Mákos bejgli, diós bejgli, szeretem, szeretem,

Egy szeletet mindegyikből megeszem, megeszem,

Karácsonyest bejgli nélkül nem lehet, nem lehet,

S kell hozzá még a fa alá szeretet, szeretet!

Kopp és ropp, kopp és ropp, törik a dió,

Karácsonyra együtt sütünk én és Nagyanyó,

Csurr és csöpp, csurr és csöpp, így pereg a méz,

A konyhában szorgoskodik két picike kéz.

Szomorúan álldogált a Hóember az udvarban. A november végén leesett hóból építették a gyerekek. Akkor fehér volt minden, a kert, az utca, a háztetők és a fák, meg persze a Hóember is. Szép piros fazekat kapott kalapnak, az orra pedig egy friss, ropogós répa lett. Büszke is volt magára a Hóember nagyon, hiszen a gyerekek is minden nap kijöttek hozzá. Hoztak neki köveket gomboknak, körbetáncolták, énekeltek neki vagy csak nagy szemekkel csodálták a művüket. Nagyon jó dolga volt.  

Vidáman álldogált az udvaron, míg egy napon eleredt az eső, fújni kezdett a szél, s a Hóember piszkos, szürke lett. A táj is elsötétült és minden olyan szomorúvá változott. Már a gyerekek sem törődtek többé a Hóemberrel, s a szép kőgombjai is lepotyogtak róla lassanként.

A Hóember bánatosan állt, betegnek érezte magát és csúnyának. De ami a legjobban fájt neki, hogy olyan nagyon egyedül volt. Ahogy magában szomorkodott, arra repült egy kis cinke. Megsajnálta a bánatos Hóembert és a fejére ülve megkérdezte:

- Miért lógatod azt a hosszú sárgarépa orrod?

- Hogy is ne lógatnám, mikor csúnya is vagyok, beteg is vagyok, egyedül is vagyok. Egész nap folyik a könnyem, de senki nem törődik velem. Mi vár így rám? – mormogta a Hóember bánatosan.

- Ne szomorkodj, hamarosan itt a Karácsony! Biztos Te is kapsz valamit! Légy türelmes! – csipogta a cinke és továbbröppent.

- Karácsony? Vajon mi az a karácsony? – töprengett a Hóember.

Ezután minden nap figyelte a kaput, hátha megérkezik a karácsony. Látta, hogy a gyerekek és a szüleik is nagyon készülődnek valamire. Dobozokat és nagy zacskókat cipelnek, színes égőkkel díszítik a kerítést és egyik este egy nagy fenyőfát is hazahozott az édesapa.

- De vajon hol a karácsony? – gondolkodott a Hóember – Talán a dobozokban? Vagy a szatyrokban?

Nagyon szerette volna megkérdezni a gyerekeket, de sajnos ők nem tudtak vele beszélni, így egymagában gondolkodott, töprenkedett.

Aztán egyik este úgy érezte, mintha valaki csiklandozná az orrát. Körbenézett és látta, hogy újra eleredt a hóesés. Esett egész este és éjszaka, meg reggel és délben. Szép fehér lett az udvar, az utca, sőt a háztetők és a fák is. A Hóember bámulta a havat és mintha már nem lett volna olyan szomorú. A hó délután is esett, még akkor is, mikor beesteledve a gyerekek kiszaladtak az udvarra.

- Javítsuk ki a Hóembert! – kiáltozták vidáman és friss hóval dörzsölték, visszatették a gombjait és kerestek neki egy szép nagy cirokseprűt is.

- Építsünk neki családot! – javasolta a legnagyobb gyerek, s hamarosan a Hóember mellé került egy Hóleány és egy Hógyerek is.

Ahogy a gyerekek elkészültek a nagy munkával körbetáncolták a Hócsaládot és vidáman elénekeltek néhány karácsonyi dalt.

- Jól van Kicsik, most már gyertek be, – kukucskált ki a konyha ablakán az édesanyjuk – úgy látom megérkezett az angyalka.

