Volt egyszer egy Julianna Sára,

először ment ma iskolába,

ne félj semmit Juli,

remek hely a suli,

sok jó cucc fér be a táskádba!

illusztráció forrása: pinterest.co

- Anyu! – toporgott Fruzsilu reggel az előszobában. Már felvette pántos, fekete lakkcipőjét is, ami úgy kopogott a padlón, ahogy egy kislány cipőjének kopognia kell. Olyan hercegnősen.

- Anyu! – ismételte meg a kislány türelmetlenül.

- Anyuuuuu! – harmadszorra már kiabált, pedig az egyrészt nem szabad, másrész egy ekkora lakásban felesleges is, de hát ezen a napon nem törődik az ember a szabályokkal.

- El fogunk késni! – nyöszörögte Fruzsilu elkeseredetten, mikor Anyu végre megjelent a szokásos, hatalmas táska helyett egy kicsi retiküllel, egy textilszatyorral és az iskolatáskával.

- Bocsika, csak… - kezdett bele Anyu, de rájött, hogy egyrészt ezzel is megy az idő, másrészt… szóval ideje volt már indulni.

Fruzsiluéktól nem volt idegen a késés, de ez a kislányt a legritkábban zavarta. Hat évesen az embernek az idő olyan, mint az intelligens gyurma: nyúlik, gombóccá alakul, szakad, törik, pattog, vagy éppen végtelenül unalmas. Játék. Ma viszont először az életben fontos volt. Méghozzá nagyon.

- Első nap az iskolában – mosolygott Apa és szeme még csíkszerűbbé húzódott a szemüveg mögött.

A piros autó gyorsan haladt, de a szeptember elsejei forgalom nem kegyelmezett a családnak. Bedugultak.

Fruzsilu a haját csavargatta és lebiggyesztette a száját. Anyu idegesen nézegette az órát.  

- Egy csoda lesz, ha odaérünk – suttogta és titokban abban reménykedett, hogy melléjük szegődik egy őrangyal, mondjuk az elsősöké. Végülis miért ne lehetne pont az elsős gyerekeknek saját őrangyala?

Úgy tűnt Anya nem hiába reménykedik, a piros autó az utolsó percben megérkezett az iskola elé, és, nem kérdés, hogy varázslat volt a dologban, még egy szabad parkolóhely is akadt.

A Fruzsilu szinte berepült az iskola kapuján, nyomában Apával és Anyával.

- Jaj ne! – nyögött fel Anya az osztályteremtől alig néhány lépésre – Kint felejtettem a táskádat!

Apát kérni sem kellett, fordult is vissza az autóhoz.

- Én meg mindjárt bepisilek, megvársz? Egy perc! – suttogta a kislánynak, mert furcsa mód épp a női mosdó előtt álltak meg.

Mit volt mit tenni, Fruzsi néhány perce egyedül maradt a napfénytől ragyogó üres iskolafolyosón. Már mindenki a teremben volt az elsősök közül, csak ő nem.  Idegesen kopogtatta pántos, fekete lakkcipőjével a kőpadlót, amikor valami furcsát vett észre. Néhány lépésre tőle egy fiatal nő lépett ki a folyosóra. Ahogy a napfény rásütött, ruhája csillogni kezdett, a háta mögött pedig szivárvány fényben játszó valami lebegett.

Fruzsilu még a száját is eltátotta a csodálkozástól.

A csillogó ruhás nő egy pillanatig lecsukott szemmel sütkérezett a napfényben, aztán, mintha érezte volna, hogy nézik, megfordult.

- Te tündér vagy? – kérdezte a kislány suttogva.

- Pszt! – tette a fiatal nő a mutatóujját a szája elé – Ez legyen a mi titkunk Fruzsilu, jó?

- Honnan tudod a nevemet? – csodálkozott el még jobban a kislány.

