Hol volt, hol nem volt, az Újhegyen innen, az Óhegyen túl, ahol hatalmas, zöld erdő alatti pincében millió söröshordót tartottak, élt egy kis legényke. Dénesnek hívták. Nem volt nagy, épp, hogy kinőtt a pólyából, s megkapta az első ködmönkéjét, csizmácskáját és pohárkáját, amiből piros szörpöt ihatott.

A kis legényke minden nap a hatalmas zöld erdőbe járt játszadozni, ahol a Sörbirtok munkásai minden délben átgurítottak tíz tucat teli söröshordót. Dénes örömmel  nézegette a guruló hordókat és integetett az édespajának, aki a pincében dolgozott. Hetente egyszer arra járt a Sörbirtok feje is, nagy fekete kocsin. Dénes nagyon félt tőle, pedig az uraság jószívű öregember volt, fehér szakállal és fényes, arany keretű szemüveggel.

Egy nap Dénes épp az erdő szélén, a pincelépcsőn üldögélt logó orral. Megint kiporolták a nadrágját a szomszédban lakó iker fiúk, akik sok csíntalanságot követtek el ellene. Ahogy csendben pityergett, arra sétált a Sörbirtok ura, s meglátta a síró kis legényt.

- Mi a bajod kisfiam? - kérdezte barátságosan Dénest.

- Megvertek. - szipogott Dénes ijedten.

- Ki bántott? - csodálkozott az öreg úr.

- A Lakatos ikrek. - válaszolt lesütött szemmel Dénes.

- És miért bántottak? - kérdezte a Sörbirtokos.

- Mert nekem nincs testvérem! - válaszolt Dénes.

- És miért nincs testvéred?

A kislegény egészen megbátorodott az öreg érdeklődésétől s godolkodás nélkül felelt:

- Mert a szüleim túl szegények több gyerekhez.

- És Te szeretnél tesvért kisfiam?

- Nagyon szeretnék. Mindenkinek van egy, kettő, három, csak nekem nincs.

- Hát majd teszünk róla. - mondta a Söruraság és megsimogatta Dénes fejét.

Este, mikor a munka véget ért a kastélyába hivatta Dénes apját és adott neki egy zacskó aranyat.

- Azt mondja a fiad, hogy azért nincs testvére, mert szegények vagytok. Hát nesze, itt van ez a zacskó pénz, s holnaptól kapsz másik munkát több fizetéssel. Így már gazdagabb leszel, mint a Lakatos, akinek 5 gyereke van, neked is lehet több.

Dénes apja örömmel vitte haza a pénzt s a híreket, együtt örültek a feleségével a hirtelen jött nagy gazdaságnak. A zacskó aranyból új ruhákat, nagyobb teknőt, sőt még egy kocsit is vettek. Déneske is kapott hintalovat, kockát, még egy kis szekérkét is.

Telt, múlt az idő. Dénes örömmel játszott a szép játékokkal s büszkén sétált ki az erdőbe új ruháiban, de a testvérke csak nem jött. Meg is kérdezte egy nap az édesanyját.

- Anyukám, mikor jön már a testvérke?

- Milyen testvérke fiacskám?

- Hát, akit a Sörös uraság ígért!

- Jaj, fiam, milyen butaságok ezek?! Nincs nekünk arra pénzünk. Menj szépen játszani a hintalovaddal! - mondta az anyja türelmetlenül és nekilátott kifényesíteni szép új lábasait.

Dénes szomorúan kisétált az erdőszélre, ahol újra összetalálkozott a Sörbirtoskos urasággal.

- Ej, fiam, de rég láttalak. Hogy megnőttél! És milyen szép új ködmönkéd van! De jaj, látom ma sem jó a kedved. Megint elvertek?

- Nem,-  felelte bánatosan Dénes - csak úgy tűnik az uraság becsapott engem. Nem lett testvérkém, pedig azt ígérte, tesz róla.

Az uraság csodálkozva nézett Dénesre, majd összehúzta a szemöldökét és elküldte az egyik szolgáját a kisfú apjáért.

- Jó ember - kezdett bele szigorúan - én egy éve adtam neked egy zacskó aranyat és új munkát, hogy ne légy szegény s a fiadnak lehessenek testvérei. Hát mit csináltál te azzal a pénzzel?

Dénes apja ijedten forgatta a kalapját a kezében, úgy válaszolta:

- A családomra költöttem minden pénzt uram, hogy boldogok legyenek. Déneske kapott játékot, új ruhát, látja az úr, igazán.