- Hurrá, itt a karácsony! - kiáltottak a gyerekek és berohantak mind a házba.

A Hóember boldogan nézett körbe a gyönyörű havas udvaron, s látta, hogy újra szép és fehér mindene. Már nem érezte betegnek magát, s amikor ránézett a mellette mosolyogva álldogáló Hólányra és Hógyerekre úgy érezte, hogy ő a legboldogabb Hóember a világon, hisz már tudta, a legszebb ajándékot kapta karácsonyra: egy családot.  

A második gyertya azért ég,

Hogy legyen: béke.

Szeresse egymást,

A földkerek minden népe,

Ne fogjon fegyvert,

S testvérét ne bántsa,

Istenem, küldj nekünk,

Békét a világra!

Egy esős tavaszi reggelen a Mikulás hangos dörömbölésre ébredt. Kimászott az ágyából és álmosan nyitott ajtót. FinoManó, az édességekért felelős manó állt előtte.

- Mi történt FinoManó, miért dörömbölsz ilyen korán? Összedölt a műhely? - kérdezte a Mikulás.

- Szörnyű dolog történt! Elfogyott a csokoládé! - lihegte a manó kétségbeesetten.

- Az nem lehet! Gyere, nézzük meg a raktárakat. - mondta a Mikulás, miközben magára öltötte a kabátját.

A raktárban a Mikulást meglepő kép fogadta. Teljesen üres volt a csokoládék és cukorkák polca. A raktáros manó csak a fejét ingatta.

- Nem érkezett meg az utolsó két szállítmány. Minden nap vártuk, de nem jött.

- Itt valami nagy baj lehet. Az elmúlt 200 évben sosem volt probélma az édességekkel. De majd én utánajárok! - gondolkodott el a Mikulás és a szánkója felé indult.

A szarvasok csodálkozva néztek rá, hogy ilyen korán útnak indul, de szélsebesen repültek és néhány perc múlva le is szálltak Svájcban, egy havas hegycsúcs aljában, közvetlenül a legrégebbi svájci csokoládégyár mellett.

A Mikulás leugrott a szánról és beszaladt a gyárba, egyenesen az igazgatóhoz.

- Mi történt veletek, Barátom? Nem küldtétek el az utolsó két szállítmány csokoládét! Így hogyan készítsem el a gyerekeknek az édességeket? Szaloncukrot, csokitélapót, csokisnápolyit és egyéb finomságokat. Csokoládé nélkül nincs ünnep!

Az igazgató széttárta a kezét, majd így szólt:

- Sajnálom Mikulás, de nem tudtam csokoládét küldeni neked, ugyanis elfogyott. Már hónapok óta nem érkezik kakaóvaj és hiába kérdezzük, nem tudják megmondani, mikor lesz. Láthatod, leállt a gyár, tönkre fogunk menni. Kérlek, csinálj valamit!

- Rendben Barátom, máris elmegyek a kakaóvaj készítőhöz és megkérdezem mi a baj. - mondta a Mikulás miközben elindult a kijárat felé.

Néhány perc múlva szánkójával megérkezett a kakófeldolgozóhoz Brazíliába egy sűrű őserdő mellé, ahol gyanúsan nagy csend fogadta.

- Az igazgatót keresem – lépett be a bejáraton a Mikulás. Kisvártatva egy nagy irodába került, ahol egy gondterhelt, bajuszos fiatalember fogadta.

- Üdvözöllek fiatal Barátom, a Mikulás vagyok, bár gondolom erre magatól is rájöttél. Azért látogattalak meg ilyen hirtelen, mert azt a hírt kaptam öreg csokoládégyáros barátomtól, hogy nem szállítotok neki kakaóvajat. Történt valami baj?

- Üdvözlöm kedves Mikulás. Sajnálom, de nem tudunk szállítani senkinek sem, ugyanis elfogott a kakaóbabunk már vagy egy fél éve. Sajnos a termelők nem tudják megmondani, hogy mi lehet a baj, de, ha nem kapunk kakaóbabot tönkre fogunk menni. Segíts nekünk! - kérlelte a Mikulást szomorúan a fiatalember.