- Mert én vagyok a tanító nénid. Még szép, hogy tudom, hogy hívnak! És ő alighanem az apukád – mutatott a távolból közeledő szemüveges férfi felé.

Ebben a pillanatban Anyu is előkerült a mosdóból.

- Akkor mehetünk? – mosolygott a tanító néni és a családdal együtt belépett az osztályterembe.

Megkezdődött Fruzsilu első iskolanapja.

illusztráció: Joyce Geleynse

Vége van a nyárnak,

de ne aggódj, várnak,

új kalandok,mert ők is az ovinkba járnak.

Meséld el mit láttál,

szünetben hol jártál,

izgalmas volt,de kicsit az oviba is vágytál?

Itt vagyunk hát újra,

s lehet ma még furcsa,

Idő Úr a csoportunkat hipp-hopp összegyúrja.

A Kiskakas Ovi egy teljes hónapig zárva volt, a gyerekek, az óvó nénik és a dadusok is mind vakációzni utaztak. Az épület egészen üres volt. Vagyis nem egészen. A játékok természetesen nem mentek nyaralni, de ők is vakációztak.

Kedvükre szórakozhattak, jöhettek mehettek a csoportokban. Nézegethették a bárányfelhőket az ablakból, bármennyit szunyókálhattak háborítatlanul vagy kipróbálhattak olyan különleges dolgokat, amit gyerekek jelenlétében nem lehetett.

- Nem unod még? Három napja körbe-körbe mész a csoportban? – kérdezték többen is Karit, a piros versenyautót, a kisfiúk egyik nagy kedvencét.

- Nem! – vágta rá a kocsi és még nagyobb sebességre kapcsolt - Mikor itt vannak a gyerekek, többet vagyok a levegőben, mint az úton. Folyton kitépkednek egymás kezéből. Pedig én száguldani szeretek! És most annyit száguldok, amennyi jól esik.

A babák épp spenótot főztek a babakonyhában.

- A kislányok folyton csak süteménnyel etetnek – panaszkodott az egyik szőke rongybaba – ha még egy falat csoki tortát le kell nyelnem, hányi fogok.

- Engem meg folyton ágyba fektetnek, meg babakocsiban tologatnak, pedig úgy szeretnék néha dömpert vezetni, vagy ugrálni a kis trambulinon a sarokban – magyarázta egy csecsemőbaba.

- Téged legalább nem húznak a fülednél fogva – morgott Colombo, a hosszú fülű kutya, aki épp doktorosat játszott Dottival a dalmatával.

- Nem, de nekem amikor fésülnek, egy csomó hajamat ki szokták tépni – válaszolt egy hajasbaba a konyhából és tálalta bababarátnőinek a szép, zöld főzeléket.

- A hajtépést még talán el lehet viselni – kezdett bele egy kék építőkocka a fejtegetésbe – de az, hogy folyton rád lépnek.

- Aztán még ők mondják hogy: au – tette hozzá egy sárga.

- És utána morcosan dobálnak – folytatta egy zöld.

- Az igazán szörnyű és elviselhetetlen – fejezte be egy piros kocka.

A babák összenéztek és egyetértően bólogattak. Nem úgy a zsírkréták:

- De ti legalább nem törtök el. De mi? Ha valamelyik gyerkőcnek rossz a kedve vagy csak egyszerűen ügyetlen, először csak jól rányom a papírra, aztán meg kettétör. Tudjátok milyen rossz az?

- Én tudom – pörgette meg bánatosan propellerét Árpi, a kék, légcsavaros repülő – a kiscsoportosok mindig lecibálják a propelleremet. Egyszer el is veszett. Egész délután azon rettegtem, hogy sosem lesz meg.

- A kiscsoportosok… - ismételték meg a babák, Colombo a hosszúfülű kutya, a kockák és még Kari is megállt egy pillanatra:

- Gondoljátok, hogy ősszel kiscsoportosok jönnek?

