Megérett a szőlő a darázs már lepi,

mert e szúrós szárnyas a cukrot is szereti!

Várják már a tőkék a sok szorgos kezet,

terhük alatt vékony gallyuk jaj, leereszkedett.

Megtelik a puttony karimáig tele,

aki viszi igyekszik s egy kádba tölti bele.

Nyomja a prés nyomja a sok érett szemet.

folyik a must patakokban a borosgazda nevet.

Bőséges a termés, a leve szép bordó,

megtelik majd vörösborral minden üres hordó.

A Gesztenye Emberkének,

Gesztenye a feje,

Gesztenye a lába,

Gesztenye a keze.

Lábaszára fogpiszkáló,

Karja pedig gyufaszál,

A Gesztenye Emberke,

Így is vígan táncikál.

kép forrása: babafalva.hu

A Varjú ült az ágon lesett a Diófára,

De jó lenne egy nagy dió vacsorára!

Várja türelmesen a száraz faágon,

A sok érett dió végre földre szálljon.

Korog már a gyomra, szomorúan károg,

Közelebb repül az öreg Diófához,

Adj nekem egy diót, nagyon éhes vagyok,

Ha nem adsz most ennem, biztos éhen halok.

Rendben, adok neked, de előtte kérlek,

Dalolj csak valamit, kedvencem az ének,

A madárdalnál nincs szebb ezen a világon,

Énekelj hát nekem, dióért kívánom!

A Varjú nekifogott hát a dalolásnak,

Hogy kedvére tegyen az öreg Diófának,

De bárhogy próbálta csak károgott egyre,

S nagyon igyekezett, hangokat keresve,

Nem sikerült megtalálni a dallamot sehogy,

S az öreg Fa biz’ neki diót nem adott.

Ejnye, hát ezt mi volt, tán gúnyolódsz rajtam?

Eredj innen, e zajt még egyszer meg ne halljam!

Még hogy diót adjak, ilyen borzadálynak,

Hogy nevezheted magad, ilyen hanggal madárnak?

Eloldalgott a Varjú s találkozott a Széllel,

A legnagyobb, s legügyesebb természet-zenésszel.

Ne szomorkodj Varjú, szedek diót neked,

Nem bűnhődhet senki, amiről nem tehet,

A Szél rázta a fát s csak potyogtak a szemek,

S a Varjú boldog volt, hogy végre mégis ehet.

A kisbaba szépen topog,

Tipp és topp, tipp és topp,

Anya cipője így kopog,

Kipp és kopp, kipp és kopp,

Ágy tetején jó ugrálni,

Hipp és hopp, hipp és hopp,

Ropogós kekszet rágcsálni,

Ripp és ropp, ripp és ropp.

Alszik csendesen szuszogva,

Álmodozva mosolyog,

Olyan szép, hogy el sem hiszed,

Ő a Te kis angyalod.

Homlokán még nincsen ránca,

Gond és bánat őt nem bántja,

Boldog, mert lehet,

Boldog, mert szeret,

Boldog, mert van anyukája,

Ki mindennél jobban imádja.

Elutazott a Nyár Tündér, megérkezik Ősz Anyó,

Batyujában színes, szagos, zörgő levéltakaró,

Kiteríti mind a kertre, az utcára, a mezőre,

Kacsaringós folyópartra, s a sok sűrű erdőre.

Lerázza a diófát, a mogyorót, a makkot,

Szőlőt érlel s a potyogó körte után kapkod,

Kigurítja a gesztenyét tüskés bundájából,

A hideg esőpocsolyákban gyerekekkel táncol.

Deres ködből pókhálót sző harmatgyönggyel tele,

Oly' sok Ősz Anyó munkája el is fárad bele,

Várja már, hogy decemberben megérkezzen Tél Apó,

S a világot beborítsa a puha fehér takaró.

Mikor gyermek kacag,

Lelke tisztasága,

Csilingelve ömlik,

Szét a nagyvilágra.

Ily' angyali zenével,

Mutatja meg Isten,

Hogy a boldogságnál,

Szebb ajándék nincsen.

Szőlőtőkén érett fürtök,

Hinta-palintáznak,

Apró bogyó szemeikkel,

A szüretre várnak.

Kilesnek a levél alól,

S megfürödnek szépen,

A kedvesen melengető,

Őszi napsütésben.

Egy csapat éhes seregély ül a kerítésen,

Na, Te madárijesztő, most légy aztán résen!

Rázza kezed déli szél,

A grimaszod oly rémes,

Nem is lesz a szőlő már,

Többet seregélyes!

Gömbalakú peluspopó az égfelé meredve,

figyelte, hogyan szunyókál a piciny kis emberke,

nyálpatakos, gyümölcspépes, csiklandozós délután,

homokózóban fürödve volt boldog csak igazán.

Bizonytalan tipeg-topog, kismotorral felborul,

ugató hang után egyszer anyát hívni megtanul,

összefirkált plüsskanapé, párnacsatás reggelek,

óvódai anyáknapja, bárányhimlő fellegek.

Villanás a kisgyermekkor könnyezik a sok mama,

hisz várja az ő kis kincsét mától már az iskola.