A Mikulás gyorsan búcsút intett neki és néhány perc röpülés után a szánkója megérkezett Nigériába, oda, ahol a kakaóültetvénynek kellett volna lennie. A Mikulás csodálkozva látta, hogy a növények milyen szárazak és hogyan potyog le róluk szinte az összes, még éretlen termés.

- Mi történt itt? – kérdezte a Mikulás meglepeten.

- Már vagy egy éve nem esett nálunk az eső. A kakaó növényeink lassan mind elpusztulnak, mert nem bírjuk őket locsolni. - tördelte a kezét a kakaóültetvény vezetője, Gowon.

- De miért nem esik az eső? - töprengett a Mikulás és levette a kabátját, mert nagyon melege lett.

- Amióta egyre több gyár működik és egyre több autó jár a világban, évről évre melegebbek nálunk a nyarak és egyre kevesebb eső esik. Mostanra szinte alig néhány csepp. A kakaónövényeink ezt nem bírják. Mind el fognak száradni. - mondta szomorúan Gowon.

- Rendben Barátom, azt hiszem, megvan végre a megoldás! - dörmögte a Mikulás és újra felült a szánkójára.

Az elkövetkező napjait azzal töltötte, hogy felkereste a világ legnagyobb gyárait vezető férfiak kisgyermekeit és megkérte őket, hogy segítsenek neki abban, hogy újra legyen csokoládé a világon.

- Azért jöttem hozzád, mert apukád nem hisz már bennem, viszont Te vagy neki a legfontosabb a világon, s neked bármit megtesz. Kérlek, mondd meg neki, hogy javítsák meg a gyáruk kéményeit, hogy sokkal kevesebb mérges gázt engedjenek a levegőbe, mert, ha nem teszik, soha többet nem lesz csokoládé.

A gyerekek szorgalmasan kérlelték az apukáikat szerte a világon s néhány hónap múlva egyre kevesebb kémény ontott magából mérgező füstöt. Az esőfelhők is visszataláltak Nigériába, ahol a szárazságtól szenvedő kakaónövénykék végere újra teleihatták magukat. Néhány hét múlva a kakaóvaj gyároshoz megérkezett az első kakaóbab szállítmány, amiből éjjel-nappal dolgozva elkészült a svájci csokoládégyárnak szánt alapanyag. A csokoládégyár igazgatója is beállt a munkába, hogy még december elejére elkészüljenek a Mikulás műhelyébe küldendő csokoládéval.

December 4-én este meg is érkezett a sok-sok friss csokoládé FinoMano műhelyébe, ahol elővették a Csodát és néhány óra alatt elkészült az összes kisgyereknek szánt finom édesség.

A Mikulás december 5-én reggel a szokásosnál is korábban kelt, hogy eljusson az összes gyerekhez az ajándék, de először azokhoz a kislányokhoz és kisfiúkhoz, akiknek a segítsége nélkül sosem lehetett volna többé a világon csokoládé.

A Mikulás-levél nem csak a gyerekek kiváltsága. Néha anyának is megszaladhat a tolla. Nevetésre fel! :)

Kedves Mikulás,

Bár elmúltam már 30, gondoltam írok neked,

Talán a koromat még jó pontnak is veszed,

A pszichomókusom ugyan extra díjat számol,

S kifejezetten kikel majd magából,

Hogy ilyen komolyan visszaestem, már ami a fetisiszta apakomplexust illeti.

Egy fazonnal e-mailezel, aki pirosat hord, szánkón jár és évente egy napot dolgozik?

Anyukám, reménytelen eset vagy.

Hörgi majd, miközben a hippster szemüvegét a homlokára tolva ledől a bőrkanapéjára,

Elszívni egy jointot.

De ezzel most nem törődöm,

Inkább próbálok besorolni a legókocsi dugóba,

A szörnybarbik és a kínai manók által gyártott csak kis mértékben mérgező,

Szőrös zsebállatkák közé,

Talán egy 3XL-es anyukának is lehetnek vágyai.