- Ez borzasztó – jelentette ki a szőke rongybaba.

- Szörnyű – vakarta meg hosszú füle tövét Colombo.

- Rettenetes – nyögték kórusban a kockák.

- Ejnye, de nyűgösek vagytok ma! – szólalt meg Bikkmakk, a mókusbáb, aki eddig csendben hallgatta játéktársai sopánkodását – talán nem kiscsoportosokból lettek a legjobb barátaink? Bálint, Petya, Bence, Lilke, Hanna, Réka és Bennet? Úgy nyifogtatok, mikor elballagtak, hogy azt hittem sosem lesz csend. És mit ígértetek nekik? Hogy ugyanolyan jó barátai lesztek a kicsiknek, akik utánuk jöttek, mint nekik.

A morgolódó játékok elszégyellték magukat.

- Lehet, hogy a kicsik még nem olyan ügyesen játszanak velünk, de nagyon szeretnek minket. Puszikat adnak, ölelgetnek és hát olyan jó illatuk van, amilyen egy nagycsoportosnak sosincs. Sokat segítünk nekik, ami nem mindig könnyű, de hát ez a dolgunk – magyarázott tovább Bikkmakk.

- És lássuk be, igazából egy idő után unalmas is lenne nélkülük a játék – tette hozzá Kari és begurult a garázsául szolgáló polcra.

A játékok bólogattak és helyeseltek.

- De jó! – mosolygott a hajas baba.

- Már alig várom őket! – vakkantott Colombo.

- Szeretem mikor pörgetik a propellerem – vallotta be Árpi.

- Mikor is jönnek? – kérdezték kórusban a kockák.

- Holnap reggel! – válaszolt Bikkmakk elégedetten és visszaült a bábos kosár tetejére.

kép forrás: telegraph.co.uk

Ákom délután fáradtan huppant le a homokozóba Viku mellé.

- Hol voltál? Egész délelőtt vártalak! – panaszkodott Viku, aki Ákommal szeretett legjobban játszani a Csigás Játszótéren.

- Elvittem mamit oviba – válaszolta Ákom büszkén.

- De hát te nem bölcsibe jársz? – csodálkozott Viku és még kerekebbre nyitotta amúgyis nagy, kék szemeit.

- Nem! Hiszen mondtam már. Ha vége a nyárnak, oviba megyek – magyarázta Ákom – És már vége a nyárnak. Szeptember elseje van.

- És milyen az ovi? – érdeklődött Viku.

- Nagyon jó! Főleg, hogy mami is jöhet. Nagyon tetszett neki minden. Különösen a nagy autópálya – magyarázta Ákom – egész délelőtt azzal játszottunk.

- Fura, a bölcsibe nem járt veled a mamid – mondta Viku, miközben belelapátolt egy adag homokot a kedvenc narancssárga sütiformájába – milyet kérsz? Csokisat vagy epreset?

- Csokisat – válaszolt a kisfiú és ő is nekilátott homoksütit készíteni - Mami a bölcsibe talán túl nagy volt. De az oviba biztos jöhet. Sok másik anyuka is ott volt és nagyon jókat játszottak.

- Más is elvitte az anyukáját? –kérdezte Viku.

- Persze, ahogy ide a játszótérre is elhozzuk őket beszélgetni, az oviból sem maradhatnak ki. Annyi jó játék van és itt is mindenkinek van jele. Az enyém a cseresznye.

- És az anyukádé?

- Fura, ő nem kapott. De majd holnap kérünk neki is egyet – jelentette ki Ákom és szorgalmasan sütögette tovább Vikuval a pillangó, virág, kisautó és halacska formájú sütiket.

Látjátok mily’ nagyra nőttem,

idén ovis lesz belőlem,

lehet ugyan picit fura,

nekem még ez az óvoda,

a sok gyerek, óvó nénik,

mit beszélek, vajon értik,

játszunk-e majd, ahogy otthon,

anya mondta, meg kell szoknom,

ahogy ő jár a munkába,

én megyek az óvodába.

