A gondolatból betűk lesznek,

Táncolnak és ölelkeznek,

Így születnek meg a szavak,

Hol rövidek hol hosszúak,

Kézen fogva sorba állnak,

Rajzolnak sok mondatot,

S a mondat majd elmeséli,

Az író mit gondolhatott.

Őszi eső nap nap után ráérősen szemerkél,

Fáradt süni mindenfele téli szállást keresgél.

Farakásban túl huzatos,

Ez a bokor nagyon szúr,

A házak közt emberek járnak,

Üregben róka az úr.

Lám csak, lám!

De finom puha, ez a színes avarhalom,

Csupa illatos levéllel magamat betakarom,

Alszom benne kényelmesen,

Míg nem melenget napsugár,

S nem éneklik a nyitnikék,

Itt a tavasz, aludni kár!

Hű, milyen hatalmas levélkupac,

Rikkant az aprócska fehér kukac,

Ha ezt most mind befalom,

Tele lesz a pocakom.

De nagyon!

Falatozik, majszol,

Lakmározik, habzsol,

Degeszre töm, bezabál,

Kukac pocak tele már,

De nagyon!

Ejnye, te kis torkos,

Falánkságban szorgos,

Éhenkórász kukac,

Fáj ugye a pocak?

De nagyon!

Hajnalban mikor az ágyból kilépve a talpadba egy mozdonykémény beleáll,

A szívizom ordításra pumpálna, de egy kétgyerekes már nem is kiabál,

Hipnotikus, mint minden hajnal, mi a rideg konyhában, lassan ébred,

A rozsdamentes vízforraló faláról visszanéz szétcsúszott, harmincas képed.

Viszketés, amit érzel, s a fejed vakarva töprengsz, ez már a korrózió?

A szemed alatt két fekete árok. A reggelit kéred, hozom Zsolti, jó?

A kisszoba padló egy aknamező, legóból felhúzott gyerekgyártelep,

Nem fiam, ez nem szénsavas szörpi, na idd meg szépen a tápszered!

A fürdőszobában melegen fogad, egy azonnal oldódó szennyes kupac,

A mosogatóban egy leégett fazék, b@sszus, az ott benne ugye nem egy kukac?!

Egy kicsi, egy nagy, ez van és más semmi, tudom, ők az én két kicsi kincsem,

Hogy vagyok? Ne kérdezd! Talán húsz év múlva, most épp egy szabad percem sincsen.

Erdő alján, járdán, kertben száraz levél rengeteg,

Sárga, barna, mély avarban  taposni úgy szeretek,

Zizeg, zörög, surrog halkan,

S engem csak visz, visz a talpam,

Amíg tart az avar,

Engem biz' nem zavar,

A sár!

A rácsos ágy és egy halom használt pelenka között elvesztettem magam,

Tegnap még biztosan tudtam, hogy vagyok valaki, de jelenleg ez a kérdés bizonytalan,

Vagy lehet, hogy nem is tegnap, hanem egy hete, egy hónapja vagy két éve már,

Hogy a tükörbe nézve nem tudom, ki néz vissza rám,

Az biztos, hogy viszket a fejem és legutóbb, mikor próbáltam rájönni ki is vagyok,

Néhány fehér szálat találtam a hajamban.

Lehet, hogy csak rászáradt tej.

Gondoltam rá, hogy fejős tehén vagyok, mivel naponta többször is isznak belőlem, s hát a melleim,

Na, azok, hogy is mondjam,

Rájuk férne, hogy egy kirándulás a Szilikon Völgybe,

Hátha akad ott némi maradék, amit kézműves módszerrel magamba tömhetek,

Inkább azt, mint a csokit, amit valamiért egyre jobban és sürgetőbben kívánok,

Habzsolni.

Akkor lehet, hogy mesefigura vagyok? Csukás István meg nem értett gyermeke: Gombóc Artúr?

