyan lelkesen húzta, hogy vele ment és egyszer csak a pocsolya mellett találta magát. Időközben kisütött a nap, és egy napsugár éppen Kristóf arcára világított. A kisfiú mosolyogva rugaszkodott neki a csúszásnak, s próbált olyan ügyes lenni, ahogy a nagyoktól látta. De jaj, a jég a naptól megolvadt, s reccs, Kristóf csizmás lába alatt betörött. Kristóf bokáig süllyedt a sáros vízbe.
Az óvó nénik hamar odaszaladtak, kiszabadították Kristóf lábát a pocsolyából és gyorsan bevitték a csoportszobába.
- Ne aggódj Kristóf, nincsen semmi baj. Ugye nem fáj semmid? – nyugtatták az óvó nénik. Majd levették Kristóf lábáról a csizmát, ami a sáros víztől teljesen elázott.
- Alighanem ez a csizma odavan – jegyezte meg a dadus néni.
Este Kristóf nagyon szomorúan feküdt le. Csak egy csizmája volt és másnapra várta a Mikulást. Következő reggel, mielőtt bement volna az óvodába el is pityeredett.
- Mi a baj Kisfiam? – kérdezte aggódva az édesanyja.
- Mami, én most nem fogok ajándékot kapni a Mikulástól, mert nincsen hova tennie. – szipogta szomorúan Kristóf.
- Ne sírj Kicsikém, a Mikulás tudja, hogy jó voltál és meg fogja oldani ezt a problémát, majd meglátod.
Kristóf egész nap rosszkedvűen üldögélt a csoportban és nem volt kedve játszani még Borival sem. Szomorúan gondolt arra, milyen jó lesz a többi gyereknek, akiknek tele lesz a csizmája mindenféle finomsággal, míg ő nem kap majd semmit.
Délután, mikor érte jött az anyukája, Kristóf még mindig szomorú volt. Egész úton csendben lépdelt, s hazaérve bánatosan ment be a nappaliba játszani.
- Kisfiam, meg sem nézed az ablakot? Talán már itt járt a Mikulás. – bíztatta az anyukája.
- Ide biztos nem jött, mert nincs csizma, amibe ajándékot tehetne. – válaszolt Kristóf letörten.
- Azért nézzük meg! – fogta kézen a kisfiút az édesanyja és bementek Kristóf szobájába.
Az ablak tele volt édességgel, gyümölcsökkel, apró játékokkal, s állt közöttük két szép, új gyerekcsizma is.
