Fiús anyuka vagyok. Mostmár ráadásul egy ovis fiú anyukája is. Nem tudom, ki hogy van vele, de ez az óvoda dolog nekem egy teljes, nagy talány volt. Hogy hogy is lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy ZSolti nem fog itt rohangászni körülöttem, nem kell minden délelőtt új programot kieszelnem, meg mindenféle gasztrovarázslatokkal rávennem az ebédre. Nem tudtam, milyen, ha nincs itt.

Mostmár tudom. A legjobb kifejezés az, hogy különös. Olyan, mint amikor először mentem haza nem haza. :) Az új lakásunkba, amit a férjemmel közösen vettünk s vagy egy évig újítottunk fel. Fura volt az is. Meg ez is. Jó is meg rossz is.

• Rossz, hogy nincs, akivel beszélgethetek - már úgy, hogy válaszol is - de jó, hogy nem kell percenként három, gyakran a mozdonyok motorikus működését firtató kérdésre válaszolnom.
• Rossz, hogy nincs itt a biztonságos, meleg, családi fészekben, ahol mindig tudom, mit csinál - de jó, hogy látom, kezdi élvezni a világ többi részét is, barátokat, új éleményeket szerez.
• Rossz, hogy sír, amikor bemegy a csoportba, meg amikor kijön - de jó, amikor önfeledten, fütyörészve jön haza, vagy amikor a benti élményeiről mesél.
• Rossz, hogy két órával korábban kell kellni - de jó, hogy így sokkal több mindenre van időm, rá is, mikor itt van.
• Rossz, hogy délelőtt csak 1 gyerekem van - Ákos baba - de jó, hogy végre vele is tudok kettesben játszani, beszélgetni, létezni.
• Rossz, hogy egyszer az óvó néni majd jobb fej lesz, mint én - de jó, hogy más is szereti és mást is szeret majd Zsolti rajtam kívül.

Ami egyértelműen jó, hogy amúgy zárkózott fiacskám nem csak ügyesebb önérvényesítő lett, de egyre inkább hangot ad neki, hogy kedvel. Tudom, ez hülyén hangzik, de vannak nem bújós gyerekek, s hát nekem ilyenek jutottak. Biztos én vagyok a ludas ebben, hiszen inkább talpraesettnek neveltem őket, de most jól esik a nyakam köré font kar és az örömkacaj, amivel fogad péntek délután a csoportszoba ajtajában.