A Sörbirtok ura a fejét csóválva így szólt:

- Bolond vagy te ember! Hát gondolod, hogy csak a ruhában, játékban van a gyermek öröme? Nem kérlel-e már téged hosszú ideje, hogy testvért szeretne? És te nem azt montad-e neki, hogy azért nem lesz, mert nem telik? Pedig te is nagyon jól tudod, hogy a gyermek számára a legfontosabb a szeretet. S ki szeretné őt jobban, mint a családja. A szülei s a testvére. Ki marad neki, ha ti már nem lesztek? Kivel segítik és szeretik majd egymást? Kire számíthat majd igazán a bajban? Kivel oszthatja meg örömét, bánatát őszintén?

- Igazad van uram, bocsásd meg nekem, hogy ilyen balga voltam. Elvakított a mohóság s az, hogy én akartam a legkülönbb lenni a birtok összes embere közül. Azt hittem, jót cselekszem, ha mindent megadok a fiamnak, amit csak lehet. - mondta Dénes apja a földet nézve.

- Adj meg neki mindent, amire igazán szüksége van. - mondta az uraság és felszállt fekete kocsijára, ami hamar elszáguldott a poros erdei úton.

Nem telt bele egy év, s Dénes boldogan húzogatta a szekérkéjét az erdei úton, benne két testvérével, Ilussal és Petrussal. Az arra kocsizó Sörös uraság örömmel látta a kisfiú sugárzóan boldog arcát, megállította a kocsit és megkérdezte:

- Örülsz-e Déneske?

- Örülük hát! Nem egy, hanem két testvérkét is kaptam a szüleimtől. Ugyi, milyen szépek?

- Azok fiam! S azóta megvertek-e?

- Nem ám! Mostmár mindenki tudja itt a birtokon, hogy nekem is van testvérem, s én vagyok az ő erős és bátor bátyjuk, nem mernek velem kezdeni. - mondta Dénes büszkén és vidáman húzta tovább a szekérkét két kistestvérével a madárcsicsergéstől hangos, meleg, tavaszi erdőben.

Vastag, zöld kabátkájában barna gömböc szundikál,

Ébredj már fel te, hétalvó, a szél neki így kiabál,

Átaludtad a szép nyarat, mikor minden fényes,

Bújj elő hát te lustaság, ne légy ilyen kényes!

Nyújtózkodik hát a gömböc s lepattan a gombja,

Hajlik az ág, hullik már a fának sárga lombja,

Kinyílik a zöld kabát s a dió hopp, lepottyan,

Kemény barna héjja lent nagyot kacagva koppan.

Anya miért üres a csiga-biga háza?

Talán elköltözködött egy új palotába?

Ahol van sok ablak s a padlón puha szőnyeg,

Amit neki szorgos kaszás pókok szőttek,

Van szép nagy asztala és kényelmes széke,

Hűtőjében friss, ropogós zöldborsólevélke,

Meleg takarója s egy óriási ágya,

Amiben elférhet legalább száz párna.

S a cipeléssel sem kell, hogy fáradjon maga,

Segít neki abban apró hangyák hada,

Hiszen akinek egy palota a háza,

Hogy nézne ki mégis, ha a sárban mászna?

Ez a dundi nagyon fázik,

Ez a huncut didereg,

Ez középen viceg-vacog,

Ez reszketve pityereg,

Ez az apró fagyoskodva,

Egyre csak az várja,

Hogy belebúj végre Kicsim,

Meleg zoknikádba!

Itt van már az ősz-zimankó, hideg a föld nagyon,

Segítsetek nekünk kérlek, hogy ne fagyjunk agyon!

Öt kis vacogó lábujjat hova lehet dugni?

Itt van nekik meleg szállás, egy jó puha zokni!

Anya idege kötélpálya,

Jobbra húzza, balra rántja,

Két bömbölő kisbabája,

Anya idege kötélpálya.

Kétévese kiabálja,

Nem, nem és nem óraszámra,

Tiltakozik rúgkapálva,

Kétévese kiabálna.

Az újszülőtt csak óázna,

Szopi, kaki, büff felváltva,

Visít mert már alukálna,

Az újszülőtt csak óázva.

Anya idege kötélpálya,

Már sok éve kell kiállja,

De nem adja fel, megcsinálja,

Mert idege kötélpálya!

