Fekete a varjú, fehér a liba,
ebből nem lesz sosem tuti galiba,
mert a varjú eszes,
magas fára ült,
onnan lesi,
buta liba,
hogy lesz,
libasült.

kép forrása: mezogazdasagimuzeum.hu

Zsoca és mami egy borús, őszi szombat délelőtt elindultak meglátogatni Laci papát.

- Ákom és apa biztos nem jön? - kérdezte Zsoca, miközben nagyon igyekezett megkötni piros, Thomas-os sálját a nyakában.

- Nem, sajnos Ákomnak itthon kell maradnia, mert nagyon meg van hűlve. Apa vigyáz majd rá, hogy elég teát igyon míg hazaérünk. - válaszolta mami és felvette meleg, őszi levél színre emlékezető, barna kabátját.

Laci papához hosszú volt az út. Kétszer is át kellett szállni közben, de Zsoca szeretett utazni. Imádta nézni ahogy a buszvezető megnyomja a gombokat, s először csönget, majd becsukódik az ajtó, s a nagy, kék jármű elindul. A HÉV-et is szerette, mert majdnem olyan, mint a vonat. Csak zöld és nem megy olyan messzire. Bár mami szerint Gödöllő nincs is olyan közel, pláne, ha gyalog kéne oda elsétálni. 

Laci papát egy domb tetején lehetett megtalálni. Ide járt Zsoca és mami, meg persze, ha nem volt épp beteg Ákom és apa minden február és június utolsó vasárnapján, meg november első szombatján. Sőt néha más napokon is, de Zsoca ezekre nem emlékezett. Csak azokra a napokra, amikor mami gondosan becsomagolt egy szelet lúdláb tortát, a gyertya és gyufa mellé. A finom, csokoládés sütemény mindig nagyon ínycsiklandó volt, de sosem lehetett megenni. Mert az a Laci papáé.

A tortaszelet most is odakerült, ahova mindig, s mami meggyújtotta a gyertyát és egy darabig csendben nézte, ahogy a lángocskát ide-oda lökdösi a szél. Aztán leült a zöld deszkapadra és odamutatott maga mellé.

- Gyere Zsoca, ülj ide. Szeretnél te is valami finomat, látom a szemeden. - mondta mosolyogva s elővett a táskájából egy kis, fém dobozt, amire virágok voltak festve. Levette a tetejét. A dobozban finom, csokoládés kekszek sorakoztak, amiket mami mozdony mintájú szaggatóval vágott ki a tésztából. Ez volt Zsoca kedvence.

A kisfiú csillogó szemekkel ült fel anyukája mellé a padra és jóízűen nekilátott felfalni a kekszeket. Egyiket a másik után. Csendben üldögéltek, míg az utolsó előtti keksznél meg nem szólalt:

- Laci papa mikor eszi meg a tortáját?

- Hát, nem tudom biztosan. Talán, ha hazajött a Neptunuszról. Tudod, ilyenkor mindig arrafelé jár, az a kedvenc bolygója. - válaszolta mami mosolyogva.

- És mit csinál a Neptunuszon? - kérdezte Zsoca csodálkozva.

- Sétál, körbenéz. Tudod Zsoca, nagypapa fiatal korában csillagász volt. Már amikor olyan kicsi volt mint te is rengeteget bámulta a csillagokat. Különösnek és lenyűgözőnek tartotta őket. Aztán, mikor felnőtt lett, egy barátja segített neki valóra váltani az álmát: hogy igazi csillagász legyen. Már nem csak nyári estéken, a fűben fekve leshette mit rejt a távoli űr, hanem egy hatalmas nagy távcsövön át böngészte a csillagok sokaságát. Ezt mindennél jobban szerette. Vagyis majdnem mindennél jobban.

- Miért, mit szeretett a legjobban? - vágott közbe Zsoca, miután lenyelte az utolsó mozdony alakú csokiskeksz falatot.

- A nagymamát. - válaszolta mami.