Ő dolgozik, én tanulok,

ovis vagyok, remek dolog,

hisz körülvesz sok új barát,

hozhatok be kocsit, babát,

óvó néni, ha volt ebéd,

mond nekünk egy alvós mesét,

s ha felkelünk, csupa móka,

sírás nem is jön már szóba,

mert az ovit megszerettem,

vidám kiscsoportos lettem.

kép forrása: telegraph.co.uk

Zsoca a megszokottnál is többet töprengett a fagyis pult előtt. Már az összes starndpapucsos bácsi és néni megelőzte. Meg egy csapat táborozó nagy gyerek, akinek pont volt még némi aprója, hogy egyen egy csokis banánt vagy egy hupikék törpikét. Na nem a gombaházikósat, hanem tölcséreset.

Zsoca állt. Összehúzta a szemöldökét, számolt. Mami tőle szokatlan türelemmel várta, hogy fia dűlőre jusson a választással. Legalább négyszer felsorolta a választékot és csak kicsit vágott fancsali képet, mikor az utolsó gombóc kávé fagyit is elvitte előle egy copfos, szőke kislány.Pedig egész délután ezt a fagyit várta.

Zsoca tovább gondolkodott, rugdosta a pult előtti díszkövet és elmélázva huzgálta az ujjait a fagyikat fedő üveg párás lapján.

- Mami, mennyi pénz van nálunk? - kérdezte végül és odébb lépett, hogy odaférjen a fagyikiadóhoz egy botos bácsi a kutyájával.

- Egy ezres meg némi apró - válaszolt Mami.

- Az nem hiszem, hogy elég lesz - válaszolt Zsoca komoly képpel - de itt talán lehet kártyával is fizetni.

- Elképzelhető - válaszolt szórakozottan anya - sikerült választanod?

- Igen - mondta a kisfiú.

- Mit adhatok? - kérdezte unottan a fagylatos lány, aki aznap már legalább ötszáz gombóc fagyit kiadott, de még egyet sem evett. És pisilnie is kellett. Méghozzá nagyon.

- A pultot kérem!

- Puncs nincs! - válaszolt kicsit morcosan az eladólány és átállt jobb lábáról a balra.

- Nem puncs - válaszolt Zsoca -  pult. Elvitelre. Kártyával fizetünk.

Az eladó lány szeme tágra nyílt.

- Ekkora kisfiú és milyen szemtelen! - morgott magában aztán a láthatóan szórakozott anyukára nézett.

- Mit adhatok?

- Anya, mondd meg a néninek, hogy a pultot kérjük. Én már mondtam neki, de nem érti.  A fagyik maradhatnak, elég a pult. Van kereke, így ha fent betesszük a nagyit, letolhatjuk ide a partra és nem fog rosszalkodni a szive a melegtől, mert jól érzi bent magát a hűsben, mint otthon a szobában. Az nem lehet, hogy a nagyi ne mehessen a Balatonhoz a rosszalkodó szive miatt. Vigyük el a pultot. Kártyával biztos ki lehet fizetni.

Anya és a pultos lány összenéztek, majd a lány fogott egy fagyisdobozt. 

- Adok neked három gombócot ebből a tégelybő ajándékbal.Vidd el a nagyinak, örülni fog.

Zsoca kicsit csalódott képet vágott:

- Ezt a fagyit balatoni álomnak hívják. Ha a nagyi nem mehet a Balatonhoz, a Balaton megy hozzá - mosolygott a fagyis lány a felviduló arcú kisfiúra.   

Pinyu vidáman ébredt.

- Még csak hat harminc van – állapította meg – hétig muszáj hagynom Zsocát aludni.