Nem, bizonyos, hogy még nem vagyok Artúr, mert, bár egyre gyakrabban érzem úgy, hogy tele a tököm,

Azért hasznát veszem a szárnyas betétnek, ami sajnos még mindig nem tud repülni,

Így maradok földhöz ragadt háztartási robot.

Ez az, mosógép vagyok!

Naphosszat hányás és kakafoltokat dörzsölgetek, s küllemre is inkább vagyok fehér, kis barna foltokkal,

Beborít a bukások és a belém kent túrórudi maradékok tengere teljesen, s ha jól meggondoljuk,

Van rajtam némi takony is, ami az orrszívó porszívóból kenődött a bal combomra este,

Takony?

Megvan, gyógyító vagyok!

Általában kézrátétellel megszüntetem a fájdalmas bőgést, néha lassabb, néha tempós a mozdulat,

Bár valószínűleg gyógyhatásom sincs túlzottan sok, hiszen a rendelőben, ahol gyakran megfordulunk,

Csak úgy neveznek, a Zsoltika vagy Ákoska anyukája,

Ez lennék én. A valakinek a valakije?

Egy feladvány valami kereskedelmi csatorna kvízműsorában?

Egy szám, a Központi Statisztikai Hivatal népességkutatási dokumentációjának egy lapján,

Leülhetsz egyes!

Mert milyen anya már az ilyen, aki kettőt is szül erre a világra?

Szül? Pfuj!

S milyen ember az, aki, annyira hisz az emberségesség létezésében, mint egyesek az UFO-ban, s reméli, hogy egyszer végre előreengedik a sorban,

Mert bömböl az a szerencsétlen gyerek, hogy éhes, meg beszart és elege van abból, hogy minden bevásárlóközpontban 5 fokkal több van mint kéne,

Bevásárló vagyok. Fogyasztó.

A pelenkagyárak álma, a gyógyszergyárak célcsoportja és valaki, akire mindent rá lehet sózni, ami gyereknek való,

Persze csak amíg a pénz kitart, mert ugye ingyenélő vagyok.

Csak otthon vagyok és nem dolgozom, szívom az állam vérét, mint ahogy ez a dög szúnyog az enyémet,

Tényleg. Mit csinálnak a szúnyogok októberben a negyedik emeleti spájzban, most komolyan?

És mit csinálok én a spájzban?

Rejtőzöm és keresem magam, akit valahol elvesztettem a rácsos ágy és egy halom használt pelenka között egy dacos tiltakozással megfestett, kolikás délután. 

Ősszel a tulipán levetkőzik szépen,

Elbújik a virágágyas jó puha ölében,

Összegömbölyödik az apró virághagyma,

S álmodozva készül a szép, új tavaszra.

Hol volt, hol nem volt, a csillogó üvegtornyokon innen, a gyárkéményeken túl, ott, ahol az emberek mind sok-sok emeletes házakban laknak, s hatalmas, ablaktalan dobozokba járnak vásárolni, élt egy kislány: Anna.

Anna épp olyan kislány volt mint a többi 5 éves 10 hónapos és 11 napos kislány. Szeretett a babakonyhában kávét és süteményt készíteni az óvó nénininek. Felöltöztetni Lilit, a pamutfonal hajú rongybabát lila ruhába, mert ez Lili baba kedvenc színe. Szerette a színes, csillogós csattokat és a cicás hajgumikat, amikkel az anyukája minden nap másmilyen copfot készített neki az oviba indulás előtt. Szerette a pónilovakat és a kiskutyákat. A csokifagyit és az epret. És szerette az anyukáját, apukáját két kisöccsét és persze a nagymamit, nagypapit és a szomszéd nénit, aki mindig hozott neki egy szeletet a sütiből, mikor kihült.

Anna mosolygós kislány volt, s nagyon várta már, hogy a nagy csoport után végre iskolába mehessen. Nagyon szeretett a 16 emeletes házuktól pontosan 127 Anna-lépésnyire lévő, apró, piros kerítéssel körbevett, zöld játszótéren szaladgálni. De valamiért, egy idő óta Anna állandóan lázas volt. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy valahogy egyre fáradtabbnak érezze magát. Ezt nem szerette.