Valahol, nem is olyan messze a nagyvárostól, ahol a szép, sárga búzamezők és végtelen naparforgótáblák között vezet az országút, állt egy tanya. Nem volt nagy tanya, csak akkora, amekkorán elfér egy piroscserepes házikó, egy fehérfalu istáló, egy ezüstdrótos tyúkketrec, egy fenyődeszkából épült disznóól, na meg egy jó magas fészer, ahol a szántáshoz vetéshez szükséges eszközök voltak. A fészerben lakott Jónás, a zöld traktor. Tavasztól őszig minden nap elvitte a gazdát a földekre, szántott és vetett, segített a permetezésben, aratásban. Cipelte a gazda tüzifájával megrakott kocsit, a hatalmas sárga szalmagurigákat, amin télen a tehenek aludtak, a zümmögő méhekkel teli kaptárakat és néha a szomszéd gazdához is beállt segítségnek, amikor a szőlőt kellett a hegyoldalból a présházba vinni. Jónás öreg volt ugyan, de nagyon szeretett dolgozni.

Télen, mikor kevesebb volt a munka a tanya körül, Jónás a fészerben szunyókált egy vastag ponyvával betakarva. Hideg napokon vidám történeteket mesélt a földeken látott állatokról a tyúkoknak, esténként pedig együtt dalolt a padlásról arra csatangoló, játszadozó egerekkel. Jónást mindenki szerette a tanyán. A gyerekek gyakran kérték az apjukat, hogy felmászhassanak a vezetői ülésbe és boldogan kukucskáltak ki a magasból lent maradt tesvéreikre. Jónás ilyenkor nagyon büszkén álldogált, öreg csapágyai és tengelyei csak úgy feszültek az örömtől.

Egy napon a gazda korán kelt és elment a városba, majd estefelé egy gyönyörű, fényes, piros autóval tért haza. A felesége és a gyerekei mind kiszaladtak a házból és csodálták a csillogó gépet, ami csak úgy ragyogott a lámpafényben. Jónás és a tanya többi lakója is érdeklődve szemlélték az új jövevényt.

- Csinos jószág ez, de elég hasznotalannak tűnik. - gondolta a Traktor. - Se ekét, se pótkocsit nem tud húzni. Ilyen kis satnya kerekekkel, pedig biztos elsüllyedne a szántóföldön. Vajon mire kellhet a gazdának?

A piros autó nagyon élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. Büszkén világított a lámpáival, míg a gazda be nem állította a kert sarkába éjszakára. Mielőtt bement volna a házba, gyengéden végigsimított az autó motorházán és egy pillanatra még megállt, hogy egy utolsó, elégedett pillantást vessen új szerzeményére.

Jónás furcsállotta a gazda viselkedését, rossz érzés kerítette hatalmába. Egész éjszaka azon töprengett, mi lesz, ha a gazdának már nem ő lesz a legjobb barátja. Másnap reggel azonban örömmel látta, hogy minden a régi. Gazdája egyenesen hozzá jött ki a házból és együtt indulnak ki a földekre.

- Gyere öreg tragacsom, nézzük meg, mit tehetünk a zabbal. - mondta a gazda és beindította Jónás motorját.

Jónás egész nap szorgalmasan pöfögött, mindent beleadott, hogy megmutassa, milyen hasznos segítője is a gazdának. Este amikor hazaértek, eleredt az eső. A gazda, amikor beért az udvarba, látta, hogy szép, piros, új autója milyen szomorúan és esőázva álldogál a kert sarkában. Leállította hát Jónást, beült a piros autóba és begurult vele a fészerbe, ahol addig a traktor lakott. Jónás nem hitt a szemének. A gazda finom ronggyal végigtörölgette az új autót, aztán Jónásról tudomást sem véve bement a házba. Az öreg traktor nagyon elszomorodott, könnyezve álldogált az udvaron az esőben.

- Ne sirdogálj öreg - kiáltott ki neki a piros autó a fészerből - nem árt neked az a kis eső, úgyis olyan koszos vagy! Kertiszerszámnak amúgyis a kertben a helye. Jobb, ha megszokod, hogy én vagyok a gazda új kedvence!