Zsocáéknál szigorú rend volt arra, hogy a kicsik addig aludjanak, amíg jól esik. Mindenki igyekezett is ezt a rendet betartani, Pinyu sem lehetett kivétel. még akkor sem, ha rettentő jó kedve volt és legszívesebben azonnal kiugrott volna az ágyból, ahogy kinyílt a szeme.

Zsoca megérezhette Pinyu fészkelődését, mert hamarosan felébredt.

- Jó reggelt – simogatta meg a pingvin szürke fejét – de jó a kedved!

- Az bizony! Mert ma biciklizni fogok! – jelentette ki a Pinyu és fülig ért volna a csőre ha lett volna füle.

- Biciklizni? – csodálkozott el Zsoca. Még sosem látott bicikliző pingvint. Se gólyát, se elefántot, se békát. Egy bicikliző majomra mintha emlékezett volna, de lehet, az is csak rajzfilm volt. A rajzfilmekben meg… Szóval az nem számít.

- Pinyu – ült fel az ágyban Zsoca és ölébe ültette a pingvint, hogy jól lássák egymást. Anya is mindig ezt csinálta, ha valami olyat akart mondani, amit Zsocának feltétlenül hallania kellett – mondanom kell neked valamit.

- A bicikliről?

- Arról.

- Jó! – csillant fel Pinyu két gombszerű szeme. Zsocának többnyire remek ötletei voltak.

- Pinyu, az a helyzet – itt a kisfiú egy pillanatra elbizonytalanodott – hogy a pingvinek nem bicikliznek.

- A plüssök sem? – kérdezte Pinyu, de egy pillanatra sem tűnt csalódottnak.

- Azok legkevésbé – válaszolta Zsoca.

- Annál jobb! Legalább belekerülök a Rekordok Könyvébe. Az első bicikliző plüsspingvin. Híresek leszünk, örülsz Zsoca?

- Hát… - vakarta meg szőke fejét a kisfiú.

- Azt hittem egy kicsit jobban örülsz majd neki, hogy benne lesz a TV-ben a barátod!

- Én örülök Pinyu, csak nem értem, miért akarsz egyáltalán biciklizni?

- Mert a fejembe vettem.

- Ja, így már minden érthető. De nem vennél a fejedbe valami egyszerűbb dolgot. Mondjuk, amit már próbáltál és ment is. Például fél napos padlónfekvés. Vagy olyan bújócska, amiben anya és apa fél óráig nem találnak meg. Vagy esetleg úszhatnál a kinti medencében. Az igazi pingvinek egészen jól úsznak.

- Uncsi, uncsi és uncsi!!! Én biciklizni akarok! Ezt vettem a fejembe és ezt is fogom csinálni! És híres leszek.! Meg te is az leszel. Kezdjünk is bele!

- Jó, de hogyan?

- Vegyél elő papírt és ceruzát?

Zsoca először gondolt rá, hogy megkérdezi, vajon hogy fognak papírral és ceruzával biciklizni, de aztán úgy döntött, nem ellenkezik, hanem belevág. Kimászott az ágyból és Pinyuval együtt leült a ceruza lábú zöld rajzasztalához, tiszta papírt vett elő és várt.

- Most pedig rajzolj nekem egy biciklit – vezényelt a plüsspingvin.

- Milyet szeretnél?

- Kéket!

- És hány kereke legyen?

- Hogyhogy hány? Hát kettő! – válaszolta felháborodottan Pinyu.

- Rajzolok rá pótkereket is, hogy fel ne borulj! – szorgoskodott Zsoca, de Pinyu mérgesen leintette.

- Ugyan már, mit gondolsz? Hogy majd kitámasztó kerékkel fogok a címlapon virítani?

- Csak gondoltam, úgy könnyebb megtanulni – védekezett Zsoca.

- Én már tudok biciklizni – jelentette ki Pinyu ellentmondást nem tűrő hangon.