Ugye?

Csokoládét NEM kérek. Még akkor sem, ha ifjúkori, részarvas idomítástól,

Megizmosodott éned Dávidszobra van belemintázva,

Mert, ha a számban olvad és nem a kezemben,

Utána jön a bűntudat és az azbesztkemény seggű személyi edzőm,

Lesajnáló fejrázása, mellyel tudom, hogy nem a köztünk lévő,

10 ruhaméretnyi különbséget,

Hanem az IQ-nk közötti,

50 pontnyi szakadékot akarja áthidalni,

Reménytelenül.

Szóval, kezdjük ott, hogy bizonyíték kell és nem ígéret,

Turbózd fel a férjemet kérlek, hogy tudjon hátrafele lovagolni,

Miközben mos, főz, takarít,

Byront szavalva hozza haza a havi nettó egymilliót, hogy aztán,

Erős karjába kapjon és magát nem összeszarva elrobogjon velem,

Egy wellnesshétvégére.

Mert megérdemlem.

Ahogy megérdemlek az anyaság kemény küzdelmében,

Update1-es RubintRéka ciciket, szigorúan szilikon és szénhidrátmentesen,

És egy kártyát, amivel a shoppingolás egy igazi végtelen történet.

Szeretnék még egy kisbabát,

Aki már van annyira Z generációs,

Hogyha valami baja van, nem sír, hanem posztolja a facebook-on, hogy: hasfájás, fogbújás, szaros pelenka, miegyéb.

S ha éjszaka megéhezik, nem a cicire csap le, hanem a tabletemen,

Rendel magának a DM webshopjából garantáltan biogazdálkodásból származó anyatejkiegészítő tápszert.

Szeretnék ezután úgy parkolni,

Hogy az autófényezőnk telefonszámát végre kivehessem gyorshívás listából.

Szeretnék egy olyan jobban teljesítő államot, ahol nem a marketingbudget, hanem az emberek közérzete emelkedik százmillió %-kal pozitív irányba,

És szeretnék úgy 30 és 40 pont közötti értékelést a Slam Klubban.

Ha kéréseimet nem teljesíted, a következő levelemhez

Egészalakos, bikinis fotót mellékelek abból az időszakomból,

Amikor a kozmetikusom pályamódosításra,

Én pedig a Chubakka hasonmás versenyre készültem.

Remélem beijedtél.

Várom a csodát, s ne feledd,

Ha megérkeztél a Turbocirkós kéményen keresztül (vigyázat, XS-es lyuk),

A konyhapulton találsz egy kis rénszarvaskolbászos répatortát!

Csók,

Slammami

Egy egyszerű, gyorsan megtanulható dalocska  Jingle Bells dallamára:

Télapó, Télapó fehér már a táj,

Ma este sok kisgyerek énekelve vár.

Hozd el azt mind nekünk amit szeretünk,

S hallgasd milyen szépen cseng ma neked énekünk!

Hogy,

Télapó, Télapó fehér már a táj,

Ma este sok kisgyerek énekelve vár.

Hozd el azt mind nekünk amit szeretünk,

S hallgasd milyen szépen cseng ma neked énekünk!

Hol volt, hol nem volt, az Óhegyen innen, a Kacsatavon túl, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Kristóf. Épp ebben az évben lett középső csoportos, s az óvodában mindenki nagyon szerette, mert igazi jó gyerek volt. Alvásidőben szépen lefeküdt, mindig segített elrakni a játékokat az óvó néninek és még a spenótot is megette, pedig azt a főzeléket utálta a legjobban a világon.

Anyukája és apukája nagyon büszkék voltak Kristófra. Gyakran mondogatták neki, hogy a Mikulástól biztos szép ajándékot fog kapni, mert az ilyen jó gyerek igazán megérdemli.

Történt egy hideg, december eleji reggelen, hogy az óvoda udvarán a gyerekek egy szép, nagy, jéggé fagyott tócsát találtak.