- Mikor a nagymamát megismerte, Laci papa úgy döntött, nem tölti az összes éjszakáját a hideg égbolt alatt. Inkább a nagymamával szeretett volna lenni. A tudósok élete magányos élet. És a papa otthagyta a csillagokat, hogy ne legyen többé magányos. S hogy jó apukám lehessen. Hiszen, te is annak örülsz a legjobban Zsoca, mikor apa hazajön, nem?

- De igen. - válaszolta Zsoca - S aztán mi történt?

- Aztán sok év eltelt, én megnőttem, a papának pedig el kellett mennie. - mesélt tovább mami.

- A csillagokhoz? - kérdezte Zsoca.

- Igen, a csillagokhoz. - válaszolt mami és megsimogatta Zsoca szőke, kék csíkos sapkába bújtatott fejét.

- Mindenki a csillagokhoz megy, aki a temetőben lakik? - érdeklődött Zsoca és lóbálni kezdte a zöld deszkapadról lelógó csizmás lábait.

- Nem Zsoca. Én azt hiszem, hogy mindenkinek más Mennyországa van. Aki elköltözik tőlünk ide a temetőbe, mindenki talál magának egy új helyet, ahol jól érzi magát. Ide igazából csak mi járunk őket meglátogatni, de ők nem sokat vannak itt. Mindenki olyan helyre megy innen, ahol azt csinálhatja, amit igazán szeret, s amire életében nem volt ideje. Laci papa nagyon szerette a csillagok, bolygók titkait kutatni. Most bármennyit utazhat a Naprendszerben, s azon is túl, a távoli galaxisok közé. Aki a kirándulást szerette egy végtelen, gyönyörűséges erdőkkel, mezőkkel, patakokkal és mindenféle kedves állattal teli tájra juthat, aki olvasni szeretett egy millió könyvvel, s kényelmes fotelekkel, meg finom, meleg, mézes teával felszerelt könyvtárba, aki játszani szeretett egy igazán csillogó, száz és száz különféle játékszert tartó játszóházba megy és így tovább. Minden embernek meg van a maga Mennyországa. Ahol boldog lehet. - magyarázta mami, majd felnézett az égre.

A borús égbolton egy kis rés nyílt a szürke felhők között, s a lyukon át egy vékonyka napsugár hullott le Zsoca fejére. A kisfiú mosolyogva emelte az arcát a fény felé és becsukott szemmel élvezte papája apró meglepetését, melyet a legközelebbi csillagról küldött neki nagy szeretettel.

Van egy tököm,

lámpásnak,

benne a magok,

náthásak.

Fújd erősen,

tökkobak,

tisztítsd meg,

az orrolyukad,

Egy forró tea mécses,

s máris ragyogó,

fényes,

narancssárga röhögő,

s nem szamár módra,

köhögő.

A gyerekek imádják a varázslatot, a csodákat. És hisznek is bennük. Egy jól sikerült varázsigével sok gyerkőcbaj, nyafogás vagy félelem kezelhető. Így nincs más dolgod hátra, mint, hogy mindenre felkészült Tüdérmamiként feltöltsd varázsigetárad csemetédhez legjobban illő varázsigékkel.

Hogyan tedd?

1. Gondold át, mik azok a helyzetek, ahol egy rövid, de mókás vagy éppen ritmusos varázslat segíthet.
2. Nézz körbe a cimkék között van-e már ilyen (varázsigék cimke alatt találod a hadrafoghatóakat)
3. Ha nem találsz megfelelőt, írd meg a gyerkőc nevével, korával és nemével együtt az emokevarfalvy@gmail.com címre.
4. Várj.
5. Hamarosan érkezik a varázsfegyvertárad legújabb darabja.
6. Ha megkaptad használd és örülj! S ha a varázslat működik, mert működik, oszd meg velem vagy a FB oldalamon az olvasókkal is, hogy együtt örüljünk. Jöhet fotó, videó vagy egyszerűen néhány szóban, mi történt a varázsige hatására.

Ja, és azt mondtam, hogy ez nem kerül neked semmibe?

Szóval, ha szeretnél mosolygó gyerkőcöket, s némi nyugalmat, próbáld ki a varázsigét.