S az autónak igaza lett. A gazda ezután az autót tartotta a fészerben és Jónásé lett a kert sarka. A gyerekek is elpártoltak tőle, szívesebben ültek be a szép, puha ülésekkel és rádióval is felszerelt autóba, amivel egyre gyakrabban járt a család ide-oda. Jónás úgy érezte, már senki sem törődik vele. S bánatosan nézett a piros autó után, mikor az hétvégente önelégült mosollyal a szélvédőjén kirándulni vitte a családot. Egy ilyen kirándulás utáni este történt, hogy hatalmas eső zúdult le az égből, s a tanya lakói hiába várták vissza a gazdát családjával meg a piros autóval. Már majdnem éjfél volt, amikor a gazda bőrig ázva, sárosan és kimerülten bebaktatott az udvarra. Jónáshoz ment, hogy beindítsa, de az öreg traktor annyira belebetegedett a bánatba, hogy nem indult el a motorja. A gazda először bosszúsan próbálgatta újra és újra, majd nagyon sóhajtva kérlelni kezdte Jónást:

- Ne haragudj öreg fiú, tudom, hogy mostanában nem törődtem veled sokat, de már bánom. Te sosem hagytál cserben engem bárhová mentünk. Bezzeg ez a piros autó. Beregadtunk a sárba. Szegény gyerekek most ott várnak ránk a hideg esőben, hogy kihúzzuk az autót és haza tudjanak jönni. Segíts nekem, kérlek!

Az öreg traktor összeszedte magát, s néhány próbálkozás után sikerült elindulnia.

- Mégsem hagyhatom cserben a gyerekeket! - gondolta. Meg persze jól esett neki a gazda bocsánatkérése is.

Hamar elérték a helyet, ahol a piros autó sártól borítva vesztegelt. Jónás egy erős kötéllel hipp-hopp kihúzta a kátyúból és nemsokára az egész család otthon melegedett egy kanna forró tea mellett. A piros autó szégyenkezve pihent a fészerben, majd egyszercsak megszólalt.

- Hahó, Jónás. alszol?

- Nem. - válaszolt az öreg traktor.

- Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj rám, amiért olyan nagyon fent hordtam az orrom. Mostmár látom milyen erős és ügyes vagy, s nagyon hálás vagyok neked, hogy ebben a rossz időben is eljöttél, hogy megments. Bocsáss meg kérlek, s ezután legyünk barátok.

Jónás csak hallgatott és töprengett egész éjszaka. Másnap reggel, a gazda a fatelepre ment Jónással.

- Gyere komám, vigyünk haza néhány gerendát és deszkát. Építünk egy jó kis garázst az autónak, így Te sem ázol, s neki is lesz hol meghúznia magát az eső elől.

Az öreg zöld traktor örömmel sietett haza a faanyaggal és vidáman szemlélte, míg a garázs elkészült.

- Látod, hoztam neked egy új házat. - mondta Jónás a piros autónak. - Igazad van, nem szabad egymásra haragudnunk. Te kényelmes vagy és gyors, én erős és ügyes. Mindketten hasznosak vagyunk a gazdának s mindkettőnket szeret, csak másért. Legyünk barátok! Mi a neved?

- Engem Vilinek hívnak - mindta a piros autó és boldogan csilogott a szélvédője.

Attól a naptól kezdve Jónás újra kedves fészerében pihent, míg Vili a fészer mellé épült garázsban. Esténként, mikor a család nyugovóra tért, a traktor és az autó vidám történeteket meséltek egymásnak az aznapi munkájukról, és boldogan aludtak el tudva, hogy jóbarátjuk a szomszédban is szépeket álmodik.

Hű, de cuki, de mi ez?

Ez egy pici baba.

Ja, tényleg látom,

De vicces,

S milyen jó a szaga!

Jár a keze,

Jaj, elkapott,

Anya, miért karmol?

Ha odadugom a fejem,

A hajamba markol.

Most meg bámul,

De mit néz?

Édesem, hát Téged,

Még nem látott a kisbaba,

Ilyen nagyon szépet,

A nagy testvér neki tudod,

A legérdekesebb látvány,

Hát grimaszolj és mesélgess,

Bátran neki Drágám!

Vagy századszor szárnyal a Bóbita dal,

Merev görcsben ugyan, de ringat a kar,

Na, alszik már végre, a két szeme zárva,

Horkantva sóhajt, oh, milyen drága!

Felmerül benned egy felnőtt könyv képe,

De lehet, ma inkább hajmosás kéne?

Tűnődve lépdelsz, de nem nézed hová,

Reccsen a padló s szól újra az: OÁ.

Sárgrépa sárkányon,

Sovány sólyom sirdogál,

Sáros sásban sántán süvölt,

Seprű sörényű sakáll,

Selyem sünöm sakktáblámon,

Sopánkodik sajnos,

Sajnálkozik serénykedve,

Sasmadaram sajtos.