- Csúszkáljunk rajta! – kiáltották vidáman a nagycsoportos fiúk, s boldogan szaladtak neki az alkalmi korcsolyapályának.

A középsősök, köztük Kristóf is, bámulva figyelték a nagyok játékát, majd kisvártatva ők is odaszaladtak és kipróbálták a csúszkálót. Nagyokat kacagva szelték át a jeget. Ki csak óvatosan, ki nekifutva, hosszan csúszva, sőt volt olyan is, aki elesett, de hamar felugrott és nevetve szaladt tovább.

Kristóf csak állt és nézte a többieket, nem mert közelebb menni a pocsolyához.

Másnap reggel újabb, még nagyobb jégtócsa várta a gyerekeket, s ismét vidám, kacagós csúszkálástól volt hangos az udvar. Kristóf ezen a napon sem mert a többiekkel csúszni. Távolról figyelte, ahogy a gyerekek vidáman birtokba veszik a jeget és azon versenyeznek, ki tud messzebbre csúszni.

- Gyere Kristóf, csússzunk! – hívta Kristófot Bori, a legjobb barátja.

A kisfiú tétovázott, de Bori olyan lelkesen húzta, hogy vele ment és egyszer csak a pocsolya mellett találta magát. Időközben kisütött a nap, és egy napsugár éppen Kristóf arcára világított.  A kisfiú mosolyogva rugaszkodott neki a csúszásnak, s próbált olyan ügyes lenni, ahogy a nagyoktól látta. De jaj, a jég a naptól megolvadt, s reccs, Kristóf csizmás lába alatt betörött. Kristóf bokáig süllyedt a sáros vízbe.

Az óvó nénik hamar odaszaladtak, kiszabadították Kristóf lábát a pocsolyából és gyorsan bevitték a csoportszobába.

- Ne aggódj Kristóf, nincsen semmi baj. Ugye nem fáj semmid? – nyugtatták az óvó nénik. Majd levették Kristóf lábáról a csizmát, ami a sáros víztől teljesen elázott.

- Alighanem ez a csizma odavan – jegyezte meg a dadus néni.

Este Kristóf nagyon szomorúan feküdt le. Csak egy csizmája volt és másnapra várta a Mikulást. Következő reggel, mielőtt bement volna az óvodába el is pityeredett.

- Mi a baj Kisfiam? – kérdezte aggódva az édesanyja.

- Mami, én most nem fogok ajándékot kapni a Mikulástól, mert nincsen hova tennie. – szipogta szomorúan Kristóf.

- Ne sírj Kicsikém, a Mikulás tudja, hogy jó voltál és meg fogja oldani ezt a problémát, majd meglátod.

Kristóf egész nap rosszkedvűen üldögélt a csoportban és nem volt kedve játszani még Borival sem. Szomorúan gondolt arra, milyen jó lesz a többi gyereknek, akiknek tele lesz a csizmája mindenféle finomsággal, míg ő nem kap majd semmit.

Délután, mikor érte jött az anyukája, Kristóf még mindig szomorú volt. Egész úton csendben lépdelt, s hazaérve bánatosan ment be a nappaliba játszani.

- Kisfiam, meg sem nézed az ablakot? Talán már itt járt a Mikulás. – bíztatta az anyukája.

- Ide biztos nem jött, mert nincs csizma, amibe ajándékot tehetne. – válaszolt Kristóf letörten.

- Azért nézzük meg! – fogta kézen a kisfiút az édesanyja és bementek Kristóf szobájába.

Az ablak tele volt édességgel, gyümölcsökkel,  apró játékokkal, s állt közöttük két szép, új gyerekcsizma is.

Hol volt, hol nem volt, talán nem is olyan messze és biztosan nem régen, Budapest valamelyik külkerületében, élt két kisfiú: Péter és Pál. Petinek Pali volt a legjobb barátja, Palinak pedig Peti mióta megismerték egymást az óvoda középső csoportjában. Azóta eltelt 2 hosszú év s a fiúk iskolába mentek.