Mondjuk most? Azonnal?

Leveled ide küldd: emokevarfalvy@gmail.com

Várom!

Addigis varázslatos napot - de legalábbis egy nyugodt, 5 perces kávészünetet!

Anyatársad,

Emőke

A minap Miskolcon elvesztett kisfiúról már gondolom mindenki hallott, olvasott valahol. Szomorú sztori, minket, szülőket meg egyenesen kiborít egy ilyen hír, igaz? Ahogy az ezzel kapcsolatos véleményekbe botlok, furcsa érzésem támadt. Főleg ettől a típusú véleménytől: ha az anyjának mentális problémái vannak, hogy nem vette észre senki? Miért nem csináltak vele valamit, mielőtt ez bekövetkezett volna?

A kérdés jogos, a válasz meg megdöbbentő: az anyákkal senki sem törődik igazán. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. A külső szemlélő számára a kisgyerekes anyák élete móka és kacagás, hiszen nem kell dolgozniuk, csak otthon játszogatni az illatos, kacagó csecsemővel. Pedig az anyává válás az egyik legmegterhelőbb pszichikai változás egy nő életében, amit sokan nem vesznek könnyedén, sőt. Még a legelszántabb ősanyák is megtorpannak néha a diadalmenetükben (persze ők csak halkan a belső szobában), s elgondolkoznak azon: ez már mindig így lesz? És velem mi lesz? Meddig vagyok képes folyton csak adni? Napi 24 órában, heti 7 napban helyt állni?Nem aludni? Nem enni? S mindezt kvázi egyes egyedül.

Na igen. Egyedül. Ez az egyik legnagyobb probléma. A valódi emberi kapcsolatos, a törődő közösség elvesztése. Sokan vannak úgy, hogy kisgyerekes anyaként szorosabb emberi kapcsolatot maximum a közeli rokonokkal (persze, ha nem csak vérségi alapon, de földrajzilag is közel vannak) esetleg a nagyon hűséges barátnőkkel tartanak fent. A barátokat nagyon hamar lemorzsolja egy gyerek érkezése. Ha szerencsénk van, talán a szomszédban is akad, aki szól hozzánk, ne adj Isten, azt is észre veszi, ha épp bal lábbal keltünk fel. Mondjuk erre nagyobb városban csekély az esély. Meg persze ott vannak az apák is, de mint tudjuk, a férfiaknak annyi érzékük van a lelki dolgokhoz, mint nekünk a nyomtatott áramkör tervezéshez. Szóval rájuk nehéz számítani. A játszóteres ismeretségekre, a közértes nénire és más, hasonló, gyakori ám felületes ismerősre szintén ne számítsunk. A legtöbben még a keresztnevünket sem tudják, nemhogy diagnosztizáljanak rajtunk egy kezdődő vagy épp már tomboló depressziót.

Aki észrevehetné még a bibit az a védőnő. Csakhogy, én azt tapasztaltam s hallottam is nem egy helyről, hogy ha egy anya valamennyire iskolázott vagy csak értelmesnek tűnik, a védőnő úgy érzi, nem lesz gond vele és egyszerűen hanyagolja. Az első fiamnál a védőnőnk egy kezemen meg tudom számolni, hányszor látogatott meg öt percre, a másodiknál meg maximum azért ugrott be, hogy igyunk együtt egy kávét és elmesélhesse, mi van az unokájával. Persze bárki szólhat, ha baj van, de a mentális probléma - pl: súlyos depresszió - nem az az állapot, amit az ember reklámoz, vagy felismer és segítséget kér.

Akkor mégis ki vegye észre, hogy baj van? S ha észre is veszi, ki fog csinálni valamit? És hogyan?