Az anyukája egy napon megfogta Anna kezét és elmentek a Doktor bácsihoz. Doktor bácsit Anna nagyon szerette, mert sok vicces dolgot mondott a vizsgálatok közben, utána pedig mindig választani lehetett kifogyhatatlan matrica gyűjteményéből. Doktor bácsi ezen a napon azonban szomorúnak tűnt és sokat csóválta a fejét. A vizsgálat után pedig két matricát is adott.

Másnap Anna és az anyukája reggel nem óvodába, hanem másik Doktor bácsihoz mentek, majd következő nap egy harmadikhoz. Anna nem értette, miért kell ilyen sok Doktor bácsihoz mennie, míg néhány nap múlva az anyukája és az apukája leültették Annát és meséltek neki egy helyről, amit kórháznak hívnak.

- Tudom, onnan jöttek a kistesóim: Bence és Máté. - mosolygott Anna. - Jön még egy kistesóm?

- Nem Annácskám. Most neked kell majd ott lenned egy kis ideig nem anyának. - kezdett bele az apukája. - De mi is ott leszünk veled minden nap, ne aggódj. Tudod, vannak benned olyan apró dolgok, amik elromlottak, így nem tud jól működni a tested. Olyan ez, mint amikor náthás vagy, csak most több az elromlott apró dolog és tovább tart, míg meg tudnak gyógyítani a Doktor bácsik és nénik.

Anna így hamarosan a Pillangó csoport helyett  a Nagyvárosi Kórház Katica kórtermébe járt, amit azért hívtak Katica kórteremnek, mert minden kislány ágya felett egy óriási, mosolygós, hétpettyes katicabogárka üldögélt. Három kislány volt ott még Annán kívül: Eszter, Fanni és Bori. A lányok hamar összebarátkoztak és sokat meséltek egymásnak az óvodai barátaikról, játékairól meg a családjukról. A doktor bácsik és az ápoló nénik mindig mosolyogva léptek be a négy kislány szobájába, különböző gyógyszereket adtak, lázat mértek, vért vettek nem fájós-szúrós tűvel és sokat beszélgettek a lányok szüleivel.

Anna néhány hét után kezdett türelmetlen lenni. Bár nagyon megkedvelte Esztert, Fannit és Borit, hiányzott neki az óvoda, a kis testvérei, az ágyacskája és a piros kerítéssel körülvett, apró játszótér. Egyre fáradtabbnak érezte magát és gyakran fájt a pocakja. Néha még az ebédet sem tudta megenni.

- Mikor megyünk haza? - kérdezte egyik nap.

Az anyukája megsimogatta a fejét és azt válaszolta, hogy meg kell beszélni a Doktor bácsival. De teltek múltak a napok és a Doktor bácsi nem mondott semmit. Anna egyre rosszabb kedvű lett.

- Haza akarok menni, anya! - jelentette ki egyik este.

Anyukája az ölébe vette és halkan ennyit mondott:

- Még nem lehet Kicsim.

- De én nem akarok itt lenni tovább! - sírta el magát Anna.

- Tudom, Kicsim, de itt kell még maradnunk. - mondta az anyukája.

- De én már unok itt lenni. Vissza akarok menni az óvodába. S hamarosan kezdődik az iskola is. Azt ígérted, veszünk majd táskát, füzetet meg tolltartót. Olyan cicásat, mint a szomszéd Violának van. - hadarta Anna.

- Tudom drágaságom, de most még nem lehet hazamenni. De tudod mit? Minden nap, amíg még itt vagy, mondok neked egy új mesét, jó? - kérdezte Anna anyukája, miközben szorosan magához ölelte kislányát.

- Jó! - mosolyodott el Anna - Ma kezdjük is el!