A kisfiú csendben dolgozott tovább ölében a pingvinnek, aki éles szemmel követett minden ceruzavonalat. Amikor elkészült a bringa képe Zsoca elégedetten kijelentette:

. Kész!

- Most hagyj magamra, felkészülök a biciklizésre – kérte ellentmondást nem tűró hangon Pinyu.

Zsoca épp meg akarta kérdezni, hogy pontosan ez mit is jelent, amikor meghallotta anya hangját:

- Gyere kicsim reggelizni!

A kisfiú a reggeli alatt meg is felejtkezett Pinyu felkészüléséről és csak a délutáni alvásnál találkoztak újra. A pingvin még vidámabb volt, mint reggel.

- Felkészültem – jelentette ki és már hunyta is be a szemét, hogy a biciklizés előtt jól kialudja magát.

Mire Pinyu és Zsoca felébredt apa is hazaért.

- Nézd Zsoca, mit hoztam neked! – nyitotta ki az autója csomagtartóját.

A kisfiú kíváncsian futott le a lépcsőn, és alig hitt a szemének.

Egy kék, kétkerekű biciklit kapott. Pont olyat, amilyet reggel Pinyunak rajzolt.

- Ezzel fogok biciklizni! – jelentette ki a pingvin – te leszel a pilóta, én pedig az irányító.

- De Pinyu, a pilóták repülőt vezetnek – nevetett Zsoca.

- Ne ellenkezz folyton! Inkább tegyél a kapucnidba, hogy jól lássak és induljunk!

A magányos bolygó már jó ideje érezte, hogy valaki figyeli. Tulajdonképpen nem volt benne biztos, hogy amit érez figyelem, hiszen mint írtam magányos volt. Oly annyira, hogy a Napon kívül nem beszélt és találkozott senkivel.

A Nap meg, mint igazi csillag, folyton el volt foglalva. Leginkább önmagával. A bolygó egyszer gondolt is rá, hogy megmondja, nem a Nap körül forog a világ, de sosem jött el a megfelelő alkalom. Meg hát aggódott is, mi lesz, ha egyetlen ismerősét megbántja.

Így csak hallgatott és tűrte a Nap gyakori önimádó kitöréseit:

- A tündöklő ragyogás nem ingyen van ám! Ha tudnád, mi munka van ebben! – magyarázta gyakran, de közben oda sem figyelt, hogy a Bolygó válaszol-e. Csak az érdekelte vajon felfedezik-e ragyogó tehetségét végre.

Így hát a bolygó magányos volt, teltek az évek és évszázadok, míg egyszer csak érzett valamit. Valami különöset. Sokáig töprengett rajta, megnézze-e mi az. Lehet, egy elhúzódó meteorzápor vagy talán a Nap űz vele idétlen tréfát?

- Esetleg éghajlatváltozás – ijedt meg igazán a gondolattól , mert még emlékezett rá, milyen rossz volt, amikor felszínéről az utolsó óceán is elpárolgott.

Azóta valahogy olyan szürkének és szomorúnak érezte magát. El is morzsolt egy kénsavas könnycseppet és már épp beletörődött volna, hogy ez is így marad, amikor meghallott egy ismeretlen hangot.

Sóhajtás volt.

- De gyönyörű vagy!

- Tessék? – pördült azonnal a bolygó a hang irányába.

- Gyönyörű vagy! – válaszolta egy apró alak és hosszú, csőszerű szemét még tágabbra nyitotta.

- Hogy én? – csodálkozott a bolygó.

- Ki más? – mosolyodott el az alak és tekergetni kezdte a hosszú, csőszerű szemén lévő gyűrűket – Gyönyörű vagy, nem véletlenül lett a neved Vénusz.

- Nem is tudtam, hogy van nevem – pirult el a bolygó.

- Mi neveztünk el így. A szépség római istennőjéről – válaszolt az alak és megigazította fején vastag, bundás sapkáját.

- Ki az a mi? – érdeklődött a bolygó.

