Tél kedvenc, fahéjas narancs ízű jégkásáját kanalazta, amikor valahonnan a közelből szipogást hallott.

- Jaj, ne! Az influenza – nyögött fel a gondolattól, hiszen a szipogás általában lázat, köhögést, torokfájást és átvirrasztott éjszakákat jelzett előre.

Tél letette kristálypoharát és elindult, hogy utána járjon, mekkora a baj. Nem kellett messzire mennie. Január a nappali egyik jégkék selyem foteljében gubbasztott, körülötte teletrombitált zsebkendők.

- Mi a baj kisasszony? – érdeklődött Tél és igyekezett közelebb kerülni középső lányához, hogy megnézze, van-e láza.

- Semmi - mondta durcásan a kislány és még jobban összegömbölyödött.

- Ez egy elég taknyos semmi – jegyezte meg Tél és tenyerét Január homlokára tette. Jég hideg volt.

- A torkod fáj?

- Nem.

- A kezeid, lábaid?

- Nem, azok sem.

- Régóta folyik az orrod?

- Nem! Minek kérdezel ennyit. Hagyjál már! – nézett Január dühösen Télre, aki a kislány szemeiből egyből diagnosztizálta is a szipogás okát.

- Hiszen te sírtál!

- Na és? – kérdezte Január és felpattant a fotelből – úgysem érdekel senkit.

- Dehogyisnem! – ellenkezett Tél – engem például…

- Téged sem! Ha érdekelne, mi van velem, nem kéne ilyen szürke göncökben járnom. Nem szeretem a szürkét. Senki sem szereti. Ezért nem szeret engem senki. Mert szürke vagyok.

- Gondolod, ha színesebb lennél, jobban szeretnének?

- Persze! – csillant fel a kislány szeme – nézd csak meg Decembert, csupa csillogó, fényes holmi, fenyőzöld szoknya, és gyertyaláng sárga felső. Mindenki imádja! Ahogy Februárt is abban a sok bolond, összevisszaszín maskarában. De én? Én miben tűnök ki? Semmiben.

- Dehogynem drágám – mosolygott Tél – te vagy az első az évek körtáncában. Mindenki irigyel, hisz mindenki első akar lenni.

- Én nem! Én inkább leszek a sorban az utolsó, ha olyan lehetek mint December. Utána, bárki meglát, elszomorodik ettől a szürke gönctől.

- Sajnálom, hogy így gondolod, pedig, ha te nem lennél, akkor a többiek nem lehetnének ilyen pompásak, vidámak és színesek – mondta Tél és közelebb lépett Januárhoz.

- Ezt nem értem.

- Tudod kicsim, a ruhád azért ilyen hosszú és puha, hogy beborítsa a világot. Így kipihenheti magát, míg alszik. Igaz, nem egy színes darab, de könnyű és meleg. A legfinomabb ködből és párából készült. Tudod mit? Adok rá valamit, amivel már te is olyan különlegesen ragyogsz majd, mint a testvéreid. Gyere velem!

Anya és lánya átmentek a jégpalota legtávolabbi toronyszobájába, ahol Tél elővett egy szépen faragott fa dobozt.

- Lássuk csak, mit szeretnél? Itt vannak a jégvirágok. Ha megrázod a szoknyád, lehullanak és rátapadnak az ablakokra, mint a matrica. Gyönyörűek a reggeli fényben. Ahogy a jégcsapok is. Ezekkel mondjuk óvatosan kell bánni, de majd megtanítalak. Csodásan tudnak mutatni naplementekor. És néha csilingelnek is, ha fúj a szél. Aztán itt vannak a hópihék, mindegyik más és más, szórj belőle bő marokkal a szoknyádra, csodás mintát ad ki, igaz? Ez a legmelegebb téli dunyha a földnek. Ha kemény fagyot viszek, érdemes a szántóföldeket, virágoskerteket betakarni vele. És itt van a szoknyaszegélyre tűzhető dér, amiből ha ráragasztasz néhány marékkal a faágakra is, a legsivárabb erdő is meseországgá változik.  Na, mit szólsz?

- Kérhetem mindet? – kérdezte ragyogó szemekkel Január.

- Hát persze! – válaszolt Tél mosolyogva és segített a sok díszes holmit mind Január ruhájára varrni. A kislány alig várta, hogy találjon egy befagyott tavat és megcsodálhassa új ruháját a tó tükrében.