És elkezdték. Anna anyukája minden este, elalvás előtt egy új mesét mondott kislányának. Olyan dolgokról mesélt, amiket Anna szeretett. Elmesélte, hogyan hullottak le a levelek a piros kerítéssel körülvett, apró játszótér fáiról az ősszel, hogyan fogott egeret a földszinten lakó öreg néni kövér macskája a szomszéd ház pincéjéban, hogyan keringőznek a színesceruzák az elsősök rajzlapjain. És más hasonló történeteket. Mikor Anna hosszú, szőke haja egyik napról a másikra lehullott a fejecskéjéről, mint az őszi fákról a levelek, anyukája a kopasz királylányról mesélt, aki harmattal fényesítette csillogóra minden reggel a homlokát. Mikor Anna lázas volt, anyukája elmondta az apró gonosz bacik történetét, akiket sütőbe tesznek s úgy gyógyítanak ki a rosszalkodásból. S Anna anyukája minden nap egy újabb történetet mesélt és mesélt kislányának 1000 napon át. Annából ezalatt egy nyolc és féléves iskolás lánykanagylány lett. Bár iskolába nem járhatott, szorgalmasan tanult és anyukája meséiből megismerte az osztálytársait, a tanító néniket, s mikor anyukája végre újra copfba foghatta a haját, elérkezett a nap, hogy hazamehetett.

Az öcsikéi és az apukája otthon egy szép, csokoládés epertortával várták és egy cicás iskolatáskával, amiben benne volt a harmadik osztályosok összes könyve. És volt ott még valami. Bár nem ismerték Annát, de az osztálytársai rajzoltak neki közösen egy képet, amin ő volt középen, s körülötte a többi 18 kisfiú és kislány, kézenfogva táncolt. Annának nagyon tetszett a kép, ki is tette az ágya mellé. Este, mikor lefeküdt, anyukája az ágya szélére ült.

- Örülök, hogy újra itthon vagy Annácskám! A Doktor bácsi azt mondta, hogy az orvosságok hatásosak voltak, s nem kell többet visszamenned a kórházba!

Anna mosolygott és megölelte az anyukáját:

- Nem csak az orvosságok gyógyítottak meg, hanem a mesék, amiket mondtál. Mesélsz ma is nekem?

Anna anyukája könnyes szemmel, de mosolyogva takarta be Annát és belekezdett az ezeregyedik mesébe egy szőke kislányról, aki bátorsággal és türelemmel legyőzte a betegséget.

1001 Játék - AJÁNDÉK MESEKÖNYV!

Itt van az ősz, egyre hosszabbak az esték, több idő jut mesélésre. Segíts nekem bővíteni olvasóim körét, én pedig, ha szerencsés vagy, segítek neked bővíteni a mesekönyvtárad egy igazán különleges mesekönyvvel: Az 1001 éjszaka legszebb meséivel!

Hogyan segíthetsz?

Csatlakozz az Avarfalvi Mesék FB oldalának követőihez vagy, ha már csatlakoztál, oszd meg ezt a felhívást.
Ha elérjük az 1001 kedvelőt, egy szerencsés kedvelőnek, illetve egy másik szerencsésnek a felhívást megosztók közül elküldöm ajándékba Az 1001 éjszak legszebb meséi című mesekönyv 1-1 példányát.

Segíts, hogy többen legyünk, s hogy még több mesét olvashass a gyerkőcöknek!

Őszanya az erdő felett  szürke felhőn ballagott,

Csiripelő madarakat s szél suhogást hallgatott,

Megbotlott egy esőcseppben s kosara potty, kiborult,

Belőle a sok szín festék az erdő fáira le hullt.

Ijedten néz Őszanya, jaj, mi lett a vége,

A sok arany, barna, bordó együtt vajon szép-e?

S a különös festményt látni, előbújt a fényes Nap,

Lebocsátott az erdőre néhány őszi sugarat,

S Őszanya nevetve látta, milyen szép lett így a föld,

Mily gyönyörű úgyis a fa, ha levele épp nem zöld,

S eztán minden nyár végén, ha hideg lett az este,

Őszanya útjára indult, hogy fáinkat megfesse.