Az első osztályban egy padba ültek, együtt játszottak a szünetekben és együtt majszolták el az otthonról hozott uzsonnát is. Péternek egy idő után feltűnt, hogy még ő minden nap válogatott finomságokkal: friss péksüteménnyel, gyümölccsel és egy kis szelet csokival vagy túrórudival érkezik az iskolába, addig Pali gyakran eszik sima margarinos kenyeret, sőt, hónap végén előfordult, hogy nem hozott semmit.

- Hol van az uzsonnád? - kérdezte Peti - megint otthon felejtetted?

- Igen. Annyira siettem reggel, hogy a húgomat elkísérjem az óvodába, hogy otthon maradt. - válaszolta Pali lesütött szemmel.

- Kérsz az enyémből, nagyon finom! - nyújtotta Peti a szendvicse egyik felét Palinak.

- Nem köszönöm. - válaszolta Pali - Edd csak meg, mindjárt itt az ebéd, akkor majd eszem én is.

Peti vállat vont és befalta az uzsonnáját, de este, ahogy hazafelé utaztak az anyukájával az autóban, elmesélte neki, hogy Pali megint nem hozott uzsonnát. Az anyukája csendben hallgatta, majd a karácsonyról kezdtek beszélgetni, el is felejtették Palit meg az uzsonnáját.

December 6-a abban az évben szerdára esett. Az iskolában vidám ünnepséget rendeztek a tanítónénik, a gyerekek verset mondtak, énekeltek és a Mikulás is betoppant két krampusz társaságában, hogy megajándékozza az 1. B. osztály összes tanulóját. A gyerekek, ahogy megkapták a csomagot, boldogan fogtak neki a bontogatásnak, egymás után falták be a szaloncukrokat, a csokimikulást és a színes papírba csomagolt nápolyit. Egyedül Pali rejtette a táskájába gondosan a csomagját.

- Te nem eszel Pali? Nagyon finom ez a szaloncukor. Zselés. - kérdezte Peti teliszájjal padtársától.

- Én majd otthon bontom ki. - suttogta Pali nagyot nyelve.

- Otthon? Minek várni addig? A Mikulás otthon is meglátogat majd! Te nem tetted ki a cipődet mielőtt eljöttél? Én kiraktam a bakancsomat és a papucsaimat is az ablakba, legyen mibe férjenek az ajándékok. Elég hosszú listát írtam a Mikulásnak, eddig minden évben elhozta, amit kértem.

Pali nem válaszolt, csak hallványan elmosolyodott és Petivel meg az osztálytársaikkal együtt belekezdett abba az énekbe, amivel a Mikulást búcsúztatták.

Nemsokára a gyerekek összecsomagolták a táskájukat és hazasiettek a szüleikkel, hogy megnézzék, milyen ajándékok várják őket otthon. Peti még a kabátját sem vette le, sapkában, cipőben rohant az ablakhoz. A bakancsa és a kedves, állatfigurás, meleg, téli papucsa tele volt csokoládéval, játékokkal, sőt, a párkány alatt még egy vadonat új gördeszka is álldogált piros masnival átkötve. Peti kipakolta az ajándékait az ágyra.

- Örülsz neki Petikém? - kérdezte az Édesanyja, aki végig a háta mögül figyelte.

- Tetszik a deszka fiam? Pont olyan, amilyet kinéztél az interneten. - érdeklődött az apukája, aki pont ebben a pillanatban ért haza a munkából.

- Nem olyan, Apa, ez nem olyan! - morogta hátra durcásan Peti - Én olyan Angry Birds-ös deszkát akartam, amin csak a piros madár van rajta a felhőkkel, nem a malacokkal. Ez nem jó, nem tetszik, vigyétek innen, nem kell!

- De kisfiam, hát ez is épp olyan jó... - kezdett bele Peti anyukája a csitításba, de a fia közbevágott.

- Nem, nem olyan! Nem értem a Mikulás miért ezt hozta?! Én pontosan megmondtam, hogy milyet kérek. Ez nem igazság! El van rontva a napom, hagyjatok békén!