Ismerek egy anyukát, aki betegségéből adódóan súlyos fájdalmakkal küzd. Hozzám hasonlóan két egészen kicsi gyereke van, akikkel mondanom sem kell, egészségesen sem lenne egyszerű az élet, nem hogy így. Apuka persze a szokásos forgatókönyv szerint éjjel-nappal dolgozik, a nagyszülők pedig ritkán bevonhatóak némi segítségre. Mikor találkozunk, többnyire mosolyog, ránézésre kiegyensúlyozott, kellemes ember. De, ha van egy kis időnk s elkezdünk beszélgetni, előfordul, hogy sírva fakad, mert annyira jól esik neki, hogy valakit tényleg érdekel, mi van vele. Legutóbb mesélte, hogy az egyik szomszédja azt mondta neki, a férje helyében már rég agyonütötte volna. Bevallotta: gyakran kiabál esténként, ha a férje még a szokottnál is később jön haza. Nem érti, miért mindenki csak a párját meg a gyerekeit sajnálja, meg utálkozik azon, hogy kínjában már nem marad más, csak az, ha ordít tehettelen dühében. Elkeseredett, végtelenül kimerült és tanácstalan.  És olyan, mintha rajtam kívül tényleg senki nem törődne vele. Leírták, hogy rossz anya. Sokat gondoltam rá a napokban. Hogy tudnék segíteni, mint kvázi idegen, hogy könnyebb legyen neki? Vajon elég, ha meghallgatom? Vagy tehetek ennél többet?

Nem tudom, hogy került az a miskolci három éves kisfiú az utcára. Remélem hamar megoldódik a helyzete és szerető, gondoskodó emberek közé kerül. Borzasztóan sajnálom szegényt, hisz egy örök életre nyomot hagy majd a lelkében ez a tragédia. De vajon mi van az édesanyjával? Vajon milyen tragédia áll az ő története mögött? S vajon hány, hasonló vagy még borzasztóbb esetnek kell megtörténnie ahhoz, hogy végre az anyákkal is törődjön valaki mielőtt túl késő lenne.

Sejtelmes köd lent az utcán, a tökfejben mécses,

fekete macska nyivákol, ugye, milyen rémes?

Az őszi szél játszadozva kergeti a levegőt,

szellemesen feldagasztja a kiterített lepedőt.

A pók hálóban terveket sző, csirkecombban csont a váz,

szádon málnaszörp csepp csillan, a hideg ettől, jaj, kiráz.

Cukorfalók jelmezt vesznek, hogy ijesztővé váljnanak,

a szörnyek ma az utcát járják, így nincs senki az ágy alatt!

Mond, mivel van tele a sütőtök?

Nicsak, egy nagy tepsi sütőtök!

Ez ám a lakoma,

hidegben vacsora,

s ha nem lenne elég,

lesz még csemegéd,

bár épp nem tök nagyok,

benne a tökmagok,

finomak.

Felébredt már a napocska,
jó reggelt, jó reggelt!
Látja, hogy sok kis barátja,
mind felkelt, mind felkelt!
Eljöttünk az óvodába,
itt vagyunk, itt vagyunk,
Juj, de jó lesz ez a nap is,
játszhatunk, játszhatunk.
Lássuk, lássuk, szépen sorban,
gyertek ide, gyerekek,
kik jöttek ma óvodába,
halljuk csak a neveket:
Itt van Julcsi, itt van Dóri,
Jó reggelt, jó reggelt,
Itt van Peti, itt van Beni,
Jó reggelt, Jó reggelt,
….
Itt vagyunk ma ….. –en
de néhányan betegek,
nézzük csak kik hiányoznak,
soroljuk a neveket:
Otthon maradt, Rozi, Fruzsi,
gyógyulást, jobbulást,
Otthon maradt: Kristóf, Gergő,
gyógyulást jobbulást.
….
Megszámoltuk a csoportot,
itt vagyunk, jól vagyunk,
kezdődjön hát most a játék/induljunk hát reggelizni,
s legyen szép a napunk!

Szappan hab, szappan hab,

langyos a víz már,

csurran a csap.

Csusszan a kéz, csusszan a kéz,

úszik a habkesztyű,

tiszta lett,

kész!

Gyere Vica,

kukorica,

sárga gyöngyök csővön,

ha csemege puha, édes,

lerágcsálni öröm.

Kombájn vágja,

le a tábla,

hosszú sora szárad,

takarmánya lesz majd télen

sok éhes jószágnak.