- Mi, az emberek – felelt szűkszavúan az alak és belefújt elgémberedett tenyerébe.

- Emberek – ismételte meg a Bolygó áhítattal.

- Már évszázadok óta figyelünk és csodálunk téged aki, a legfényesebb csillagként ragyogsz az égbolton.

- Óóó – kezdett bele a bolygó csalódottan – én nem vagyok csillag. Csak egy bolygó.

- De a mi egünkön csillagként ragyogsz – válaszolt az apró alak.

A bolygó ismét elpirult és valami furcsa melegséget kezdett érezni a belsejében. Ahogy azon tűnődött, hogy vajon mi lehet az, észre sem vette, hogy az apró alak eltűnt. Helyén csak egy fényes, kék golyót lát zöld foltokkal.

- Milyen gyönyörű! – gondolta magában és ettől fogva szemmel tartotta a kék golyót és rajta az embereket, akik nemcsak higy figyeltek rá, szerették is.

A hosszú, csőszemű alak: a Csillagász után új embereket is megismert. A Hajóst, a Pilótát, a Vándort és a Szerelmest. De minden ember körül a legjobban a Gyermeket szerette, akit szívesen bámult, míg alkonyat után elalszik és megvárta, míg reggel felébred. A Gyermek még szebb nevet adott neki, mint az emberek régen.

Ő úgy hívta:

Esthajnalcsillag.

Szuperhős hangos csörgésre ébredt. Nagyon mélyen aludt, így elsőre nem tudta, az ajtón csöngetnek, a telefonja szólalt meg vagy bekapcsolva hagyta lefekvés előtt a zenelejátszóját.

- Meg az is lehet, hogy csak álmodtam – gondolta és épp megfordult volna Pókember mintás pizsamájában, hogy tovább aludjon, amikor újra hangos csörgés hangzott fel.

Szuperhős megdörzsölte a szemét és ránézett a karórájára. A zölden fluoreszkáló kijelző 23.16 percet mutatott.

- Munkára fel – motyogta csak úgy megszokásból, nem túl lelkesen és kikászálódott az ágyból. Titokban remélte, hogy végre, a hónapban először, eltölthet egy éjszakát úgy, mint a többi ember. Alvással.

A csörgés Szuperhős tabletjéből jött. Ide üzent neki a rendőrfőnök vagy a polgármester, esetenként a Városi Szennylap főszerkesztője, ha valami szuperhősöknek való munka akadt. És sajnos mindig akadt valami. Hol egy földrengés, hol valami borzasztó elvetemült rabló banda, őrült tudósok, akik fel akarták robbantani a várost, űrlények, miegymás.

 A kijelzőn már távolról lehetett látni mennyire nagy a baj. A kisebb ügyek kéken, a komolyabbak narancssárgán, a súlyos katasztrófák pirosan villogtak a kijelzőn. A mostani egy piros jelzés volt, így Szuperhős gyorsan felébredt.

Óriás pókok lepték el a város keleti negyedét. – foglalta össze a vészhelyzetet az RSS (RiadóSzuperSegély) applikáció.

- Jaj, már megint! – nyögött fel Szuperhős. Utálta a pókokat, ahogy a kígyókat, az egyszemű, űrlényeket, az erős dohányos bűnözőket és a léggömböket. A léggömböket különösen.

De sajnos nem volt mit tenni, mivel Szuperhős volt a város megmentője, nem válogathatott a vészhelyzetekben. Ha hívták, mennie kellett. Igyekezett is páncélajtajú gardróbszobája felé, ahol város- és világmegmentéshez szükséges ruháit és felszereléseit tartotta. Amikor kinyitotta az ajtót, meglepődve látta, hogy minden fogasa üres.

- Hoppá, a mosás! – csapott a homlokára Szuperhős.

Ha Szuperhősnek legalább egy szuperruhája tiszta lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

kép forrása: limitless365