Peti szülei csodálkozva nézték a fiukat és próbálták meggyőzni, hogy a minta nem is olyan fontos, de Peti hajthatatlan maradt. Szétdobálta az ajándékait, lehajigálta a ruháit és duzzogva még a vacsorához sem volt hajlandó kimenni a szobájából. Végül mégis az éhség győzött és Peti kismasírozott az ebédlőbe.

- Kisfiam, ez nem volt szép tőled. - mondta szelíden az anyukája, miközben egy adag finom bio zöldgéges tésztát tett Peti tányérjára.

- Miért? Eddig minden évben pontosan azt hozta a Mikulás, amit kértem, most meg... - morgolódott Peti és elkezdte a tésztát a villájával turkálni.

- Tudod Petikém, inkább örülnöd kéne. Manapság már nem mindenkinek visz a Mikulás ajándékot. S sok jó gyerek egyáltalán nem kap semmit, nemhogy egy ablakra való édességet meg gördeszkát. - mondta Peti apukája.

- Ugyan apa, a Mikulás mindenkinek visz valamit. A jóknak azt, amit kérnek, a rosszaknak is ezt azt, meg persze virgácsot. De mindenki kap valamit, ez így igazságos! - magyarázott Peti élénken és belekezdett a tészta elpusztításába.

- Nem kisfiam, sajnos ez nem így van. Míg régen a Mikulás azoknak vitt ajándékot, akik szegények voltak és igazán rászorultak, addig manapság sok nagyon szegény gyereknek egyáltalán nem jut ajándék. Ott van például a kis Pali barátod. Ő biztosan nem teli ablakra ment haza a beteg apukájához és az 5 testvéréhez.

Peti abbahagyta az evést és érdeklődve nézett az apukájára.

- De apa, ezt miből gondolod?

- Kisfiam, a múltkor mesélted, hogy Pali gyakran otthonfelejti az uzsonnáját, s most hazafelé az autóban azt is elmondtad, hogy ő volt egyedül, aki nem ette meg a Mikulástól kapott édességet. Tudod ez miért van? Pali apukája beteg, így nem tud dolgozni, az édesanyja pedig nem tud elég pénzt keresni ahhoz, hogy megéljenek az 5 testvérével. Paliék nagyon szegények, ezért néha nem jut neki uzsonna, s a csomagot azért vitte haza, hogy a kisebb testvéreinek is jusson belőle. Sajnos, a mai világban sok gyerek hiába jó, nem kap ajándékot.

Pali csöndesen fejezte be a vacsorát és fürdés után azonnal lefeküdt, hogy gondolkodjon egy kicsit azon, amiről vacsora közben beszéltek a szüleivel. Másnap reggel, mikor az édesanyja bement, hogy felkeltse, azt látta, hogy Pali egy nagy szatyorba pakolgatja a Mikulástól kapott édességeit.

- Mit csinálasz kisfiam? - kérdezte anyukája meglepődve.

- Csomagolok Mami! Ha a Mikulás nem tud a szegény gyerekeknek ajándékot vinni, akkor én majd segítek neki! Elviszem Palinak azt, amit én kaptam. Hiszen én minden nap kapok édességet, ő meg sosem hoz magával semmit, csak párizsis kenyeret.

Peti anyukája megsimogatta a fia fejét és segített neki kivinni a szatyrot az előszobába, ahol, találkoztak Peti apukájával, aki épp munkába indult.

- Hova cipelitek azt a szatyrot és mi van benne? - érdeklődött a papa.

- Büszke lehetsz a fiadra, drágám - mondta Peti anyukája, miközben a csillogó szemű Peti vállára tette a kezét - a fiúnk úgy döntött, hogy ma ő lesz Pali és a testvérkéi Mikulása.

Táncolnak a hópihék a háztetőnk felett,

Ráérősen megpihenő dunyha-fellegek,

A kéményen üldögélve egyre azt lesik,

A Mikulás csengős szánja mikor érkezik?